Shock!

Jeles, ám ugyanakkor nagyon szomorú eseménynek lehetett tanúja a Marco Polót csurig megtöltő embersereg ezen a napon. Jeles esemény volt ez, ugyanis Varso koncert kb. 2 éve nem volt a fővárosban, ám szomorú is egyben, hisz ez a buli az utolsót is jelentette, tekintve, hogy a banda határozatlan időre feloszlatta önmagát. Varsoék előtt két másik zenekar is színpadra lépett. Az Angertea-ből sajnos mindösszesen az utolsó másfél nótát láttam, így róluk nem tudok nyilatkozni. Mindenesetre, amit láttam, tetszett, érdemes lenne egyszer a banda egy komplett koncertjét is lecsekkolni.

Másodikként jött Hegyi Kolos gárdája a Stereochrist. Eleddig egyetlen koncertet, valamint a még Supernatural néven kiadott demót leszámítva kimaradt nálam a Stereochrist, mivel bármennyire is bejött a muzsika, Felföldi Peti hangját gyengécskének éreztem. Aztán jött a hír, hogy Peti el, az új srác meg jóval karcosabb. Valahogy nem számítottam túl sok jóra, így hanyagoltam őket a továbbiakban. Mekkora hülyeség volt! A Stereochrist ugyanis leszaggatta a fejem. Marco Polo szinten jól megdörrentek, és az új frontember Makó Dávid nagyon bevált. Mozgásban és hangilag is idézi Phil Anselmo-t, amitől csak még hangsúlyosabbá vált a muzsika Down/Trouble rokonsága. Dávid végigmozogta a bulit, rekesztett, üvöltött, de jófajta dallamokra is képes volt, amikor kellett.

Megvettem később az első, Dead River Blues című SC lemezt, és véleményem szerint százszor jobban megdörrentek a nóták Dáviddal élőben, mint anno a lemezen. A koncertet egyébként a lemezen szintén nyitó Smack the Sun-Holosonic kettős kezdte, kis Zeppelin átkötéssel a két nóta között, majd jött a szintén lemezes All Along the River. Innentől kaptunk néhány új nótát, melyekből leginkább a gyors dal (Talán ez volt a Getting Over 7 Years?) és a visszafogottabb, torzítatlan gitártémára épülő, a végén elboruló Good Old Way tetszett. Érkezett még a demo “slágere”, a Christ Was an Angry Man, ami még mindig hihetetlen király és kész libabőr. Kaptunk két, szintén nagyon király új nótát, Doomedot a Dead Riverről, a végén meg a Down hiperzseniális első lemezéről Bury Me in Smoke-ot. Súúúly, már ezért az egy nótáért megérte volna eljönni!

Sajnos a népünnepély kellős közepén elment az áram a klubban, így kurtán-furcsán ért véget a koncert. Nagyon jó volt tehát a Stereochrist, ezentúl tuti követem majd az eseményeket velük kapcsolatban.

Az elmúlt két évben mindösszesen kettő darab Varso koncert került megtartásra. Hogy miért, azt elolvashatod az aktuális interjúban, mindenesetre úgy döntöttek a srácok, hogy határozatlan időre jegelik a banda működését, és a decemberre leszervezett két bulit (a másik Miskolcon került megrendezésre) búcsúkoncerteknek tekintik.

Nagyon sajnálom, hogy megfáradt a Varso! Mégpedig azért, mert ők aztán tényleg mind zenében, mind megjelenésben és szövegvilágban egyénit alkottak, méghozzá úgy, hogy az itteni keleti feelinget, árnyaltan, ironikusan ábrázolva sikerült beleszőniük a muzsikába. Nagy szavak ezek, főleg ahhoz mérten, hogy alapvetően itt egy baráti társaságról van szó, akik szórakozásból, világmegváltó tervektől, és befutásra áhítozástól mentesen zenéltek együtt közel egy évtizedig. Az meg, hogy a zene ennyire nyakatekert és egyéni, valószínűleg onnan ered, hogy a négy ember négyféle, egymástól totálisan eltérő ízléssel rendelkezik, ezek mixelése szülte meg ezt a teljesen eredeti katyvaszt, amiben tényleg egy rakat műfaj elemi fedezhetőek fel. Egyszóval nem egy könnyen emészthető muzsika ez, ám nagyon értékes, és kis belemélyedéssel minden perce élvezhető.

Bármennyire is búcsúbuliról volt szó, azért a zenekar nem tudta meghazudtolni önmagát. Persze megint az énekes - Viktor - vitte a prímet, aki nem átallott susogós joggingban és bekecsben felmenni a színpadra. Az első nóta végére levedlette ezeket, így megcsodálhattuk egy szál biciklisnaciba bújtatott habtestét. Az orgazmikus örömöket csak fokozta az a hihetetlen eklektikus (kevésbé mértéktartó fogalmazással élve: idióta) mozgáskultúra, amit már régebben megszokhattak azon kevesek, akik jómagammal együtt megfordultak néhányszor Varso bulin. Nem lehet mondani tehát, hogy Viktort visszafogott színpadi eleganciája miatt szeretjük, sokkal inkább a belőle feltörő csodaszép, elszállt dallamok, és agyszaggató hörgések kombinációja miatt.

Persze nemcsak ő érdemel dicséretet, bármelyik tagot nyugodt szívvel magasztalhatnám, de nem teszem. Ez a zenekar ugyanis sosem erről szólt. Itt örömzenéről volt szó kéremszépen, amiből hihetetlen jó dalok születtek. Kovács Attila szokásához híven végigheadbangelte a bulit, lett légyen szó akár elszállósabb részről, sikálásról vagy épp szólókról. A Kozma Ricsi-Király Attila ritmusszekció szintén a megszokott precizitással játszott, s hála istennek a bőgő futamait is jól lehetett hallani. Mivel az elmúlt két évben alig mozgolódott a Varso, kisebb hibák akadtak, de ennek ellenére nagyon együtt volt a zenekar. Szerencsére a srácok nem kívántak búslakodni a színpadon, egyfolytában jöttek az idiótábbnál idiótább sztorik, így kifejezetten vidámra sikeredett az utolsó pesti fellépés.

Hogy kicsit a programról is írjak, a komplett Eastern Fashion E.P. eljátszásra került, kiegészítve néhány Finding Deaf Ears lemezes dallal, valamint megtoldva a Crowbar szokásos Broken Glass nótájával. Dalokat nem emelnék ki, mert úgyis mindegyik tízpontos. Aki esetleg eddig kihagyta volna a Varso muzsikáját, a www.varso.org–ról hamarosan minden cuccot leszedhet ingyen. Lessétek majd meg, mert a Varso különleges, egyedi világa megéri a befektetendő energiát, s ha pár év múlva még mindig lesz igény, talán összeállnak újra a srácok, legalább néhány koncert erejéig! Be jó is volna!