Shock!

Ha azt mondom, 2017-ben a Guns N' Roses a nagy durranás a könnyűzenében (és szándékosan nem simán csak rockot írtam), azzal nagyjából mindenki egyet kell, hogy értsen. Axl, Slash és Duff összeborulása, illetve a komplett Not In This Lifetime turné tényleg akkora esemény, amely mellett bármi és bárki eltörpülni látszik. Van azonban egy olyan elpusztíthatatlan őslény, egy olyan masszív dinoszaurusz, amely ha megindul, még ma is komoly kilengést támaszt a Richter-skálán, jelentősége, kora és tekintélyt parancsoló méretei miatt még mindig számolni kell vele, bármikor és bárkivel szemben. És ugyan a Stones No Filter turnéját nem fogják annyian látni, mint a GNR-t, illetve akkora pénzhegyet sem fognak összelapátolni vele, ennek azonban mindössze egyetlen oka van: míg Axlék keresztbe-kasul bejárják az egész bolygót, addig a Rolling Stones összesen tizennégy koncertet ad ezen a körúton. Azok viszont a monumentalizmust, a showt, a látványt és a nézőszámot tekintve semmiben sem maradnak el néhány évtizeddel fiatalabb követőik produkciójától. És igaz ugyan, hogy a Stones „csak" 130 percet töltött színpadon a Red Bull Ring mellett, 70 évesen azonban ez is tiszteletet parancsoló teljesítmény. Szó sincs tehát négy gatyapupi rövidke nosztalgia-haknijáról.

A Stones buliját az ausztriai Spielberg melletti Red Bull Ring közelében rendezték meg, a szervezők pedig előre figyelmeztettek mindenkit, hogy lehetőség szerint tömegközlekedéssel vagy jó korán érkezzen, a hatalmas érdeklődés miatt ugyanis komoly közlekedési dugókra kell számítani. A koncerthez egy külön honlapot is összedobtak, amin minden lehetséges információ megtalálható volt, az autópályán pedig külön feliratok jelezték, merre vezet a helyes út. Igen komoly rendőri jelenlét is biztosította a bulit, első ránézésre tehát az osztrákok profin megoldották a szervezést, később azonban kiderült, hogy sajnos akadnak problémák bőven. Arról például nem ártott volna tájékoztatni az érkezőket, hogy a rendezvényhez tartozó első kijelölt parkoló 5 (!!!) kilométerre, azaz kábé egyórányi sétára található a koncerttől, és az is nehezen magyarázható, miért gondolták úgy, hogy hetven-nyolcvan toitoi elég lesz nagyjából százezer embernek. Ehhez jött még, hogy a koncert napjának közepesen esős időjárása miatt szó szerint bokáig gázoltunk a sárban, szóval infrastrukturális hiányosságok akadtak azért bőven. Ezeket azonban végül feledtette a hatalmas kivetítők erdeje, melyeknek segítségével bárhonnan láthatóak voltak a színpadi események, még akkor is, ha az ember alulról súrolja a 150 centit, illetve a rengeteg kajás- és piás pultnak köszönhetően percek alatt lehetett harapnivalót és sört szerezni. Utóbbit ráadásul speciális, erre a bulira készült, sárga és fekete Stones-korsókban.

Annak ellenére, hogy valamivel délután egy előtt elindultam Pestről, a helyenként csak araszoló autópályás forgalom, a masszív felvezető séta (mondanom sem kell, hogy megszívattam magam az említett parkolóval) meg a hatalmas (a teljes Rockmaraton méretének nagyjából dupláját kitevő) terület végigcsúszkálása miatt kábé egy órával a Stones kezdési időpontja előtt értem csak a színpad elé. Így John Lee Hooker Jr. komplett műsoráról lecsúsztam, és a Kaleo egyébként messziről teljesen meggyőző bluesolásából sem hallottam sokat. Arra viszont volt időm, hogy végigegyem a klasszikus osztrák koncertmenüt (wurst, perec, almdudler), majd szépen beálltam a tömegbe, hogy életem első – és sajnos jó eséllyel utolsó – Stones-élményét átéljem. Tekintve, hogy a zenekar együtt majdnem háromszáz éves (!!!), rajongótáboruk jelentős része is tisztes életút végén megőszült nagypapákból áll, így annak ellenére is viszonylag könnyű volt normális helyet találni a „küzdőtéren", hogy tényleg szinte az utolsó pillanatban érkeztem. Így tehát a kezdéstől kapásból remekül megdörrenő koncertből mindent tökéletesen láttam kivetítő nélkül is. A szervezők pedig láthatóan igyekeztek mindenkinek biztosítani ugyanezen élményt: amellett, hogy a nézőtéren is rengeteg kivetítő közvetítette a bulit, a színpad hátterét is négy hatalmas ledfal alkotta, így tényleg lehetetlen volt lemaradni bármiről is.

