Shock!

Bizarr belegondolni, hogy noha Phil Lynott lassan huszonhét éve halott, a Thin Lizzy kisebb-nagyobb pauzáktól eltekintve 1996 óta újra aktív, és folyamatosan változó felállásban turnézik szerte a világon. Scott Gorhamék persze a nyilvánvaló anyagi ellentételezés árnyoldalát is alaposan megtapasztalhatták ebben a bő másfél évtizedben, hiszen kevés zenekar kapott a nyakába annyi szart a közönségtől, mint ők. Még csak azt sem merném állítani, hogy a bírálatoknak nincs alapjuk, bár legkésőbb a 2000-es One Night Only koncertlemez idején mindenki számára világossá válhatott, hogy vitatható névhasználat ide vagy oda, a produkcióba zeneileg bajosan lehetne belekötni. A csapat azóta az egyik alapember, John Sykes távozását is kiheverte, és végül nélküle jutottak el a megjelenés előtt álló új lemezig, ami már más néven jön majd ki. Ezt csak díjazni tudom, de a hattagú formáció magyarországi koncertje ettől még abszolút méltó volt az egyik legklasszikusabb hard rock zenekar nevéhez.

Ki más passzolna jobban a Lizzy buli, mint egy Gary Moore tribute formáció? – kérdezhetné bárki. Nekem ugyan lennének tippjeim erre, hiszen manapság egyre több, Phil Lynott munkásságát bevallottan istenítő, több mint kiváló fiatal csapat hemzseg a színtéren a Gypsyhawktól kezdve a Witchcraften át egészen a Rival Sonsig, de közülük egyik sem csípte meg ezt a turnét, így maradt helyettük a hazai Run For Power. A Vámos Zsolt gitáros összehozta formációban ezen az estén nem Bátky „BZ" Zoltán, hanem a hasonlóan multifunkciós Kiss Zoltán énekelt, és teljesen korrekt módon nyomták a Moore mester hard rockos korszakához köthető dalokat. Az elhangzott témákban – Over The Hills And Far Away, Thunder Rising, Empty Rooms, Wild Frontier satöbbi – nagyítóval sem lehetne hibát találni, a kipróbált profikat tömörítő csapat meg nyilvánvalóan nem is barmolta szét az egytől egyig ezer pontos darabokat. Kellemes ráhangolónak bizonyultak, tribute-ozni nem is szabadna másképp, csak ilyen nívós formában.

Nem mertem volna előre megtippelni, hányan leszünk majd ezen a koncerten, de végül olyan négyszáz néző azért összegyűlt a PeCsában, és szép arányosan meg is töltötték a lefüggönyözött nagytermet. Szerintem ez aránylag korrekt, hiszen a Thin Lizzy a klasszikus korszakban sem volt több itthon egy szűk réteg kultikus favoritjánál (ezt akár úgy is mondhatom, hogy vélhetően akkor sem lett volna arénás teltház Budapesten, ha Lynott valami csoda folytán még élne, de az efféle megállapításoknak nyilván nincs sok értelme...). A kérdés másik oldala, hogy – amint arra a bevezetőben is utaltam – elég sajátos öszvér ez a formáció, és pontosan tudom: akadtak, akik eleve bojkottálták a koncertet éppen azért, mert Phil nélkül is ezt a nevet használják. Aki így tett, hibát követett el, a három régi zenésszel és három új taggal kiálló csapat ugyanis letaglózóan jó koncertet adott. Csak díjazni tudom, hogy az új albumra másik nevet rendszeresítenek, a másfél óra alatt elhangzott, tokkal-vonóval klasszikus remekművek azonban abszolút autentikusan szóltak a kezeik alatt. A Thin Lizzy hihetetlen örökséget hagyott hátra, így nem irigylem a zenekart, amikor össze kell válogatniuk egy koncertprogramra valót Lynott szekérderéknyi remekműve közül. Vagyis ez a mai este is inkább egy lehetséges best of volt, teljességre törekedni úgyszólván lehetetlen ilyen életművel...

