Shock!

2006. augusztus 9., szerda

Jóformán időm sem volt kiheverni azt a nukleáris atomcsapást, melyet a tavalyi Szigeten szórakozás címszó alatt önnön szervezetem ellen indítottam, a fesztivál máris újra megnyitja kapuit. A bejáratnál a szokásos funeral doom tempóban tódul a nép befelé, miközben néhány percig meg vagyok győződve róla, hogy a biciklis futárok nemzetközi találkozójának kellős közepébe csöppentem.

Ha a rádiók sugároznának akár egyetlen vállalható élő kívánságműsort, most gondolkodás nélkül a Bad Religion The Hippykillers című szerzeményét kérném. A Nagyszínpadon valami hót érdektelen, ám annál szürkébb formáció aprópénztarháló Moszkva téri pankrokkot játszik. Zeneileg kiművelt egyének később felvilágosítanak róla, hogy a zenekar frontembere valaha a Sex Pistols sorait is erősítette, ám még ennek tudatában is nagyobb vonzerőt jelent a Présház épülete, ahol azon nyomban el is fogyasztok egy egzotikus fehérbor-szikvíz koktélt.

További terepszemlém során a Franz Ferdinand tagjaiba botlom, mikor is ösztönösen virtuális távcsöves puskám után kezdek el kotorászni. A jó ízlés nevében elkövetett merényletre azonban sajnos nem jut időm, ugyanis színpadra lép az idei Sziget második számomra második számú istensége a Therapy? személy(zet)ében. A színpadkép három meglepetést is tartogat: a zenekar ismét trióban játszik, Michael Mckeegan frizurája egyre Zidanne-osabb, Andy Cairns pedig mintha jó néhány Norbi videót megvásárolt volna az utóbbi időben. Mivel elvileg lemezbemutató koncertről van szó, nagyrészt a One Cure Fits All-ról hangzanak el olyan jóságok, mint a Sprung, az Our White Noise, a Deluded Sun vagy a muzikális magömlést generáló Rain Hits Concrete. Bár néhány dalhoz bőven elkelne egy második gitár is, az előadás így is több, mint élvezhető. A vadalmaként vigyorgó Mckeegan plébános szokásához híven amolyan második frontemberként funkcionál, míg Andy, a sátánista plüssmackó védjegyként szolgáló grimaszai közepette dalolja keserédes sorait. A koncert fokozatosan csap át ittas pajtatáncba, az Isolation alatt ezen sorok írója is az egymást lökdöső, bodyszörfölő huligánok közt találja magát.

A Hammer színpad környékére érve azon gondolkodom, vajon hány ezer családban hangozhattak el a mai napon a „Megőrültél, édes gyerekem? Így nem mész sehova!” mondatok a „Mi nem ilyennek neveltünk...” kezdetű szemrehányással megspékelve. Mindenesetre az is tisztán kivehető, hogy a papírbolt-biznisz aligha lehet veszteséges ezekben az időszakokban. Elég egyetlen Cradle Of Filth koncert, és a tulaj milliókat kaszálhat a temperafesték-eladásokból. A vérszopó sámlikobold, Dani Filth már kora este ott kísért a backstage-ben, ahol üzemzavaros birodalmi lépegetőt idéző mozgáskombinációjával Koós Jánosi absztinenciáról tesz tanúbizonyságot. A sátorban már dörzsölöm a tenyeremet, hogy a tán Cradle Of Filth is eljátssza a maga Live In Debrecenjét. Erre végül nem kerül sor, ellenben egy jópofa "Játék és Muzsika Tíz Percben" - jellegű kvíznek lehetünk fültanúi. A hangfalakból csupán némi adásszünethez hasonló masszív sípolás hallható, valamint Filth úr rajzfilmcickányhoz hasonlatos orgánuma. Egy-egy el-elkapott hangfoszlányból lehet következtetni, mit is játszanak tulajdonképpen, annyi szent, hogy a Nymphatemine, Funeral In Carpathia, és a Guilded Cunt című szerelmesdal elhangzik. A háttérénekesnővel kapcsolatban is csak annyit tudok megemlíteni, hogy szemlátomást nem követte a Therapy?-s Andy példáját, így a távolból határozottan egy génkezelt kardszárnyú delfinre emlékeztet. No, de ennyi elég is a szenvedésből. A továbbiakban a rock n’ roll démon kezébe adom a volánt, aki minden kétséget kizáróan túllő a célon.

2006. augusztus 10., csütörtök

A Ministry ritka ronda szörnyeteget szabadít a gyanútlan közönségre, megkockáztatom, hogy a Nagyszínpad eddigi története során nem hordott a hátán ennyire súlyos zenekart. (Kárörvendő módon jól meg is mosolygom azokat a Kraftwerk rajongókat, akik képesek azért végigszenvedni a koncertet, mert a banda negyven évvel ezelőtt szintipopban utazott.) Közismert, hogy Al Jourgensen – aki egyébként sikerrel indulhatna egy Jack Sparrow kapitány hasonmásversenyen - sosem tartozott a straight edge filozófia élharcosai közé, mégis kirobbanóan jó formában van. Tommy Victor kitűnő választás volt részéről, egyetlen riffjével fél perc alatt fel lehetne göngyölni a Hajógyári bejárati hídját. Annyira lenyűgözően nyomja a fickó, hogy kis híján „Vic-tor, Vic-tor” kántálásban török ki. Bár a Slipknotból szalasztott Joey Jordison maszk nélküli arcára ajánlatos lenne kitenni a 18-as karikát, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy zseniális dobos. A setlist főként az utolsó három lemezből áll, de olyan ős-csúfságok is elhangzanak, mint a NWO vagy a Thieves.

A Sick Of It All fellépését különösen türelmetlenül várom. A hardcore hősök frissek és energikusak a színpadon, akárcsak Lenke néni a csemegepult mögött, ám az üvegcseppekkel-teleszórt-üzbég-mákdaráló hangzás néhány perc alatt lelohasztja lelkesedésemet. Azért a Step Downt még megvárom, majd irány a L’art Pour L’art Társulat előadása. A prímet ezúttal is Anti bácsi (polgári nevén Parittya Setét Antal) egyszemélyes műsora viszi, de Boborján – aki ezúttal a jósok jósa szerepben tetszeleg – és a Társulat költőjének produkciója is megdolgoztatja könnycsatornáimat.

