Shock!

A pop punk/metal/hardcore Till We Dropra kifejezetten kíváncsi voltam, és az már az első két szám alatt lejött, hogy próbálnak szinte mindent belepakolni a fenti műfajok jellegzetességeiből a számaikba. Vagyis az ultradallamos punk témákat keverték a hardcore-os üvöltésekkel, miközben a remek színpadi munkát bemutató brigád hozta a témahalmozós metalcore alapot. Viszont a dalírás terén még fejlődniük kellene, mert helyenként elég nehezen lehetett elválasztani a számokat egymástól.

A Twenty Two kiemelkedett ebből a szempontból, és a Van Halen feldolgozás (!) is jó húzás volt szerintem, de ezeken kívül hiába hozták korrektül magukat a betonozós középrészekkel szépen súlyosbított számokban, a bárpultnál egymással intenzíven foglalkozó két szőke csaj teljesítménye hosszú távon vonzóbbnak bizonyult. Azért várom, hová fejlődik majd a Till We Drop!

A The Idoru az egyik kedvenc magyar bandám, és három napi hallgatás után az új lemezük sem okozott csalódást, ezért tűkön ülve vártam a lemezbemutatót. Első benyomások: a gitárosok tornagatyói maradtak, Tibi korai Markos Györgyre emlékeztető bajusza ugrott, és Józsi végre több átvezető szöveget nyomott, mint korábban. Talán a hangzásnak is köszönhetően, az új lemezt központba helyező set még jobban kiadta a csapat gyökereit, úgy is mondhatnám, hogy rég láttam ennyire hardcore-os bulit az Idoru-tól. Az előszedett régebbi számok (Prison Of Dead, When The Morning Comes vagy a „Bölénydal") is szinte mind ezt az oldalt erősítették. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy mintha elvesztek volna azok a finomságok, amik a zenéjük savát-borsát adják.

A hangzás mellett sajnos muszáj azt is megemlítenem, hogy Józsi mintha nem érezte volna magát maximálisan jól a frontember szerepkörében. A hangja rendben volt ezúttal is, de valahogy nem sikerült úgy nyitnia a közönség felé, mint ahogy az egy ilyen szinten lévő banda énekesétől elvárható lenne. Tudom, a közönség létszáma és lelkesedése bőven hagyott maga után kívánnivalókat, de azt gondolom, hogy ettől függetlenül erősebb színpadi jelenlétre lett volna szükség, és ez sajnos csak még jobban kiütközött, amikor a Till We Drop-os Pete felment mellé a színpadra két szám erejéig: őt nem látszottak befolyásolni a körülmények, azonnal magára vonzotta a tekinteteket. Azt kell mondjam, hogy Szalkai Tibi lelkesedése és önbizalma példa kellene, hogy legyen Józsinak, és ha legközelebb emellett nem szúrják ki a szemünket egy alig 45-50 perces műsorral, egy szavam sem lesz.

Láttam már tavaly is egyszer a Velvet Stab-es srácokat a Rise Against Coverrel, és mivel az évtized egyik legjobb zenekarának számait adták elő remekül, azonnal belopták magukat a szívembe. Ahogy Krausz Pisti vigyorogva énekli ezeket a hatalmas punkhimnuszokat, nem lehet őket nem szeretni. A hangzás viszont sajnos náluk sem volt topon, és ez főleg azért volt bosszantó, mert gyakorlatilag teljesen elvesztek a fincsi dallamos gitártémák (legalábbis elöl állva, lehet, hogy a keverőnél jól szólt...) A Ready To Fall, Give It All, Re-education (Through Labour) hibátlan témái mind-mind megérdemelték volna, hogy rendesen lehessen hallani őket! Úgyhogy kívánok nekik és magamnak egy sokkal jobb hangzást legközelebbre, addig pedig lecsekkolom, mennyire vannak hatással a saját zenéjükre az olyan közös kedvenceink, mint az Alexisonfire, A. F. I. vagy Boysetsfire.