Nem sorolom fel külön az összes elhangzott dalt, maradjunk annyiban, hogy alapvetően a banda emblematikus slágereit játszották. Nyilván volt, ami kimaradt – kedvenc Thin Lizzy lemezemről, a '83-as Thunder And Lightningról például semmit sem poroltak le, még a Cold Sweatet sem –, de a kihagyhatatlan darabok zöme azért itt volt: Are You Ready, Jailbreak, Don't Believe A Word, Killer On The Loose, Suicide, Cowboy Song és a többi... Mindez ráadásul penge hangzással, szimpla, de profi fényekkel, és felsőfokú muzsikálással. Damon Johnsont muszáj külön is kiemelnem, ő ugyanis olyan ízléssel, érzéssel hozta végig a klasszikus szólókat, hogy arra tényleg nincsenek szavak. Persze ha valakiben esetleg nem tudatosult, a Lizzyben annak idején nem egyedül Gary Moore, Sykes vagy Brian Robertson volt igazi gitáristen, hanem Gorham is. Bizony most is beleborzongtam abba, ahogyan a védjegyszerű ikertémákat eregették... Ebből a szempontból a Thin Lizzy az Iron Maidennek is igen komoly előfutára volt, és a gitármunka bizony most is megalázóan perfektre sikeredett. De ugyanígy roppantul élveztem a vándormadár Marco Mendoza finom basszusjátékát is (aki természetesen NEM azonos a Twisted Sister basszer Mark Mendozával, bár mögöttem valaki folyamatosan ezt hajtogatta a barátnőjének), és Brian Downey pontosságán sem hagyott különösebb nyomokat, hogy hatvan felett jár. A fehér inges, göndör, jól táplált fazonjával leginkább lakodalmas zenészekre hajazó Darren Wharton nem villantott nagyokat, de iskolapéldáját mutatta be annak, hogyan is kell billentyűzni egy hard rock csapatban. Egy percre sem tolakodott, de amit játszott, az mindenütt a helyén volt, és erősítette az összhatást.

A legnagyobb kérdőjel előzetesen persze a frontember, Ricky Warwick személye lehetett sokak szemében. A The Almighty egykori főarcának a zseniális, de legendásan flúgos Sykesszal ellentétben már tényleg csak annyi köze van az eredeti Thin Lizzyhez, hogy annak idején a Jailbreak, a Johnny The Fox vagy a Black Rose örökbecsűin szocializálódott (ahogy előzetes interjúnkban elmondta, még élőben sem látta soha a nagy csapatot annak idején). És megértem, ha valakinek ez bántja a szemét, komolyan. Viszont amennyire gáznak hat papíron a dolog, pont annyira működőképes élőben. A gyufafejű, üvöltően ír kocsmaszökevény Ricky teljesen meggyőző teljesítményt nyújtott azon a poszton, ahol előzőleg egy szőke rockisten igyekezett pótolni a kávébarna, szolid afrofrizurás korszakos géniuszt, és pont. Akármelyik hullámot is lovagolta meg éppen az Almighty, a Thin Lizzyt mindig is érezni lehetett Warwick stílusán, így a témákat teljesen természetesen hozta, a kiállásában meg régen is volt valami macsós. Utóbbi vagy zavar valakit, vagy nem, de nekem egy pillanatra sem volt hiányérzetem vagy rossz érzésem miatta. Kicsit ugyan Ricky is kipárnázódott az utóbbi években, de tök jól mutatott a fronton, és szimpatikus módon cseppet sem tolta előtérbe magát. Azt mondjuk kevésbé értem, miért kellett neki is odaakasztani a nyakába egy Gibsont, miközben néhol teljesen nyilvánvaló módon csak amolyan Bruce Springsteen / Jon Bon Jovi-féle kamugitározást mutatott be rajta, de biztos ennek is volt valami oka...

A leghatalmasabb ovációt persze a nagy slágerek okozták, elsőként az óóó-zással kísért Dancing In The Moonlight, ami olyan hangulatosan sült el, hogy még most, két nappal később is csak ez kering a fejemben. A második hangulati tetőpont a Whiskey In The Jarnál jött el – nem csoda, mert kicsit jobban tolták, mint anno a Metallica... –, a harmadik pedig a rendes műsoridőt záró überslágernél, a The Boys Are Back In Townnál. Muszáj még külön megemlítenem a Still In Love With You líráját, ahol Wharton mikrofonja ugyan rakoncátlankodott egy sort, Johnson azonban istenként szólózott benne, és hát nyilván a záró Róisín Dubh (Black Rose): A Rock Legend sem volt éppen gyenge, bár abban azért megegyezhetünk, hogy nem ez a világ legnyilvánvalóbb zárása egy ereszdelahajam rockbulira.

Ismétlem: csakis támogatni tudom, hogy az új dalok nem Thin Lizzy néven jönnek ki, mert az Lynott nélkül tényleg erősen necces lenne, ez a koncert azonban így is közelítette a tökéleteset. Zseniális dalok, hatalmas muzsikusok, óriási hangulat – őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogy ez a hatosfogat elbaltázza azt a bizonyos friss albumot, szóval innentől fogva tényleg nincs helye semmiféle fenntartásnak, jöjjenek a 2013-as szerzemények!

Fotók: Kovács Levente