Mi tagadás, a Ganxsta Zolee és a Kartel koncertje alatt némileg már hangyásodik az a bizonyos képernyő, de azért hősiesen sikerül helytállnom. Zoliék a szokásosnál visszafogottabban viselkednek, egyedül Steve boncolgat homoerotikus témákat egy-egy konferansz közepette. Lehetséges, hogy mindez arra vezethető vissza, hogy bizonyos Sztevanovity Zorán és Soltész Rezső urak is figyelemmel kísérik az előadást? Mindenesetre a koncert két meglepetést is tartogat a Rossz Vér valamint a Stricik és Kurvák című anyák napi köszöntők személyében.

A végtelenül kommersz Fürgerókalábak zenekarnak sikerül elérnie, hogy alvás helyett az ő szánalmas kis fellépésüket kövessem figyelemmel hajnali fél három kezdettel. (Mellesleg erre is csak azért vagyok hajlandó, mert egyes bennfentesektől meg akarom tudakolni, igaz-e a botrányos híresztelés, miszerint Acélos Bali megrontotta a Tokio Hotel frontemberét.) Az időponttól függetlenül szép számmal vannak jelen a sátorban, egyes fiataloknak még némi pogózásra is jut energiája. Mellesleg jó hír anyukáknak és nagymamáknak, hogy a Rókák új szerzeményeiben már alig-alig akadnak malac szófordulatok, így a Foxabályzó című új nagylemez ideális ajándék lehet a kis lurkóknak karácsonyra.

2006. augusztus 12., szombat

A pénteket családi jellegű elfoglaltság miatt pihenőnapnak nyilvánítom, ami nem is baj, ugyanis a szombati nap igencsak különlegesnek ígérkezik. Uhrin Benedek fellépésének fináléját – mely mi másból is állhatna, mint a Rebeka többszöri előadásából - épp hogy sikerül elcsípnem. Egyes rajongók csalódottan mesélik, hogy több neodadaista számszerzemény immár modern hangszerelésben csendült fel. Ennek hallatán annyira nem is bánom, hogy lekéstem az amúgy várva-várt eseményt, egy világ dőlt volna össze bennem, ha egyszer csak felharsan a Nagyon Izgalmas Játék A Hovatovább című remekmű drum ’n bass-be oltott jungle változata. Benedek bácsi, hála az égnek, mind fizikailag, mind szellemileg továbbra is kifogástalan állapotban van, véleményem szerint csak néhanapján faggatja kockás mamuszát pl. Bolívia államformájáról.

A földművelésügyi- és vidékfejlesztési metalban utazó Neck Sprainnek sikerül a lehetetlen, azaz kifogástalan hangzással játszanak a Hammer színpadon. Továbbra is igen ígéretes csapat, ám elkelne még náluk pár karakteresebb, megjegyezhetőbb, urambocsá’, slágeresebb szerzemény.
Egy józanító sör-kóserszilva kombó elfogyasztása után irány a Good Time Boys nevezetű Red Hot Chili Peppers tribute banda koncertje. A srácok megbízhatóan nyomják Flea-ék régebbi örökzöldjeit is, bár a frontember hangja számomra nem eléggé Kiedis-es. (Talán ha némileg hamisabb és bizonytalanabb lenne egy-két helyen, lehetne orvosolni a problémát.) Ellenben a szépemlékű Aeroplane még ezért kárpótol.

Mivel a Radiohead munkásságának hallatán még a Kennedy-gyilkosságot is hajlandó lennék magamra vállalni, kétségbeesetten török át a Peking teljes lakosságát magában foglaló tömegen. A Fear Factory pont időben kezd, és már a nyitó 540.000 Fahrenheittel begyógyítják azokat a pszichikai sérüléseket, melyek Thom Yorke visszaverődő hanghullámai okoztak a Nagyszínpadnál. A kezdés tehát hibátlan, a folytatás még inkább. Előzőleg gyakran hallottam ezt-azt Burton C. Bell legendásan rossz énekhangjáról, ám itteni produkcióját csak egy utlrasznob jazzénekes, esetleg egy színjózan koncertlátogató, netalántán Szilvi főnökasszony illetné kritikával. ;) Christian Olde Wolbers gitárosként 100%-ig bevált, azért Dino „Bacon” Cazarest már csak végtelenül szimpatikus arcberendezése miatt is hiányolom a színpadról. A legtöbb dal természetesen a Demanufacture lemezről hangzik el, a koncert mégsem csap át Önök kérték-jellegű hakniba. Burtonék - legnagyobb örömömre - jócskán szemezgetnek a jócskán alulértékelt Obsolete albumról, sőt, még a Martyr és a Scapegoat is előkerül. A ráadásban eljátszott Timelessnessbe pedig konkrétan belehalok.

A Fásy Mulató kifejezés hallatán egy laikus tévénéző, csak legyint, vagy éppen felháborodottan elkezdi ecsetelni a műsor színvonalával kapcsolatos minden gondját, baját. Nem, kérem, helytelen megközelítés. Körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egy Monty Python jelenetet így kommentál valaki: „Istenem, mekkora ostobaság, ez az egész teljesen életszerűtlen!”. Fásy Ádám sztárfellépőinek elsődleges célja, hogy szórakozzunk… hogy így vagy úgy, az már rajtunk múlik. Nos, én ezúttal is élek a lehetőséggel.
Hogy az amúgy szép számban jelen lévő közönség túlnyomó többsége csupán gúnyolódni jött, nem más, mint rosszmájú feltételezés. Ezt a véleményemet a mellettem álló Cradle Of Filth és Christian Epidemic pólós fiatalemberek is bizonyára megerősítenék. A zenei cunami a Pacsirták duó performanszával kezdődik, akik – az avantgarde-ot és a folklórt ravaszul ötvözve - mézeskalácsnak öltözve próbálják megdobogtatni a férfiszíveket. Legközelebb tudnám javasolni a miskakancsót és a gémeskutat, mint népies, ám végtelenül erotikus álcázási formulát.

