1964 áprilisában öt fiatal fickó megjelentette bemutatkozó nagylemezét, rajta – néhány kivételtől eltekintve – csupa klasszikus bluestétel átdolgozásával, olyan legendás előadóktól, mint például Willie Dixon. Több mint fél évszázaddal (!) később négy vénember megjelenteti legújabb (talán éppen búcsúzónak szánt?) nagylemezét, rajta csupa klasszikus bluestétel átdolgozásával, olyan legendás előadóktól, mint pédául Willie Dixon. Látszólag minden tökéletesen ugyanaz, pedig hát a két évszám között történt egy s más – például maga a rockzene, ami egészen biztosan teljesen másmilyen lenne a két főkolompos, továbbá régi és újabb keletű cimboráik nélkül.
Aki szereti a meséket, hozzám hasonlóan vágja: a Rolling Stones megalakulása annak köszönhető, hogy két egykori iskolatárs és jóbarát sok külön töltött év után újra összefut a dartfordi vasútállomáson, az egyikük hóna alatt tartott Chuck Berry- és Muddy Waters-bakelitek felkeltik a társ figyelmét, a véletlen találkozás pedig közös zenekaralakításba torkollik. Egy pontba sűrített történés-láncolat ez, amely talán nem is igaz, mint ahogy lehet, hogy úgyszintén hamis a zenekar elnevezéséről szóló legenda is, miszerint a legkorábbi idők főszereplője, az úszómedencéje padlóját 1969-ben meglátogató tragikus sorsú zseni, Brian Jones egy telefonbeszélgetés során, véletlenül választotta ki a nevet a körülötte szerteszét heverő blueslemezek között állva, ugyanis megtetszett neki az egyiken olvasható Rollin' Stone dalcím. A két történet most csak azért fontos, hogy lássuk: a blues kábé a Stones velejét jelenti, és talán ez is volt mindig a legfőbb különbség náluk a híres Brit Invázió másik vezércsapatához, a Beatleshez képest.
Talán éppen búcsúnak szánt lemez – írtam feljebb a Blue & Lonesome-ról, és ezzel az eshetőséggel most már akkor is mindenkinek számolnia kell, ha teljesen nyíltan nem mondták ki ezt. A csapat „legifjabb" tagja is hatvankilenc éves, az utolsó nagylemezük tizenegy éve (!) jelent meg, és oké, hogy minden valószínűség szerint Keith Richards lesz az utolsó élő ember a Földön, aki majd eltakarítja a romokat egy nukleáris katasztrófa után, de egyedül ő sem tudja majd vinni a bandát. És szép dolog persze, hogy ily módon visszautalnak saját karrierjük kezdetére, de azért úgy is meg lehet közelíteni a kérdést, hogy az eltelt több mint évtizednyi idő alatt sem jött össze annyi saját ötletük, ami megtöltene egy Rolling Stones-nagylemezt. Ez pedig szomorú dolog, még ha a Blue & Lonesome egyáltalán nem is lett rossz, sőt, az egész album megközelítése betyár módon bejön. A hangzás konkrétan olyannyira autentikus, hogy ha nem tudnám, hogy nem így van, simán elhinném: '60-as évekből származó felvételeket hallgatok. Mind a szándékoltan nyers, nem is kissé poros, igencsak élesre kevert hangzás (Mick Jagger majd minden dalban felbukkanó herflije kisgyerekként sír a fülünkbe) ezt az érát idézi, mind pedig az érzés, hogy ezt most tényleg saját maguknak csinálták, háromnapi stúdiózás alatt felrántva, örömzenélve, röhögve, bebizonyítva, hogy hiába telt el közben uszkve kétszáz év, ők még mindig azok a blues-fanatikus fiatalok, akik Dartfordban fölszálltak a vonatra.
A lemez egyébként tizenkét blues-standardet tartalmaz olyan nagyvadaktól, mint Buddy Johnson, Howlin' Wolf, vagy épp a már említett Willie Dixon, és ugyan túl sok szám eredetijét valószínűleg még sosem hallottam, ezek tényleg olyan klasszikus megoldásokkal telis-teliszőtt busongók (illetve néhol rock and rollosabb, egy fokkal dinamikusabb darabok), amik mégis totál ismerősnek hatnak, és szinte barátként üdvözölnek. Pedig a per pillanat legjobban tetsző, talán éppen legmelankolikusabb Little Raint tutira nem ismertem korábbról, míg a Led Zep által is imádott I Can't Quit You Babyt nyilván nagyon is. Ez utóbbi esetében inkább az esett nehezemre, hogy a belső magnómban ne Robert Plant hangját halljam, hanem az amúgy mindvégig igen szépen teljesítő Jagger danolását. Ez amúgy az egyike annak a két tételnek, amiben a szintén törzskönyvezett rockikon Eric Clapton is megvillantja legendás sebességű tekerését.
Jófajta anyag lett a Blue & Lonesome, hiánypótlónak ugyan semiképpen nem mondanám, izgalmasnak meg aztán pláne nem, de ha akár csak kicsit is szereted a bluest (vagy a Stonest), szerintem te sem tévedhetsz vele. És hogy egy klasszikus viccet idézzek, ha visszafelé hallgatsz meg egy blues lemezt, ezt fogod hallani: az élet szép, a csajom visszajött, a kutyám pedig feltámadt. Próbáljuk ki, hátha működik!
Hozzászólások