Shock!

1998. október 27-én, a Diabolus In Musica turnéjának keretében Budapestre érkezett a Slayer, előzenekarukként pedig egy akkor még szinte teljesen ismeretlen, egylemezes amerikai zenekar, a System of a Down lépett fel a Petőfi Csarnokban. Ekkor 16 éves voltam, és ez volt az első alkalom, hogy élőben láthattam kedvenc zenekaromat. A Slayert. Őket azóta számtalanszor sikerült már elcsípnem, ahhoz viszont majd' két évtizednek kellett eltelnie, hogy a kettes Toxicityvel hatalmasat robbantó, és ezzel az egykori turnétársat népszerűségben többszörösen leköröző SOAD-dal ismét találkozhassak. Igaz ugyan, hogy Serj Tankian szólóban eljött a 2008-as Szigetre, ez azonban meglehetősen sovány vigaszt jelentett a zenekarra kiéhezett rajongóknak, ráadásul az a koncert elég gyengécskére is sikeredett.

Ugyan a zenekarnak volt egy kevésbé aktív időszaka, 2011 óta viszont újra rendszeresen koncerteznek, mégsem fújta őket erre a szél, és természetesen a 2017-es, egyébként egészen alapos turné is elkerült minket. Sosem fogjuk megtenni, hogy az azeri baltás, a 27 százalékos áfa vagy a vélelmezett alacsonyabb fizetőképes kereslet miatt, de tény, hogy aki látni akarta a Systemet, annak ismét csak utaznia kellett. Mondjuk a Nova Rockig vagy Krakkóba. Az én választásom pedig a lengyel ékszerdobozra esett, mert ugyan a Nickelsdorfban Tankianék előtt fellépő Prophets Of Rage-et is szívesen csekkoltam volna, a borscs, a zubrowka és a zurek összességében még így is komolyabb vonzerőt jelentett, mint a Pannónia mező portengere.

Nem állítanám, hogy a zenekar zsenialitása kapásból átjött 1998-ban, a Slayerre várakozva, de mint oly sokaknak, pár évvel később nekem is leesett a tantusz, amikor szembesültem a hamar komoly slágerré vált Chop Suey!-val, és onnantól kezdve abszolút vevő voltam a bandára, így két héttel az Aerosmith után ismét csak a Tauron aréna küzdőterén találtam magam, ahol sokezer társammal vártam felfokozva, hogy elkezdődjön az est fénypontja, azaz a SOAD. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem egy önálló buli volt, hanem egy fesztivál-fellépés, a többségében lengyel előzenekarok azonban teljesen hidegen hagytak, így bőven elégségesnek tartottam, ha csak nyolc körül érkezem. A kiemelt álló rész ugyanúgy a küzdőtér kétharmadát foglalta el, mint két hete, és természetesen ezen a részen is iszonyatos heringjárat volt, azaz a System igencsak alapos programját kénytelen voltam úgy végigélvezni, hogy a koncert teljes ideje alatt négy oldalról ért hozzám rockertársaim izzadt, felhevült teste. Ez volt talán a koncert egyetlen igazán komoly hátulütője, hiszen ugyan a hangzás is lehetett volna izmosabb (Serj mikrofonja néhol kifejezetten halknak bizonyult, illetve a sistergő dobsound sem volt az igazi), de annak gyengeségei nem voltak kimondottan zavaróak.

A zenekar végül a kiírt kezdési időponthoz képest talán tíz perc csúszással érkezett, és 90 percben, mindennemű cicoma nélkül az arcunkba csavart egy iszonyúan tömény, harminc dalból álló programot. A puritánságot pedig szó szerint kell érteni, hiszen a színpadra felszerelt, hol pirosan, hol kéken villogó lámpákon, illetve a kivetítő előtt időnként fel-le mozgó „fém" téglalapokon kívül semmilyen látványelemet sem vetettek be, illetve a madárijesztőnek öltözött Daron Malakianen kívül szimpla fekete cuccban nyomuló tagok sem árasztottak el minket kinyilatkoztatásokkal. Nem túlzás, hogy a koncert kétharmadáig még csak annyi sem hangzott el, hogy „na helló, röfik", addig viszont szünet nélkül sorjáztak a legnépszerűbb SOAD-tételek, sok esetben konkrétan úgy, hogy amint vége volt az egyiknek, John Dolmayan már számolt is be, és jött a következő. Ráadásul a dalok tempóját is sok esetben felhúzták, így tényleg szinte percenként érkeztek az újabb és újabb darabok, amik alatt Shavo Odadjian mászkált egyedül, Daron és Serj ugyanis jórészt egyhelyben állva tolta végig a koncertet. Utóbbi mindezt jellegzetes, jó értelemben vett ripacskodó gesztikulálással kísérte, minduntalan egy visszafogottabb Mike Pattont juttatva az eszembe.

Bár a zenekarnak mindig is elég konkrét és világos üzenete volt, a dalokat kísérő, kacsatáncot, lézerszemű kiscicát és smároló apácákat is felvonultató, igen király vetítésből azért lejött, hogy nem veszik magukat véresen komolyan, azaz szó sincs arról, hogy itt négy váteszt kellene a színpadra vizualizálnunk. Ez a négy arc azért jött, hogy szórakozzon és szórakoztasson, és ezt meg is tették. Bár néha látványosan betévedtek az erdőbe, egyetlen dal sem esett szét, és összességében simán átjött az az energia, ami lemezen jellemzi őket, a SOAD lényege pedig pontosan ez a lehengerlő vehemencia. Mivel ahogy fentebb is írtam, a minden lemezükről bőven merítő szett harminc tételt vonultatott fel, így tényleg mindent eljátszottak, amit csak az ember kívánhatott. És bár nagyon szeretem a Systemet, ebből a tömény muzsikából ennyi számomra pont ideális mennyiség is volt.

Nem volt ugyan hibátlan ez a koncert, mégis bármikor befizetnék rá újra, a zenekarban uralkodó, láthatóan baráti és fesztelen hangulatot figyelembe véve pedig egyre kevésbé fázom egy új lemez gondolatától.