Ha a L’amour együttes színpadra lépését követő húsz másodpercen belül nem hangzik el minimum háromszor a sukár cigánylány kifejezés, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a Mártixban súlyos szoftverhiba történt. Hála az égnek, ezúttal ilyesmi gyanú nem merül fel bennem. Didi, a formáció karizmatikusabb frontembere mintha felszedett volna pár mázsát az elmúlt időben, melynek következtében leginkább egy háromdimenziós pacman figurára emlékeztet… körszakállal. Peller Anna hivatásos jódlikirálynő kiválóan elsajátítja a közönség soraiban igen gyakran felbukkanó ördögvilla motívumot, és előszeretettel alkalmazza is azt. Csodálom, hogy Tibóra még egyetlen vándorcirkusz sem figyelt fel… Egy mulatóst éneklő hangyászsün garantáltan tömegeket vonzana.
Bunyós Pityu ismét fergeteges hangulatot teremt, bár egyes dalszövegeinek értelmezése az CIA hivatásos kódfejtőinek képességeit is meghaladná. Végül következik az est minden kétséget kizáróan legsikeresebb formációja, a Mesterhármas, azaz az imént említett két mulatóskolosszus - mi több, lakodalmasmamut - Fásy Ádámmal kiegészülve. A triót ma este olyan népszerűség övezi, hogy az sem kizárt, hogy valamelyikük újonnan megválasztott köztársasági elnökként hagyja el a sátrat. Ezek után Klemy héliumot szívott Miki egér orgánumával már nem igazán tud lázba hozni, bár végül csak az alapból vészjósló nevű Kredenc duónál kezdem el tervezgetni menekülési útvonalamat.

2006. augusztus 13., vasárnap

A mai napon a csupán Cathedral és a Flash fellépése jelenti az egyedüli vonzerőt, akik ráadásul egy időben játszanak. Tiszta sor, hogy normális ember ebben az esetben az előbbit választaná, ám utóbbi mellett két húzós érv is szól: Barcs Miki bácsiék mindig jókedvre tudnak deríteni, ami Lee Dorrianékről feltétlenül mondható el, ugyanakkor van egy olyan sanda gyanúm, hogy a Cathedral hangzása nagy mértékű elégedetlenségre adna okot. (Egyes beszámolók alapján ez be is igazolódik.) A tavalyi évhez képest jóval többen lézengenek a Bahia sátorban, ami bizonyára nagyban köszönhető a Képviselő Funky című klasszikus sikerének. Ez utóbbi alapmű természetesen ezúttal is elhangzik, ám a dalszövegben ezúttal a Sziget főszervezői keverednek meghitt viszonyba a főpolgármester-jelöltekkel. Miki bácsi a tőle megszokott úri eleganciával szórja a bazmegeket cizellált átkötő szövegeiben. A kelleténél tán kicsit jobban szét van csúszva, ám ugyanez a többiekről is elmondható, akik néha Toolos ritmusokkal tördelik meg az amúgy nem túlságosan komplex rock ’n roll alapokat.

Ezek után a Pesti Est színpadhoz látogatunk, ahol Dévényi Tibi bácsi – akinek valószínűleg sokat köszönhetek abban, hogy anno katonai szolgálatra alkalmatlannak találtak - a megbánás leghalványabb jele nélkül játszik le olyan slágereket, mint a YMCA, miközben pöttyös labdáival ostromolja az egybegyűlteket. Természetesen nem maradhatnak el örökérvényű konferanszai sem, melyek hallatán világra hozom a Dévényi Intervention szóösszetételt.

2006. augusztus 14., hétfő

Ha biztosan tudnám, hogy pontban este nyolckor egy kiéhezett bölénycsorda tesz magáévá, majd egy pályát tévesztett műhold viszi le a fejemet, még akkor is azt mondanám, hogy csodás nap a mai. A Nagyszínpad backstage-ében ugyanis megbeszélt találkozóm van a megtestesült báj, kedvesség, és nőiesség manifesztumával. Az interjú végeztével hormonjaim háza táján már-már világháborús állapotok uralkodnak, ám sajnos innentől már csak a közönség soraiból követhetem figyelemmel Őt. Ha valaki számára nem lett volna evidens (tudom, hülye feltételezés), rövidke bevezetőm Annekéről, a The Gathering énekesnőjéről szólt. A koncert mi mással is kezdődhetne, mint a Shortest Day-jel, mely után a csudaszép In Between ad alkalmat rekordidejű átszellemülésre. Feltéve persze, ha az ember a megfelelő helyről figyeli a koncertet, és nincsen körülvéve vihorászó, illetve fennhangon „placebózó” lánykákkal, kiknek képébe gondolatban többször is kloroformos rongyot gyömöszölök. A How To Measure… lemezt ezúttal a Travellel és Liberty Bell-lel idézik meg a holland hölgyek-urak, majd a Saturnine segítségével vernek százas szögeket a jelenlévők szívébe. A fellépés leggyönyörűbb perceit a Broken Glass szolgáltatja, melynek hallatán még Charles Manson is elmorzsolna néhány könnycseppet a szeme sarkában. Legvégül jön a Strange Machines, és a szörnyű felismerés, hogy ennyi volt. Pedig az Alone-ért és az Amity-ért kedvenc Malackás kesztyűsbábomat is odaadtam volna.

Útban a Hammer sátor felé meglepően gyakran üti meg fülemet a „ne haragudj, nincs egy kis apród?” kérdés. A rejtély kulcsa egyetlen szó: Exploited. Mivel életművükből csak a Troops Of Tomorrow és a Beat The Bastards lemezeket ismerem tüzetesebben, csak néhány perc erejéig hallgatok bele abba a hangzásnak csúfolt masszív zajhalmazba, ami a hangfalakból szól. A közönség soraiban állva egy pólófelirat ugrik be elsőként… valahogy így szólt: Punk’s not dead, but it smells pretty strange. No, persze, ez csupán egyes koncertlátogatók kapcsán jut eszembe, Wattie Buchan és kispajtásai szemlátomást erejük teljében nyomják a meglehetősen romantikátlan témákat. Talán legközelebb végig is nézem őket, a mai napon ugyanis már bőven megkaptam, amit akartam. Viszontlátásra, jó éjszakát!

Kirsch J. András

2006. augusztus 9., szerda

Annak idején nem nagyon kedveltem a Szigetet meg azt, ami hozzá kapcsolódott (a „kell egy hét együttlét”-típusú neohippi baromságokat), de manapság már azt találnám furcsának, ha nem járnék ki évről évre. Fear Factory, Sick Of It All, Living Colour és a többi nagy kedvenc – idén bizony megint menni kellett, még akkor is, ha jó előre tudtam, hogy a hídon átsétálva általában semmi sem olyan metal vonalon, mint amilyennek lennie kellene. Amúgy pedig megvolt a hűvös, barátságtalan idő, a szokásos tömeg, a magas árak és minden egyéb, amin egyesek siránkozni szoktak – szerintem feleslegesen, hiszen ez egy pénzcsináló fesztivál, nem pedig szociális intézmény – , de sokat nyom a mérleg pozitív serpenyőjében, hogy az utóbbi években már legalább behűtött dobozos sört is árulnak az agyonvizezett csapolt mellett.

