Shock!

Vajda Béla, a pécsi Perfect Symmetry "vezérszurkolója" egy eszméletlen arc! Zenerajongása nem csak odáig terjed ki, hogy ott látni a srácot az ország minden fontos, főleg prog. metalos buliján (és nem kizárólag a P.S. kapcsán), de lám, ezt a bécsi utat is ő szervezte meg! Nem is maradt el az eredmény, sikerült egy egész kisbuszt megtöltenie kalandvágyó fanatikusokkal. Ismert koncert-tetőaláhozó, muzsikus, tollnok vagy egyéb szakmabeli éppúgy akadt a társaságban, mint "közönséges", ám annál elszántabb rajongó - csupa jellegzetes alakja a hazai koncertéletnek.

A helyi nyitóbanda, a The Frozen (ha netán játszott is még előttük valaki, az én életemből kimaradt) tagjait mezei rockerekként a színpad előtt állva bőven el tudtam volna viselni, a deszkákon vajmi kevés keresnivalójuk volt. Nyomasztónak szánt, lassú és tökegyforma riffek, témák sulykolásánál, valamint rémesen bárgyú éneknél többre nem tellett tőlük, az Ace Of Spades-t meg végképp nem kellett volna bolygatniuk... A hangzásukat viszont egész dögösre sikerült belőni, valami ilyesmit képzeltem el az Arknak is.

A dolog sajnos nem így alakult, Mats Olausson billentyűs játékát és Jorn Lande csodaénekest is a kelleténél hátrébb szorította a keverés. A bulit azonban ez sem tudta megsápasztani. Elképesztő hangszeres teljesítményeket hallottunk: mind az öt tag teljesen szabad utat engedett az érzéseknek és a hangoknak, csak úgy sodort minket magával ez a megvadult áradat! Hasonló koncertélményt legutóbb a Pain Of Salvation adott és nem egyszer a szépemlékű Psychotic Waltz mágiája is felsejlett.

A klasszikus rock/metal énekeseket tökéletesen megidéző Jorn révén persze más színezetet kapott az átszellemült progresszivitás. A norvég hangszálvarázsló tényleg ezer különböző hangon szólalt meg, akárcsak lemezen és sajátságos, sejtelmes dallamait álomszerű refrénekkel tetőzte be. Előadását arcfestéssel, széles mozdulatokkal tette még hatásosabbá. Honfitársa, a nádszálvékony Tore Ostby elsőre a meglehetősen bizarr öltözékével és fejszerkezetével tűnt ki, de gitározása mindent feledtetett. Az idei Burn The Sun dalóriásai voltak előtérben, de az egyes Arkot sem hanyagolták azért.

Ugyanilyen minden részletre kiterjedő programmal kedveskedett a brit Threshold, ráadásul soundjuk is szebbre, tisztábbra sikeredett. Ezáltal tökéletesen átjött, hogy ők voltaképpen heavy metal zenekar, csak az összetettebb oldaláról közelítik meg a műfajt. Kiemelt szerepet szánnak a szintinek és Andrew, az énekes sem éppen csillárrezegtető üvöltésekkel hívja fel magára a figyelmet. A "felszín" alatt azonban ott hallani a rafináltságukban is fogós, memorizálható énekdallamokat, ott dohognak a gitárok és hozzák az egyszerű, de nagyon elkapott riffeket. A buli felfedezettje számomra mégis Johanne, a dobos lett. Az apró termetű fekete srác rettentő erővel ütötte kimunkált, fifikás tempóit, ezzel is erősítve a csapat metalos oldalát. Felettébb impozáns így az összkép, nem igaz? Az általam leginkább heavy metalosnak tartott kettes album nótái (Sunseeker, Devoted) vagy a még korábbi "sláger", a Paradox mellett az egyelőre kevésbé alaposan feltérképezett utóbbi anyagokról (ezt a mulasztást muszáj lesz mihamarabb bepótolnom!) eljátszott dalok is betaláltak. A tagok anti-fazonja, nem különösebben jellegzetes kiállása sem zavart ezek után.

És ha már itt tartunk, Andrew bizony meglepő, furcsa visszafogottságot mutatott frontemberként. Határozottan olyasmi benyomást keltett, mintha vendéglátó volna egy házibulin, ahol nincsenek valami sokan, mégis mindenki remekül érzi magát és ez már elég neki ahhoz, hogy zavarba jöjjön, miközben a pozitív visszajelzések azért jól esnek neki. Nem tudom, hogyan viselkedett volna egy nagyobb közönség előtt, de ennél többre lenne szükség részéről, az biztos. Hozzá kell tenni, száznál nem sokkal többen gyűltünk össze a kb. Trafó-méretű klubban, ami nem túl fényes eredmény, hogy finom legyek. Viszont aki eljött, az legalább tényleg nem hiába jött, persze a mi lelkesedésünket még csak meg sem közelítette senki más (olaszok, szlovákok ugyanúgy akadtak a jelenlevők között, mint helybeliek).

A leglelkesebb figurák, főleg az első sorokban, egytől-egyig magyarok voltak! Nálunk még mindig nincs annyi nemzetközi koncert vagy fesztivál, mint odaát a szomszédban, de mi igenis tudunk élni a lehetőségeinkkel! (Nem beszélve arról, hogy Ausztriában a jelek szerint még mindig csak ilyen fosadék előbandákra futja...) Egy esetleges itthoni Ark-és/vagy Threshold-bulin ennek a nézőszámnak minimum a kétszerese lenne várható, és a tomboló sikert is garantálni merem!