Ez a nem semmi. Egy kultzenekar pár hónapon belül kétszer is erre téved. A fő attrakció most a svéd Therioné volt, előttük kettővel egy igen fiatal csapat melegítette be az E-klub deszkáit, a gótikus metalban utazó Flowing Tears. Az énekelő leányzó indiai táncosnőnek képzelte magát (meg Annekenek némileg) nem rossz a hangja, a zenei körítés azonban nem ragadott el, átsuhant rajtam az összes nótájuk.
Itthon sokkal jobb csapatokat lehet találni náluk jelen műfajban. A jobb szélső hathúrost mindenhova el tudtam képzelni, csak színpadra nem, elég megszeppenten kapaszkodott a gitárjába szegénykém. Fiatalkák, kiforratlanok, majd csak megtalálják önmagukat.
Mire a kanadai VoiVod a deszkákra lépett szépen kezdett megtelni a terem. Rendhagyó módon a dobcucc baloldalt helyezkedett el (a Therion 6 tagú kórusa miatt), így pont szemben ácsoroghattam Away mesterrel, kinek dobtudása és a róla sugárzó zenei alázat tisztelettel töltött el. Stílusa kicsit hasonlít (szerintem) Lombardóéhoz, illetve nem is főleg a stílus, 
hanem az a beleélőképesség, ami mindkettejükön látható; imádnak dobolni, és szinte mindegy hány ember előtt teszik ezt. Eric Forrest - immáron felépülve - Iron Maiden pólóban feszített, néha sétált, aktivizálta magát, de Piggyt nem lehetett lekörözni, aki egy tinédzser energiájával tombolt, ugrálta végig a műsort. Mozgása Ozzyt juttatta eszembe, mire wice kolléga megjegyezte, hogy "Piggy legalább járni megtanult, Ozzy papa még mindig csak totyog ide-oda".
A zenei repertoár egész szépen átfogta a VoiVod történelmet, volt pl. Panorama, The Prow, Fix My Heart és Nanoman, de a Tribal Convinctions ezúttal nem. A Killing lemezt vmiért hanyagolták ismét, nem tudni miért, viszont a Live albumon ott figyel majd az áhított, bizony. 
Én marha a novemberi koncertjüket kihagytam, viszont most megállapíthattam - a még mindig nem tökéletes hangzás ellenére -, hogy élőben sokkal súlyosabbak, mint bármelyik cd-jükön. Persze másképp, mint egy amerikai súlyband, de nem gyengébben. Azt ugyan sajnos néha inkább csak láttam, mint hallottam, hogy Piggy szólózik, azért a VoiVodból áradó zenei zsenialitás azonnal magával ragadott. Mintha két perc lett volna az az 55. Jó lenne már főzenekarként is látni őket, teljes programmal.
Hihetetlen tömeg árasztotta el az E-klubot a főzenekarra, a Therionra, mindenhonnan lógtak az emberek, úgy nézett ki a terem, mint egy nagyobbacska szardíniásdoboz. Színpadkép: balra a dobcucc egy kövér dobossal, elől a három cérnaszál gitáros, jobbra a kórus, három hölgy (akik közük a középső kitett még hármat, döbbenetes méretei voltak, + nagyon szép hangja) mögöttük három férfiú, a jobboldalit egy helyes kis monokli is díszítette illúziórombolás gyanánt. Műsor kezd, O Fortuna, majd sorban a Therion klasszikusok és nem klasszikusok, a régebbi hörgős világból csak alig, inkább persze az új Acceptes témák, de az nagyon, mitől úgy éreztem magam, mintha egy-egy dalt háromszor játszottak volna el. Komolyan.
Tömeg belendül, ugrál, tombol, bár az operás kórusokra némileg ez furcsa látvány, de sebaj, legalább van mit néznünk, hallgatnunk. Műsor közepe táján kókadok - talán a cirka három hetes egyhuzamban munka miatt is - próbálok leülni, és csak hallgatom, néha kikukkantok a színpadra, mi történik, de csak ami eddig, Christofer az összes klisés hősies pózt megtanulta, szorgalmasan bemutatja, küzd a gitárral, kísérő gitárosok szerényebben adják elő, talán nem érzik át teljesen mitől heavy a metal. Így elég felemásnak érzem a produkciót, mosolygok is jókat, számomra ez inkább vicces, mint magával ragadó. Éjfél felé vége, de jönnek a ráadások, utolsónak két Maiden klasszikust nyomnak a kórusból kipenderült kopasz énekessel, a tömeg egy emberként őrjöng. Jó hangú a fickó, de ettől sem lettem Maiden-fan, a végén még le is fényképezik a magyar fanokat, amint azok beleélik magukat, tök jó. A Theriont túl töménynek éreztem - ez most jó szubjektív - nekem nap csúcsa a VoiVod volt és pont.