A Cradle Of Filth-et eddig egyszer láttam, a 2004-es Summer Rocks fesztiválon, akkor tetszettek is, bár nem vagyok kimondott rajongójuk. Ezúttal meg sem fordult a fejemben, hogy megnézem őket – egyrészt Robert Planttel egy időben játszottak, másrészt teljesen nyilvánvaló volt, hogy az élvezhetetlen hangzásáról híres Hammerworld Színpadon körülbelül olyan hatást keltenek majd, mintha valaki a háttérben zúgó fúrógép és szögelés hangjaira rikoltozna másfél órán keresztül. Ahogy hallottam, kábé ez is volt velük a helyzet, így nem hullattam könnyeket az egyébként egybehangzó állítások szerint igencsak rock’n’rollos állapotban érkező Daniért és társaiért, pláne, hogy a Led Zeppelin egykori frontembere valami egészen megigéző koncertet adott velük párhuzamosan a Világzenei Nagyszínpadon. Kevésbé értem a szigetes szervezőket abból a szempontból, hogy kit hová tesznek, hiszen Plantnek simán a Nagyszínpadon lett volna a helye, már csak a neve miatt is. Meg hát azért valljuk be, hiába sikkes bizonyos körökben sznoboskodni a világzenével, amit The Strange Sensations nevezetű aktuális formációjával bemutatott, az maximum annyira volt világzene, mint mondjuk a késői Zeppelin lemezek egynémely kísérletezősebb momentuma (csak hát akkoriban még kevésbé bukott a zeneipar a kategóriákra). Na mindegy, ott éppen kellett a hely a brit gitárpopot ki tudja, hányadszorra forradalmasító Franz Ferdinandnak…

Szóval jött Plant meg a háta mögött néhány fiatal zenész, mindenféle felesleges körítés nélkül kiálltak a színpadra, és mintegy 70 perc alatt bemutatták, hogyan kell 2006-ban rockzenét játszani, korszerűen, hagyományőrzően, lendületesen, és a többi üres közhelynek megfelelően. Plantben az a szimpatikus, hogy távolról sem a múltjából él, pedig ha valaki, hát ő aztán simán megtehetné: a műsor kevesebb, mint fele állt Led Zep számokból (Black Dog, Going To California, Friends, Four Sticks, Gallows Pole, Whole Lotta Love), de még ezeket sem szolgaian nyomták, hanem felfrissítették, megvariálták, más ritmusokat pakoltak alájuk – mindezt persze úgy, hogy az örökérvényű klasszikusok egy cseppet sem sérültek, hanem új arcukat fedték fel.

A szakállas Robert egy szál farmerben és pólóban jelent meg, hangja pedig egészen kiváló formában volt. A szólódolgait illetően csupán nagyon felületesen vagyok képben, a Strange Sensationst sem ismerem, de ezen sürgősen változtatni fogok, ez a koncert ugyanis több volt, mint hibátlan teljesítmény. A meglehetősen rossz helyen lévő, de jó hangzással bíró Világzenei Nagyszínpad előtti placc dugig megtelt, de még az úton is álltak, hogy onnan hallgassák Plantet és társait. Ennél jobban aligha indulhatott volna a Sziget, aminek megfelelően nem is kínoztam magam utána semmilyen más kutyaütő koncerttel – az öregre úgysem tudott volna rátromfolni senki.

2006. augusztus 10., csütörtök

Csütörtökön éppen a Ministry túrta a Nagyszínpadot, amikor megérkeztem. Amellett, hogy bármikor elismerem a zenekar jelentőségét, sosem tudtam igazán megszeretni őket, így aztán gondoltam, ha valamikor, hát talán majd most lecsavarják a fejemet, végül is Al Jourgensen olyan nagyágyúkat trombitált össze erre a turnéra, mint Joey Jordison (Slipknot), Tommy Victor (Prong) és Paul Raven (Killing Joke). Az igazság viszont az, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is árnyékra vetődtem – egy Ministryre egyszerűen nem lehet ráhangolódni a délutáni tűző napsütésben egy homokkal felszórt placcon. Nem tudom, ki találta ki, hogy itt és főleg ebben a lehetetlen időpontban játsszanak, de megérdemelne egy alapos verést. Jourgensen tipikusan olyan figura, akiről azt hinné az ember, hogy még csak véletlenül sem tolja ki az arcát otthonról, amíg nem ment le a nap, a zenéje meg szintén nem az a fajta, ami ebben a punnyadt közegben érvényesülne a legjobban. Sötétben, retinagyilkos fényekkel bizonyára sokkal hatásosabbra sikeredhetett volna ez az egész, bár a látvány így sem volt semmi a kivetítőkre varázsolt Bush-karikatúrákkal és a kriptaszökevény frontemberrel. Nem is szóltak túl jól, így miután alaposan megnéztem Victort meg Jordisont, úgy döntöttem, inkább továbbállok. Nagy kár, ennél többet érdemeltek volna. Majd egyszer, majd máskor.

Sajnos ezen a napon már nem odázhattam el a Hammerworld Színpad felkeresését, lévén este 8-kor a Death By Stereo volt hivatott felizzítani a hangulatot. Tudtam, hogy a hangzással komoly gondok lesznek, de amikor a Blind Myself műsora alatt megérkeztem, még az elmúlt évek lehangoló tapasztalatainak fényében is elszörnyedtem. Lecsekkoltam hátul, középen meg elöl is, hátha csak a lepukkant sátor rossz akusztikája tehet róla, de egyszerűen olyan szinten kritikán aluli volt a megszólalás, hogy pár perc után inkább kimentem egy újabb sörért, pedig Gergőéket amúgy szokás szerint nagyon szívesen megnéztem volna. Bele sem merek gondolni, hogy szólhatott szerencsétlen Bridge To Solace meg a Subscribe, több ismerős ugyanis azt mondta, hogy a Blind hozzájuk képest még egész élvezhetően dörgött… Pedig ezek mind olyan csapatok, akik nemzetközi mércével mérve is megállják a helyüket. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért szól ez a sátor évek óta olyan minősíthetetlenül ótvar módon, ahogy szól, mert a többi hasonló méretű helyszínen tapasztalataim szerint valahogy mindig sikerül valahogy megröffenteni még a torzított gitáros zenéket is. Itt viszont ez rendszerint meghaladja az illetékesek képességeit, legyen szó akár hazai keverőgurukról, akár a külföldi bandák technikai személyzetéről.

