Shock!

„Minek ment oda?!!" – idézhetném a névtelen kommentelőt, hiszen a kérdése ezúttal is jogos. Valódi élményektől jórészt megfosztott világunkban a Sunn O))) továbbra is a kevés, tökéletesen atipikus jelenség egyike, és mint ilyen, valami olyasmi, amit ha nem is gyakran, de legalább egyszer az életben tapasztalni kell. Mivel 2009-ben ugyanitt egyszer már lecsúsztam a randevú lehetőségéről, ezúttal még akkor is élni akartam vele, ha Stephen O'Malleyék a köztes időszakban sem váltak könnyebben megközelíthető/fogyasztható „zenekarrá". Fellépésük mégis az idei év kiemelkedő audiovizuális eseményének ígérkezett, ha pedig a fenti kérdést nekem szegeznék – én éppen ezért érkeztem ide.

Már az Ulverrel közös Terrestrials EP kapcsán is feltűnően modoros körmondatok formájában kerülgettem azt a forró kását, amit ezúttal nevén neveznék: beismerem, a Sunn O))) otthonra nálam gyakorlatilag hallgathatatlan. Kell hozzá valamilyen vizuális plusz és/vagy módosult tudatállapot (persze kizárólag jó értelemben), hogy ez a „zene" kifejtse valódi hatását, erre pedig a kisebb klubok alapvetően klausztrofób atmoszférája éppen ideális. Pontosan tudják ezt a jelenség mögött álló kreatív erők (név szerint Greg Anderson és O'Malley gitárosok) is, éppen ezért, fajtársaik többségétől eltérően ez a kaliforniai társulat mindig is komolyan hitt az élő fellépésekben.

Hittek ők még ezen felül a Big ‡ Brave névre hallgató előzenekarukban is, akiket sajnos ezúttal nem sikerült lekésni (mert érdekelt). Post-metalra építkező muzsikájuk papíron ideális választásnak tűnt ide, kanadai származásuk pedig előzetesen csak még érdekesebbé tette őket– amit azonban ténylegesen produkáltak, az jobb esetben szürke, átlagos, rosszabb pillanatai(n)kban kimondottan idegesítő volt számomra. Helyzetükből adódóan eleve nem kapták meg az este főszereplői számára tartogatott vizuális körítést, nagyon elveszettnek/jelentéktelennek is tűntek odafent, a fronthölgy japán énekesnőket megidéző visítása végül pedig még a teremből is kikergetett.

A Sunn O))) színpadra érkezését azután félkörbe állított erősítőhegyekkel, eszelős mennyiségű füsttel, és egy, még a szokásosnál is ihletettebb formát mutató Csihar Attilával készítették elő. Már a tejfehér ködben, egyetlen sárga színű lámpa fényében előadott, a Naphoz címzett nyitó fohász is döbbenetes hangulattal bírt, de az anyanyelvünkön megszólaló sorok miatt számunkra még ennél is többet adott. Nem túlzás, Attila miatt ezen a turnén bizonyosan mi kaptuk a legtöbbet az „üzenetből", amit ez a mindig alkalminak tűnő összeállítású társulat közvetít. Öten álltak ezúttal a színpadon, a már említett alapembereken (mert Attila is annak számít, különösen az itt tapasztaltak alapján) kívül két billentyűs/gépésszel kiegészülve. Amit pedig hallottunk, az engem leginkább egymáson elforduló kőzetlemezek minden emberi jellegtől megfosztott zajára emlékeztetett.

Egyértelmű, hogy O'Malley-ék sportot űznek abból, hogy produkciójukban egyetlen valóban zenei hang se legyen azonosítható, a számtalan erősítő és pedál kavalkádjából előállított hangfolyam eszelős hangereje pedig csak fokozza eredendően kényelmetlen érzetünket. Az általuk különös előszeretettel használt ultramély frekvenciák még az edzettebbek szervezetében is fizikai rosszulléthez hasonló tüneteket válthattak ki, aki pedig megúszta mondjuk az akut orrvérzést, dobhártyaszakadást, az egyfajta apátiába merülve, előre vagy éppen a földre meredő tekintettel hallgatta a közel 100 (!!) perces előadást. Ez utóbbi talán mindennél többet elmond a Sunn O))) által kiváltott, az eufória és a pánik bizarr egyvelegét kínáló hatásról.

Attila és a zenészek ki-/bejárkáltak az erősítők között, miközben a műsorban legfeljebb sejtett támpontokat azonosíthattunk, amikor egy-egy blokk végére értünk. Az időben és hangban is végletekig fokozott zsibbasztást egészen egyedi módon egészítette ki az impozáns fénytechnika, ha pedig nagyon figyeltünk, még Steve Moore harsonáját is észrevehettük a sarokban (pusztán az általa képzett hang alapján aligha ismertünk volna rá kedvenc hangszerünkre). Csihar professzor elbűvölően hozta a bolond szerzetes figuráját és háborodott kántálását, a „ráadásra" pedig egyenesen (nap)koronával a fején érkezett vissza, betetőzve az elmondhatatlannal határost.

Sok volt ez egy hozzám hasonló, átlagos városlakó számára, zenei élményként pedig olykor egyenesen értékelhetetlennek tetszett, a Sunn O))) azonban mégis kiköveteli magának a kitüntetett figyelmet, hiszen amit létrehoznak, az még sokáig szinte tapintható marad a levegőben. Amikor a gitárok már a plafonról lógtak, a zenészek pedig kámzsáiktól megszabadulva, felszabadultan ölelkeztek odafent, kimondottan nehéz volt célt adnunk a következő lépésünknek. Ha kellemetlen is kimondani, de bizony, már megint a mazochistáknak lett igazuk.