A koncert a beharangozott programhoz képes negyedórás csúszással indult, amikor némi görögtűz kíséretében érkezett végre a nyitó Sympathy For The Devil, majd rögtön utána egy szintén emblematikus dal, az It's Only Rock 'n' Roll (But I Like It). És ugyan voltak bennem előzetesen kérdőjelek, a Stones egy perc alatt maradéktalanul meggyőzött. Az ugyan egyértelmű, hogy a mostani Charlie Watts talán a legrosszabb dobos, aki profi bandában játszik, de összességében a Stones még mindig hozza azt, ami miatt kétségtelenül egyike a világegyetem legfontosabb és leghatalmasabb bandáinak. Mick Jagger még 74 évesen is zseniális, és ugyan Keith Richards néha talán már túlzottan nyegle, pontatlan és laza, színpadi figuraként még ma is hihetetlen. Legelőször akkor éreztem úgy, hogy már most megérte eljönni, amikor a koncert kábé 16. másodpercében, nóta közben simán odament a ládájához rágyújtani. Ahogy simán abbahagyta a játékot egy szál cigiért, az maga volt az esszenciális rock and roll, ez nem is lehet vitás. A kedélyesen mosolygó Keith tehát totál lelazultra vette a figurát, az év elején még tüdőrákkal műtött Ronnie Wood azonban egyedül is tökéletesen egyben tartotta a produkciót, a közönséggel folyamatosan németül kommunikáló Jagger pedig simán elvarázsolt mindenkit. Énekhangja ma is teljesen rendben van, a jellegzetes gesztikulációt és mozgáskultúrát természetesen hibátlanul hozza, kisugárzása pedig hihetetlen.

A négy figura mellé minimum egy basszusgitáros azért még kell, de természetesen ezúttal sem elégedtek meg ennyivel: a vokalistákkal, két billentyűssel (közülük az egyik a tavaly David Gilmourral nyomult Chuck Leavell volt) és rézfúvósokkal összesen tizenegy fősre duzzadt a produkció. És ugyan a legtöbb reflektorfényt a négy hivatalos tag kapta, a többiek is sokszor feltűntek a kivetítőkön, sőt, néhányuknak mg a maga nagy pillanata is megvolt, Jagger pedig a Miss You-t követően név szerint, egyenként meg is tapsoltatott mindenkit. A bő két órát kitevő programban természetesen a legnagyobb slágerek sorakoztak: a már említetteken kívül volt Paint It Black, Brown Sugar, Honky Tonk Women, de közönségszavazás eredményeként bekerült a programba a She's A Rainbow is, a tavalyi feldolgozáslemez dalai közül pedig kettő, a Just Your Fool és a Ride 'Em Down került elő. Az Angie viszont sajnos kimaradt.

Hogy Jagger kicsit szusszanhasson, Keith Richards elénekelte a Happyt és Slipping Awayt, majd a Mick visszatérésével folytatódó koncert alapszettjét az (I Can't Get No) Satisfaction zárta. Ekkor már alulról súroltuk a két órát, a ráadás Gimme Shelterével és Jumpin' Jack Flash-ével pedig szépen túl is léptük azt, így mikor a zenekar meghajlása közben felrobbantak az első tűzijáték-rakéták, már majdnem 23:00-t mutatott az óra. Én pedig annak ellenére fülig érő szájjal indultam el, hogy tudtam, egy óra séta és vagy öt óra vezetés vár még rám. Viszont élőben láttam a Rolling Stonest, ez pedig nem semmi.