A Death By Stereo-val kapcsolatos félelmeim sajnos nem voltak alaptalanok: az csak a dolog egyik fele, hogy Efrem Schultzék valahol elveszítették Tito nevezetű gitárosukat az elmúlt egy év során, és egy hathúrossal álltak ki, de a tehetségtelen keverősöknek aztán pont ezt a hangszert sikerült titkosítaniuk. Mivel a sound szinte semmit sem javult a koncert során, ők feltételezhetően később sem hallották, hogy nem hallották, engem viszont baromira zavart, hogy nem képesek tolni a gitárra némi hangerőt.
Talán pont a rossz hangzásnak köszönhetően a power ballada Forever And A Day tudott a legjobban érvényesülni a méltatlan körülmények közepette, a többi dalt inkább csak a beépített magnó aktivizálása révén lehetett igazán élvezni. Pedig mekkorát tudna ütni a Binge/Purge metallicás riffje vagy az I Gave My Life egy agyig telt klubban, atom hangzással… Maga a zenekar egyébként jó volt, Efrem pörgött, profi módon adta el a nótákat és még a szenvedélyes dallamok is közel tökéletesen szakadtak ki belőle a gyilkos üvöltések mellett, de Dan Palmer és Tyler Rebbe is vetődtek meg rohangásztak, mint a veszett kutya. A sátorban olyan laza félház volt, és nagyrészt nem is külföldiek, tehát már itthon sem ismeretlen a Death By Stereo, ami bíztató a jövőre nézve. Remélem, valaki elhozza őket nemsokára egy normális helyre is, ahol nem okoz leküzdhetetlen problémákat normálisan megszólaltatni egy alapfelállásos hardcore/metal bandát…

A Sick Of It Alltól az előzmények alapján rettegtem, de Lou Kolleréket a keverő mellett állva már egész normálisan lehetett hallgatni, még ha nem is tökéletesen (a sátor más pontjain állítólag ez is valószínűtlenül pocsékul szólt). Az első budapesti SOIA koncertről sajnos lemaradtam, így aztán nagyon vártam ezt a mostani bulit, és nem is kellett csalódnom: a New York-i hardcore veteránok számomra nem csak a Sziget, de talán az év legjobb koncertjét is adták eddig. Felesleges szaporítani a szót: száz százalékos hardcore esszencia, teltház, maximális pörgés odafent és odalent is, a közönség klasszikus kettéválasztása és egymásba rohantatása, egy óriási frontember, a többiek meg feszesek, húzósak, egyszerűen állatok. Arról nem is beszélve, hogy a műsor felépítését is tanítani lehetne: az ember minden szám után azt hitte, ennél már nem jöhet jobb, de ők bizony mindig tudták tovább fokozni a hangulatot. Take The Night Off, Uprising Nation, Step Down, Just Look Around (!), Scratch The Surface, The Shield, Sanctuary és a többi… Sick Of It All koncertet Magyarországra legalább havi rendszerességgel (lehetőleg olyan helyeken, ahol tökéletesen szólnak)!

Habár reménytelennek tűnt, hogy ezután bármi is megfogjon, utána még a Táncdalfesztivál Sátorban belenéztünk a Hollywood Rose-ba, akikről szuperlatívuszokat éppúgy hallottam már, mint a legdurvább lecikizést. Szerintem jól nyomták a Guns klasszikusokat, és érdekes módon hallgathatóan is szóltak – mondom én, hogy a Hammer sátrat sújtja valami átok –, az énekes srác ügyesen levette Axl mozgását és nagyrészt hozta a dallamokat is, én viszont inkább az Izzy-fazonú szólógitáros vállát veregetném meg, ha csak egyet lehetne választani közülük. Az igazi összehasonlítás napja persze majd akkor jön el, ha egyszer összefutok kis hazánk másik ismert Guns tribute bandájával, a Dust N’ Bones-szal is, de ha akarnék, sem tudnék rosszat mondani a Hollywood Rose-ról. Aminek szánják, annak pont jó.
Ganxsta Zolee és überprofi zenészei a Volton nagyon tetszettek, de most egy kicsit fáradt voltam, így előzetes terveimmel ellentétben végül kihagytam őket a Wan2 Színpadon.

Pénteken nem mentem ki, ez volt talán a Sziget számomra legkevésbé csalogató napja. A Gamma Rayt egyszer láttam eddig koncerten, méghozzá Debrecenben, a Maiden előtt, és többször nem vagyok kíváncsi arra, amint Kai Hansen egy ötéves gyerek hangját idézve szenved és sikoltozik a mikrofonnál, pláne nem a Hammer sátorban, ahol csak egy nagy hangzavar hallatszik a germán sörmetal-himnuszokból. A többi helyszín sem izgatott fel túlságosan, legyen szó akár Müller Péter Sziámi minden évben kihagyhatatlan nagyszínpados szerencsétlenkedéséről az összeverődött pár száz érdeklődő előtt, akár a Scissor Sistersről, akár Yonderboiról… Sajnos szemellenzős vagyok, de hát ez van. Hogy valami jót is mondjak, a Brainstormot még akár meg is néztem volna, ha éppen úgy adódik, lévén kevés énekes/frontember tevékenykedik Németországban, aki minden szempontból a topon leledzik, és az egyik történetesen éppen náluk énekel, de végül aztán győzött a lustaság.

2006. augusztus 12., szombat

Szombaton jellemző módon lekéstem a Neck Spraint, pedig őket mindenképpen meg akartam nézni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Road vigasztalt helyettük – a csapat számomra észrevétlenül vált országszerte ismertté, egész sokan nézték őket, de valahogy nem tudtak letaglózni. Összességében egyébként rendben voltak, feszesen játszanak, fogósak a dalaik is, szóval a mai tinédzserek számára abszolút naprakész, amit produkálnak (bár nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy az énekesről még a felkonfok alatt is Lukács jutott eszembe).
A Replikából néhány számot hallottam csak, miközben Burton C. Bellre várakoztam, ők szokás szerint jól nyomták, a bekksztédzsből hallgatva okésan is szóltak, de azzal kapcsolatban nincsenek illúzióim, hogy a sátorban állók milyen masszát kaphattak az arcukba.

Akárhol is futunk össze, a Depresszió dalainak kínos zenei és szövegi banalitása sajnos mindig messzire űz az adott helyszíntől, most sem volt ez másként, naná, hogy pocsék volt a hangzásuk is. De legalább pontosan, húzósan nyomják élőben, és ez már helyből valami olyasmi, amit az a zenekar éppen nem mondhat el magáról, akikhez a leggyakrabban hasonlítani szokták őket… Szóval egy cseppet sem sajnálom tőlük a sikert, mielőtt még valaki azt hinné, csak az bosszant, hogy náluk sokkal egyedibb, érdekesebb, merészebb magyar zenekarok meg senkit nem érdekelnek. Neveket inkább nem mondok.

