Shock!

Köztudott, hogy a Therion főnök Christofer Johnsson teljesen képben van a hazai adójogszabályok tekintetében, de azért még így is meglepő, hogy idén egészen pontosan három alkalommal tette tiszteletét csapatával piciny országunkban. Talán ez a kivételesen gyakori vendégjáték – illetve a közelgő karácsony - lehetett a fő oka, hogy míg februárban majdnem dugig volt a PeCsa, és a miskolci Operafesztiválon is szép számmal képviseltette magát a publikum, a mostani, húszéves jubileumot ünneplő bulin jó, ha harmadig telt a Petőfi Csarnok.

Még ennek a szellős közönségnek a nagy része is inkább sörözéssel töltötte azt az időt, amit a totál ismeretlen The Vision Bleak bemutatására szántak a turné szervezői. Hallva a németek muzsikáját, ezt mondjuk nem csodáltam túlzottan, a meglehetősen tufa viking/folk/akármilyen zene felesleges és erőltetett volt, még annak ellenére is, hogy többször beugrott róla a Lepaca Kliffoth hangulata. Szerencsére nem húzták sokáig a fiúk, az átszerelés alatt bejátszott Queensryche pedig igazi felüdülést jelentett.

Nem sokkal nyolc óra után aztán kezdetét vette a Therion buli a már ismerős várfalas-koponyás háttérvászon előtt. A már jó előre beharangozott táncosok fellépése kissé túl volt spirázva, hiszen a nyitó „attrakció” kimerült abban, hogy a színpad két oldalán leláncolt mitikus alakoknak öltözött, mozdulatlan hölgyek villogtatták ránk köldök-piercingjüket (megjegyzem, nem könnyű meló egy Therion-performance-ban közreműködni, hisz ha jól számoltam, három nótát strázsáltak végig), illetve középütt egy meglehetősen látványos méretekkel rendelkező ruhadarabot pörgetett egy, a későbbiekben hastáncosként visszatérő, limitáltan dekoratív hölgyemény, kissé ötlettelenül.

De nem is ez a lényeg, hanem a muzsika, melyet ezúttal nem kisebb arcok toltak a már megszokott alap-Therion tagokon kívül, mint a sisakjától már megszabadult Darth Vadert idéző Ferdy Doernberg (Rough Silk, Eden’s Curse, Axel Rudi Pell, stb. billentyűs), illetve az ex-Candlemass, Stormwind, stb. énekes, Thomas Vikström. Mellettük Snowy Shawt és Lory Lewist már ismerősökként köszönthettük, hisz legutóbb is danoltak itt a Therionnal. A dobosból énekessé avanzsált Snowy ezúttal is hozta jellegzetes témáit, ám számára az igazi terep a dalok előadása (na jó, elripacskodása), így természetesen ezúttal is magára öltött vagy háromféle gúnyát, illetve zárták kalodába is, hogy utána csodás megmenekítésének is tanúi legyünk. Mellesleg magához képest eléggé visszafogott volt, már ami a színpadi csajozást illeti, hiszen ezúttal meg sem próbálta Lory mellei közé szuszakolni a mikrofonját, khm.

Apropó, Lory, a miskolci koncert óta kissé terebélyesedésnek indult, ördögszarvakkal felvértezett hölgyemény maga volt a bűbáj, minden metal zenekarban érdekelt kartársnő tanulhatna tőle színpadi kiállást, illetve miképp kell elrabolni a férfiközönség szívét. Kiválóan is énekelt, viszont egyszer megbicsaklott a hangja nagyon kínosan az egyik „kiállásnál”, de három óra muzsikálásba bőven belefér az ilyesmi.

Az est abszolút nyertese nálam azonban nem Lory volt, hanem Thomas Vikström, a nagyközönség előtt érthetetlen okból szinte teljesen ismeretlen énekes (Mindenki szerezze be a Candlemass Chapter VI lemezét, isten!), aki kissé a háttérbe húzódva, Snowy mögött ugyan, de hibátlanul énekelte végig a koncertet. A fazonra kissé Varga Miklós találkozik az Operaház Fantomjával jellegű fickó teljesen hibátlanul nyomta mindvégig.

Persze a legnagyobb szenzációt nem az ő, hanem egy másik ex-Candlemass arc, „Mighty Messiah Marcolin” felbukkanása okozta, akivel kiegészülve a Kali Yugát játszották el. Mondani sem kell, hogy a csuhás Messiás tökéletesen passzolt az összképbe, a hangja meg még most is olyan, amit máshoz nem lehet hasonlítani. Már ezért az egy nótáért megérte volna eljönni, ám a csemegéknek még közel sem volt vége. Rögtön Messiah után felbukkant a szintén dobosból lett énekes Piotr Wawrzeniuk, akinek kissé erőtlen, de különleges hangját már a Thelin is imádtam. Piotrrel kiegészülve egy fincsi kis akusztikus blokkot is kaptunk, majd jöhetett a pár perces szünet, mielőtt ránk szabadult volna a Theli a maga teljességében.

A Theli mindig is a kedvenc Therion lemezem volt és valószínűleg az is marad majd az idők végezetéig, így a nevében is ezen anyag égisze alatt futó buli általam leginkább várt pillanata a lemez szőröstől-bőröstől való elfogyasztása, azaz komplett eljátszása volt. Természetesen a legnagyobb Therion sláger, a To Mega Therion már rögtön az elején rendesen felpörgette az adrenalinszintünket, de én nem is ezt imádtam leginkább, hanem kedvenc nótámat, az eddig élőben sosem hallott Nightside of Edent. Valami fantasztikus élmény volt, csakúgy, mint a Cults of the Shadow, meg természetesen az összes többi dal.

Egy dolgot nem értettem csak, nevezetesen, hogy az extra vokalista leányt vajh mért csak a Theli-program közepén hurcolták föl a színpadra?! Sokat mondjuk nem nyomott a latban, hangjából semmit sem lehetett hallani, és egyébként is kissé elveszett volt, főleg az elemében lévő Lory mellett. A felállás a Theli alatt nagyjából úgy nézett ki, hogy Snowy hozta a durvább dolgokat, Piotr természetesen nyomott mindent, amit a lemezen is, Thomas meg a maradékon osztozott a női témákat kisajátító Loryval.

A Theli egyáltalán nem egy hosszú lemez, élőben viszont még hamarabb elszaladtak a dalok. De szerencsére még közel sem volt vége a bulinak, hiszen jött még a negyedórás Adulruna Rediviva, amit az ABBA Summer Night Cityje koronázott meg, majd ezt egy nagy adag örömködés zárta. Mikor ezt követően Snowy megkérdezte, hogy akarjuk-e újra látni Mighty Messiaht, illetve közölte, hogy egy olyan banda dala jön, ahol korábban dobolt, rögtön tudtam, hogy valami nagy dolog következik. A Messiah-Snowy Shaw duettben elővezetett ős-Mercyful Fate feldolgozás, a záró Black Funeral (Melissa lemez, szintén kötelező!) maga volt a kib…ott heavy metal! Pont.

Sokaktól hallottam már, hogy a Therion nem más, mint egy nagy blöff, illetve merő parasztvakítás az egész zenekar, ám ebben az esetben magam is vállalom a megvezetett szerepét. A kisebb leállást követően, 2010-től mi más is lehetne a jelszó: Vakuljatok parasztok, éljen a Therion!

Fotó: Valentin Szilvia