Teljesen szürreális a mai világban, hogy bő két héten belül a második nemzetközi előadó jött el hozzánk, illetve rögtön ketten is. Fent nevezett zenekarok turnéját nem halasztották, nem maradt el, mostanában az ilyen események előtt már tűkön ül mindenki, és várja a jó híreket, hogy tényleg lesz. Aztán csak eljött ez az este, az A38 még mindig a helyén volt, kis túlzással szívdobogva, de az biztos, hogy óriási várakozással (noha egy kicsit még mindig hitetlenkedve, hogy ez tényleg megtörténik) közelítettem meg egyik kedvenc koncerthelyszínemet.
Bevallom, korábban a kanadai Alex Henry Fosterről sosem hallottam, de egy gyorstalpalót elvégeztem koncert előtt, és bizony igen rokonszenves a zenei munkássága. Hasonlítgatni nehéz lenne bármihez is, inkább hangulatok zenei formába öntése, amiben utazik (és az utazás szó írja talán le a legjobban a muzsikáját). Hosszú, szövevényes, sokhangszeres szerzeményeket hozott, repetitív, elszállós, pszichedelikus formában. Nagyjából negyven percet töltöttek színpadon, amibe három szám fért bele (Ouverture, Slow Place Of The Winds, The Hunter).
A színpadon a megszokott két (vagy olykor három) gitár (amiket olykor vonó segítségével szólaltattak meg), basszusgitár, dob mellett egy billentyűs/fuvolás hölgy is zenélt, illetve előfordult, hogy a jobb oldali gitáros fiatalember egy másik dobcucc mögé ült, na, ott elszabadult a jó értelemben vett pokol, legalábbis ami az energiaszintet illeti. Hasonlítani nehezen tudnám bármihez a post rock/noise rock-szerű zenét, ez a hol halkan, hol hangosan lüktető, kimondottan meditatív zenefolyamot kizárólag hangulati hatásban a VHK, Monkey3, és bizony a Thy Catafalque világának bizonyos szeletéhez tudnám kötni.
Hab a tortán Alex néhány mondatos magyar konferálása volt, amivel tényleg mindenkinek elnyerte a szívét ez a bölcsészszemüveges, a társadalmi normáktól láthatóan eltérő gondolkodású fickó. Noha a fő attrakció nyilván Alex volt, a produkció előadásában az összes zenész bőségesen kivette a részét, egységes képet mutattak. A záró The Huntert láthatóan/hallhatóan nem csak én éltem meg katarzisként, tényleg szenzációs volt ez a szenvedélyes negyven perc, bármikor megnézném őket újra.
Az a helyzet, hogy papíron hiába az ízlésem az angliai, progrockban utazó The Pineapple Thief, eddig valahogy átcsúsztak a radarom alatt olyan értelemben, hogy kábé két-három lemezt hallottam tőlük, de sosem mélyedtem bele a munkásságukba. Pedig 2016 óta náluk dobol a még mindig szemtelenül kölyökképű (pedig már 58 éves) Gavin Harrison, aki a Porcupine Tree-ben játszott anno, egy ideje pedig a King Crimsonban is. Az utóbbi napokban szintén egy frissítő gyorstalpalót tartottam a lemezeikből, de lehetetlen volt végighallgatni a katalógust, így jobbára random szemezgettem, hogy jobban képbe kerüljek, noha nem mondanám, hogy a fülembe másztak a dalok. Utólag azt mondom, pedig jó lett volna, mert ott helyben ennyi előzménnyel számomra a koncert elejét éreztem bikaerősnek, középen kicsit leült a hangulat (hangsúlyozom, számomra), viszont a vége felé a Break It All / Wretched Soultól meg úgy felpörgött a ráadásblokk utolsó daláig, hogy megint csak azt éreztem, ide-oda pattog az energia a hajó falain belül.
Megtippelni nem tudtam volna, hogy itthon hány embert érdekelhet ez a zenekar, de belegondolva a Porcupine Tree és Steven Wilson munkássága is elég szép számú nézőt tud(ott) bevonzani, így annyira nem ért meglepetésként a kellemesen, de nem heringszerűen megtelt hajó. A közönség totálisan vegyes összetételét nézve megnyugodtam: van még remény arra, hogy a jövőben is errefelé jöjjenek, meglepően sok fiatal volt a standard középkorúak mellett, a dalokat énekelték jó páran, és ha nem lett volna néhány kósza emberen (főleg a crew tagjain) maszk, totálisan úgy éreztem volna, mintha a régi, normális világban történt volna meg ez az este.
A színpadot szépen megtöltötte a standard progrock-felállás: két gitár, basszusgitár, szinti, dob – Gavin Harrison dobcucca jobboldalt helyezkedett el, és bizony sok szám rá tapadt, köztük az enyém is elég gyakran, csak őt figyelni maga volt a mámor, élményszámba ment a játéka, tipikusan az a ritmusokkal együtt élő-lélegző-lüktető humán forma, amit nagyon bírok. A programban aránylag sok dalt játszottak a 2020-as, Versions Of The Truth című lemezről, azok közül a legrokonszenvesebbnek és legfülbetapadóbbnak a Demons tűnt. A 2018-as Dissolutionről is elhangzott pár dal, de számomra a nagyágyú a már említett Wretched Soul volt, amitől tényleg fortyogott a hajó belseje. A záró, 2010-es Someone Here Is Missingről elhangzó Nothing at Best zenészek és nézők számára is elképesztő svunggal zárta az estét.
Hozzá kell tennem az elhangzottakhoz, hogy mindkét zenekar remekül szólt, de elég szép kis keverőt pakoltak a hajó hátsó felébe, ugyanakkor a The Pineapple Thief zenéjében olykor előforduló mély regisztereket megrezegtető szintetizátor által gerjesztetett, pulzáló őskáoszt imitáló hangképek amellett, hogy a bal fülemet kicsit megsajdították, régóta lemerült energiakészletemet egy kicsit feljebb pumpálták. Számomra akad most feladat: jobban beleásni magam a két előadó életművébe a remélhetőleg következő találkozásig. Tökéletes este volt (végre!), nem tudok elég hálás lenni, hogy mindezt átélhettem.
Hozzászólások