Aligha képezheti vita tárgyát, hogy metal szempontból a Fear Factory volt az idei Sziget legnagyobb húzóneve, ha engem kérdezel, simán elfértek volna a Nagyszínpadon is, de hát tudom, Radiohead meg miegymás, Thom Yorke-ék előtt meg tényleg elég rosszul mutattak volna. A sátor rendesen meg is telt Burtonékre, ami nem is csoda, hiszen utoljára 10 évvel ezelőtt jártak itt. Mivel azon a koncerten nem voltam – ez is az a kategória, amit sosem bocsátok meg magamnak –, így nagyon vártam, hogy végre élőben is ütközzünk, noha a helyszín eleve óvatossá tett, és nemcsak engem. Jellemző az egész helyzetre, hogy Christianék délután belehallgattak valamelyik magyar csapatba és kijelentették: ők bizony nem hajlandóak fellépni, ha így fognak megszólalni…
Végül valami megoldás azért született, mert persze játszottak, de az első pár szám sajnos igazolta a félelmeket. Az egy dolog, hogy valami baromi hangos, de sajnos a Fear Factory is túl sűrű zenét játszik ahhoz, hogy kásásan élvezhető legyen élőben. A Transgressiont és a Slave Labort ennek megfelelően leginkább csak az „de jó, hogy végre itt vannak”-érzés vitte el a hátán. A szellősebb Edgecrushernél aztán elkezdett javulni a hangzás, és az ezt követő Demanufacture blokknál úgy a tizedik sor tájékán már rá tudtam fogni, hogy nagyjából oké a dolog. Demanufacture, Self Bias Resistor, Pisschrist (!!!), mit lehet erre mondani? Azonkívül mást nem nagyon, minthogy én is ezekre őrjöngtem szét a szobámat 15-16 évesen, akárcsak akkoriban mindenki.

Ami a zenészeket illeti, a Fear Factory tényleg olyan, mint egy ultramodern gyár: pontos, bombabiztos és hibátlan. Habár olvastam olyan véleményeket a koncertről, hogy Raymond Herrera a leggyengébb láncszem, ez egy jó nagy baromság. Rengeteg überdobost láttam már, de ez a faszi tényleg egy gép, néhol ugyanolyan tátott szájjal hallgattam a valószínűtlen kétlábdobokat, mint annak idején a Demanufacture-ön. Sajnos a pergő végig elég kopogósan szólt, de a lényeg így is átjött. A Strapping Young Lades Byron Stroud szintén nem semmi fazon, dagadt meg jó ronda is mellé, vagyis tökéletesen illik a színpadra, és hát őt sem igazán lehetne zavarba hozni az óraműpontosság szó ismételgetésével. A basszusgitárról gitárra átnyergelt és a csapat zenei agyává előlépett, Lamb Of God pólós Christian Olde Wolbers láttán-hallatán egy cseppet sem hiányoltam Dino Cazarest, pláne, hogy a folyamatos csuklószaggató riffelés mellett még a színpadi akciók nagy részét is ő szolgáltatta: headbang, ugrálás, pörgés-forgás, minden volt, ami csak kell. Pedig feltételezem, szokásához híven nem kevés füvet szívhatott már el a nap folyamán…

A nagy kérdőjel persze az interjú során nagyon szimpatikus és barátságos Burton volt; ha szabad ilyen hülye hasonlattal élnem, ő a gyár emberi tényezője, de azért távolról sem az alkoholista takarítóról van szó, aki egyetlen suta mozdulattal leveri és tönkreteszi a finom és méregdrága ketyeréket. Vagyis távolról sem énekelt tökéletesen a tiszta dallamoknál – az 540.000 Fahrenheit nem is nagyon működött emiatt –, de egy koncerten szerintem ennyi még belefér, pláne ilyen intenzív zenénél, ahol közben a tüdejét is kiüvölti valaki. A kiállásával sem volt gond, teljesen jó frontemberré érett az évek során, és láthatóan élvezte is a koncertet.

A Fahrenheit után jött a Scapegoat és a Martyr óriási kettőse – az előttem álló félmeztelen death metal purista minden bizonnyal végig ezekre várt, ugyanis fejvesztve rohant előre az első hangok felcsendülésekor –, egy rövid Walk részlet, az Archetype címadója (élőben is nagyon sütött) és a Cyberwaste, a Digimortalt egyetlen árvaként képviselő Linchpin (akárki akármit mond, ez igenis egy erős nóta állati jó dallamokkal, kár, hogy a hallhatóan fáradó Burt nem tudta tökéletesen visszaadni a refrént), hogy aztán a Replicával záródjon a rendes műsoridő. Őrjöngés, tombolás, ereszdelahajam, ahogy kell – újabb utazás vissza 1995-be, de itt tudatosult bennem, mi is a nagy szám: az, hogy a Demanufacture dalai még mindig modernebbül szólnak, mint a mai zenék 90 százaléka. Burton már az interjú alatt is mondta, hogy ahol jól érzik magukat, ott néha előszedik a Timelessnesst, és neki ma is lenne kedve hozzá, amit hittem is meg nem is. Az énekes aztán a ráadásban tényleg visszajött és elénekelte az Obsolete záródalát, méghozzá egészen jól, felettébb hangulatosra sikeredett a dolog. A végig nem tökéletes hangzást leszámítva nekem nagyon bejött a koncert, a zenekarral biztosan nem volt semmi probléma. Jöjjenek vissza minél előbb!

A szombat további része nem koncertekkel, hanem a rock’n’roll életformának történő áldozással telt, így további zenei élményekről sajnos nem tudok beszámolni, habár megfordultam még itt-ott, és olyan jól éreztem magam, hogy vasárnap aztán szépen otthon is maradtam, pedig ha mást nem is, hát a Cathedralt mindenképpen meg akartam nézni. Mondjuk amiket a hangzásukról hallottam, az alapján lehet, hogy nem mulasztottam sokat, többen is azon véleményüknek adtak hangot, hogy ebből a szempontból ez volt az abszolút mélypont hammersátorilag. Mindegy, majd legközelebb, legalábbis remélem, jönnek még. Párszor végül is már eljutottak Budapestig… Egyébként jókat hallottam a Tankcsapdáról is, de hát az ő szigetes koncertjeik mindig is a népünnepély kategóriájába tartoztak, akárhogy is dobol Fejes meg akárhogy is antiszólózik Cseresznye. Szóval biztos megfelelően nagy hangulat volt az én jelenlétem nélkül is.

2006. augusztus 14., hétfő

Hétfőn sikerült lekésni a The Gatheringet – valahogy az időben érkezés ebben az évben nem volt az erősségem –, pedig szívesen megtekintettem volna Annekét, bár a pár évvel ezelőtti szigetes koncerten már megállapítottam, hogy ez a merengősebb, repülősebb zene nem igazán illik a Nagyszínpadra, pláne nem fényes nappal. Maradt helyettük kicsivel később ugyanott Sub Bass Monster, aki se nem volt vicces, se nem volt jó, ráadásul erősen úgy tűnt a közeli piáldákból, hogy még mindig csak a Nincs nő, nincs sírás meg a Négy ütem, amit fel tud mutatni, aztán kész, kifújt. Biztos van, akinek 2006-ban is csalogató ez, de én nem tartozom közéjük, amiért ezúton is bocsánatot kérek mindenkitől. Legközelebb megígérem, hogy nem nézek majd bele olyanba, ami szar, de ez ezen a napon valahogy nem akart összejönni – mentségemre szolgáljon, hogy a Placebóra minden tiltakozásom ellenére berángattak, a tömegben meg ugye egy pont után se ki, se be, tülekedni meg a francnak sem volt már kedve. Túl sok szót nem is vesztegetnék rájuk: végtelenül idegesítő, tudálékos, egysíkú nyálzene, amiről egy egészséges világban maximum a sznob angolokkal lehetne elhitetni, hogy tartalmas meg gondolatébresztő, de hát mindnyájan tudjuk, hogy ocsmány időket élünk manapság, ennek megfelelően össze is gyűltek rájuk vagy 40 ezren. Aztán persze lehet, hogy csak én vagyok egy hülye bunkó, aki nem fogékony az igazi művészetre, végül is ezt is mondták már párszor…

Talán az utóbbit igazolja az is, hogy a fárasztó androgünök után kimondottan jólesett megtekinteni az Exploitedot, még ha Wattie Buchan és mindenkori társai aztán mindennek mondhatóak, csak kifinomultnak nem. Ez viszont pont a maga egyszerűségében jó – ha pontatlan egy kicsit, hát pontatlan, ha fröcsögős, hát fröcsögős, ha erőszakos, hát erőszakos. A hangzásról már leginkább nem is mondanék semmit, azt természetesen most sem sikerült legalább közepes szintre felhozni. Drága hangmérnöknek csúfolt dilettánsok, ez bevallottan egy koszos, büdös, minduntalan talajrészeg punkzenekar dobbal, basszusgitárral, gitárral meg egy üvöltő énekessel, mi a jó életért olyan bonyolult feladat legalább egy kicsit normálisan megszólaltatni őket? Még szerencse, hogy az Exploited nem játszik éppen boszorkányos finomságokkal teli zenét, ezért aztán egy Beat The Bastardsból vagy egy Sex And Violence-ből még így is lejött az a nyers erő, ami bennük rejtezik. Zsúfolt teltház várta őket egyébként, jó volt a hangulat is, szóval pont azt kapta a nagyérdemű, amit várt. Amíg Wattie él, tényleg nem halott a punk.

2006. augusztus 15., kedd

A záró napra végre megérkezett a verőfényes jó idő – ez akár passzolhatna is a Living Colourhöz, hiszen a fekete fickók mindig is igazi örömzenét nyomtak, de itt most ismét meg kell emlékeznem arról, hogy semmi logikát nem látok abban, kit hová pakolnak fel a szervezők. Miért nem lehetett őket inkább este játszatni mondjuk a Wan2 sátorban, teljes programmal? Aki ott volt, tudja, micsoda hangulatot varázsoltak két éve az A38-ra, ez a szűkebb, barátságosabb miliő nekem most hiányzott is egy kicsit, hiszen tűző napon, délután fél ötkor fellépni egy fesztiválon nem a legnyerőbb dolog, pláne egy ilyen legendás csapat számára… Sötétbőrű barátaink mindenesetre vérprofik, tehát még ha esetleg ők is így gondolták, az sem látszott a folyamatos széles vigyorok mögött. Nagy szerencse, hogy eljutottak hozzánk ezen a turnén, mivel ez aztán igazán speciális volt számukra: időegyeztetési problémák miatt Corey Glover nem tudott társaival tartani, így gondoltak egy merészet és elhívták Doug Pinnicket a King’s X-ből beugró embernek, szigorúan alkalmi jelleggel. Ha az egyik legnagyobb fekete rocktorkot a másik legnagyobb fekete rocktorok helyettesíti, az ugye nem olyan rossz…

Igyekeztem minél közelebb kerülni hozzájuk, és végül úgy a harmadik-negyedik sor tájékán sikerült megállni. A Nagyszínpad előnye a jó hangzás, így emiatt végre nem kellett bosszankodnom, maga a csapat pedig kizárólag zsenik gyülekezete, szóval nem volt más dolgom, mint élvezni a zenét. Middle Man, Memories Can’t Wait, Type, Flying, Funny Vibe, Go Away, Looking For Love a King’s X-től – ezt sajnos kevesen ismerték, pedig igazi csúcspont volt – ,  Sacred Ground, Cult Of Personality és a végén Time’s Up, mindez a végletekig felturbózott, az eredetieknél hosszabb szólókkal Vernon Reidtől, alsógatyát rezegtető mélyekkel Doug Wimbishtől, boszorkányos, fehér agyból soha ki nem pattanó ritmusokkal Will Calhountól és kiváló teljesítménnyel Pinnicktől. A King’s X langaléta énekese nem olyan szenvedélyes frontember, mint Corey, sokkal nyugisabb arc, de ahogy énekelt, az hasonlóan álomszerű volt – erre a helyre más egyszerűen nem ugorhatott volna be.

Nem vagyok nagy híve a túlpörgetett egyéni megmozdulásoknak koncerteken, pláne fesztiválokon, de itt most el tudtam ettől tekinteni, Reid ugyanis azon gitárosok közé tartozik, akiknek van értelme hosszasan szólózniuk. Továbbmegyek: ahhoz a tényleg nagyon szűk körhöz sorolom, akiknek akár veszettül tekerniük is van értelme a hangszer nyakán, mert még ezt is úgy csinálja, ahogy senki más az egész világon, és akkor nem is említettem azokat az elmebeteg effekteket, amiket használ… Egy mágus a figura és pont. Wimbish hasonló kaliber a basszusgitáron, nem véletlenül játszott fel session muzsikusként ki tudja, hány száz lemezt a legváltozatosabb előadóknak, ráadásul óriási showman is. Az ő kis szólója is óriási volt, akárcsak Calhoun rövid, inkább csak jelzésszerű önálló játéka. A koncert egyetlen igazi hibája a rövidsége volt, ezért lett volna jobb ez az egész este, főzenekarként valamelyik sátorban, hogy ne maradjon ki az Ignorance Is Bliss, a Love Rears Its Ugly Head, a Leave It Alone és a többi zseniális nóta, amiket egyébként máshol játszottak is ezen a turnén. A Sick Of It All mellett nálam ők vitték el a pálmát az idei Szigeten, remélem, jönnek még Magyarországra. Ja, és Pinnickről természetesen minduntalan eszembe jutott, hogy az a ’99-es King’s X buli is nagyon rég volt már, ahhoz meg azért túl jól sikerült, hogy többet ne lássam őket…

Ciki vagy sem, Iggy Popból körülbelül két percet láttam, azt is a végéből, ami alapján inkább nem alkotnék véleményt. Ahhoz mindenesetre ez is elég volt, hogy megállapítsam: az öreg még így, lassan 60 évesen is kiváló formában van, ami különösen annak fényében döbbenetes, hogy papírforma szerint neki most éppen Keith Richards és Alice Cooper társaságában kellene főnie egy üstben valahol nagyon mélyen a pokolban, de hát vannak emberek, akikre egyszerűen nem érvényesek a biológia normális törvényszerűségei. Kedvelem az öreget egyébként, mindig jó vele interjúkat olvasni vagy a tévében látni nyilatkozni, még ha a zenéje nem is feltétlenül az én esetem, de hát majd legközelebb megnézem, úgyis jön még errefelé. Meglepően sokan voltak kíváncsiak egyébként rá; már a Living Colourt is komoly tömeg figyelte, Iggynél pedig szinte teljesen megtelt a Nagyszínpad előtti placc. Hiába, az utolsó napi teltház…

A magam naiv fejével a fesztivál előtt még nagyon vártam a Morbid Angelt, mivel tavaly nem tudtam elmenni a Wigwamba, amikor már David Vincenttel játszottak, a két évvel ezelőtti E-Klubos koncert Steve Tuckerrel viszont elementáris volt és pusztító. Sajnos ahogy teltek a napok, egyre inkább lelohadt a lelkesedésem, hiszen ha egy Exploitedot nem képesek jól megszólaltatni a Hammerworldön, akkor a létező legtöményebb floridai death metalból ugyan miért csinálnának mást, mint egy nagy, fejfájdító kásahegyet? Így is lett… Hiába volt itt a banda legjobb, Dominationös felállása Vincenttel meg Erik Rutannel, hiába dobolt Pete Sandoval úgy, ahogy csak ő tud, hiába eregette legendás szólóit Trey Azagthoth, a hangzás egyszerűen annyira csapnivaló volt, hogy agyonvágta az egészet. Márpedig az ilyen típusú zenénél koncerten a soundnak legalább közelítenie kell a tökéletes szintet, máskülönben tényleg élvezhetetlenné válik a dolog. Elöl állítólag nem volt ilyen gyászos a helyzet, de a Sziget utolsó napján az ember már nem verekszi át magát a csatakos hajtengeren, hanem inkább csak lemondóan sóhajt egyet, és néhány szám után otthagyja az egészet a francba a szokásos jelszóval: majd legközelebb, egy normális helyszínen… Egy Morbid Angel sokkal többet érdemelne ilyen balkáni körülményeknél, még akkor is, ha Vincent pentagrammal ellátott, enyhén szado-mazo beütésű, testrefeszülős felsője inkább megmosolyogtató volt, mint a zenekar image-éhez passzoló. Meglepően kevesen voltak egyébként rajtuk, egy laza harmadház jött csak össze, vagyis ezeregynéhányszáznál többen biztos nem.

Jobb híján maradt hát a The Prodigy, akiket ugyan sosem kedveltem különösebben, de ahhoz azért elég komoly név, hogy az ember valamilyen szinten kíváncsi legyen rájuk. Liam Howlettéket tényleg rengetegen figyelték, szerintem megközelítette a 60 ezret a nézőszám, de a produkció ennek ellenére minden volt, csak meggyőző nem. Szándékosan írok produkciót és nem koncertet, mert nekem az utóbbiról kicsit más fogalmaim vannak, minthogy megy az alap, ami akár CD-ről is szólhatna, erre két fel-alá járkáló figura rákántálja azt a kevés szöveget, ami van, a maradék időben pedig néha biztatják a közönséget, ha éppen olyanjuk van. Volt ugyan egy dobos meg egy gitáros is a színpadon, de ők túl sokat nem tettek hozzá a zenéhez… Ez, kérem, egy orbitális nagy hakni volt, sőt, HAKNI, méghozzá a szó legrosszabb értelmében, lélektelen ipari kaszálás, ráadásul halk is (amiről persze nyilván nem ők tehettek). A The Prodigy annak idején baromira beette magát a köztudatba, ezt igazolta az is, hogy ugyan soha életemben nem hallgattam őket, mégis szinte minden számot ismerősként köszöntöttem, de valahogy nem véltem felfedezni azt a tényezőt, amitől most, 2006-ban is aktuális lehetne az a zene, ami úgy egy évtizede tényleg az egész világot megpörgette. Az eszelős tekintetű Keith Flint és a kimázolt fejű, hórihorgas Maxim Reality ugyan elég látványos figurák, de ahhoz kevésnek bizonyultak, hogy végig ébren tartsák az érdeklődést.

A nagy semmitmondó összegzések helyett maradjunk inkább annyiban, hogy egyrészt kissé hiányoltam a Nagyszínpadról valami elsőligás, legendás metal bandát, hiszen az elmúlt években már mindig akadtak ilyenek (lásd Slayer, Anthrax, Korn), másrészt nyugodtan meg lehet kövezni érte, de a Hammerworld Színpadnak ebben a jelenlegi formában, ilyen akusztikával, ilyen technikai apparátussal, ilyen felszerelésekkel az égvilágon semmi értelme nincsen. Hiába lenne nagy lehetőség a zenekaroknak egy szigetes fellépés, ha egyszerűen nem tudnak normálisan bemutatkozni a megalázó körülmények miatt. Remélem, jövőre végre történik valami változás.

Draveczki-Ury Ádám