Mindig is kedveltem a Living Colour funky metal zenéjét, főleg az 1993-as Stain című albumuk tetszik mind a mai napig (korábban két lemezük jelent meg: Vivid, 1988; Time’s Up, 1990). A visszatérő, 2003-as Collideoscope sem csorbította a zenekar iránti tiszteletem.
Sajnos mind a mai napig nem tudtam élőben meghallgatni ezt a New York-i zenekart: amikor legutóbbi lemezüket népszerűsítendő Európában turnéztak – Budapesten pont az A38-on léptek fel – az általam felháborítóan magasnak tartott jegyár visszatartott a koncerttől, míg tavaly a Sziget fesztiválos fellépésüket oly szerencsétlenül időzítették, hogy éppen akkor kellett egy másik Sziget-rendezvényen a konferanszié szerepét játszanom (hasonló „élményben” volt részem 2005-ben a Fishbone fellépésekor). Csak kevéssé vigasztalt a 2004-ben megjelentetett, 1989 decemberében a New York-i CBGB-ben rögzített koncert hangfelvétele. 2006 márciusában ugyan Vernon Reid gitáros hazánkban járt, hogy James Blood Ulmer zenekarát erősítse, de a Nemzeti Hangversenyteremben rendezett blues-estet műfaji okokból kihagytam. Most viszont semmi sem állhatott az utamba, hogy február 20-án végre színpadon láthassam az amerikai gitárgurut és zenekarát, a Masque-t.
Reidnek 1996-ban jelent meg az első szólóalbuma Mistaken Identity címmel, ezt csak 2004-ben követte a Known Unknown, már a Masque formációban. 2005-ben vették fel, de 2006-os megjelenésű a legújabb alkotás, az Other True Self, melynek turné-apropóján látogattak el hazánkba. Egy laza ugyanakkor virtuóz jazz-rock-metal-funky estére számítottam, főleg négyszáz kilométer volán mögött eltöltött téridő után, s nem is csalódtam. Az este kellemes voltát a – tülekedésmentes – szolid félház (előbb 200-250, később talán 300 fő) is biztosította.
Fél kilenc után pár perccel kezdett a hazai European Mantra, akiket, bevallom, korábban nem ismertem, de kellemes, 5 tételes, 50 perces szettjük a 2005-ben megjelent lemezük (F. A. Q. Live) beszerzésére sarkall. A Lukács Peta (gitár), Borlai Gergely (dobok), Nagy János (szintetizátor) és Papesh Péter (bass) alkotta quartett 2001 márciusától zenél maga és mások örömére, s ami talán a legfontosabb: műfaji megkötések nélkül. Az instrumentális rock-jazz vizein evező négyes zenéje (nekem beúszott a képbe némi Rush, King Crimson és Joe Satriani) leginkább egy bárban vagy klubban tud – szerintem – érvényesülni. A kiváló zenei teljesítményt nyújtó muzsikusok közül számomra Borlai tudása emelkedett ki az este, mindamellett, hogy látszott rajta, nagyon élvezi a zenélést („virult a feje”). A programjuk első három tétele saját szám volt (közte a Texas és a Help címűek), majd két tétel erejéig az est főszereplője, a barna kockás sapis, narancsszínű fejkendős, nagy fülkarikával rendelkező Vernon Reid is becsatlakozott örömzenélni a srácokhoz.
(A színpad előtt felismerni véltem Kaktuszt, azaz Gárdai Györgyöt, a paksi GastroBlues fesztiválok „atyját”, gondolom, ha a 15 év alatt nem volt European Mantra a zenei találkozón, akkor idén minden bizonnyal lesz. A közönség soraiban egyébként több ismert és elismert zenész is lelkesen bólogatott az est alatt. Örömmel láttam Újvári Péter dobost, aki az általam nagyrabecsült The Bedlamnak volt az ütőse, majd később az Agnus Deiben és a Kovalsky meg a Vegában is bizonyított, de mögöttem támasztotta a pultot Závodi János gitáros is.)
A zenészek egymásra hangolódása után beindult a szóló-henger, Reid már itt megmutatta, hogyan kell nem hivalkodóan, de végig virtuózan kezelni a hangszert, s a közönség visszajelzései egyértelművé tették, hogy tudását tisztelettel és élvezettel fogadják.
A magyar zenekar szettje utáni némi szünet közbeiktatását követően fél tíz után öt perccel lépett színpadra az amerikai zenekar, a Vernon Reid & Masque. Az Other True Self lemezt rögzítő gárdából csak Hank Schroy basszer hiányzott, őt a terepszínű, csuklyás kabátos, szintén nem kezdő Steve Jenkins pótolta. A gitármágus Reid zenekarát nem kispályás művészek alkotják: Leon Gruenbaum multiinstrumentalista, szintetizátoros és Don McKenzie dobos saját műfajuk köreiben nagy elismertségnek örvendenek, s mindketten több lemezen bizonyították már képességeiket. (Jenkinsnek is van szólólemeze – csak úgy mellesleg.)
A másfél órás műsor kellő arányban vegyítette a gitáros albumainak anyagait, s zenei arculataiból is a sokrétűségre helyezte a hangsúlyt. Reid zenéjét nem nagyon lehet háttérként, olvasás vagy munkavégzés közben hallgatgatni, mert állandóan kizökkent, kimozdít furcsaságaival, hajlításaival, meglepő fordulataival, miközben hangulatilag, a heterogenitás ellenére, mégis egységes. Az este a progresszívebb és jazzesebb karakter domborodott ki a sűrű impovizatívisztikus játék során. A jó értelemben vett populáris kortárs zene blues gyökerei is napvilágra kerültek (Gruenbaum klarinétozott), mikor mintegy megidéződtek a New Orleans-i orchesztrák dallamvilágai (Reid vokálozásaiban is). – S volt stinges/franciás etűd is (Gruenbaum triolán), mely zeneileg tudatos hangorkánba/örvénybe fulladt. (Érdemes megjegyezni, hogy a hangosítás terén nem volt semmi kivetnivaló: telten, arányosan, hangosan, de nem zajosan „vehettük az adást”.) A tételek kifejeződéseiben az általam oly kedvelt basszusszóló-részek kellő szerepet játszottak, mintegy anatómiáját nyújtva a számok szerkezetének.
Dőreség lenne tőlem az esemény zenei oldalának interpretálásával próbálkozni, ahhoz a partitúrákat kellene bemásolnom ide, ami enyhén szólva is hiábavaló kísérlet lenne, hiszen pont az improvizatív jelleg adja e zenei világ fő (érzékekre) ható erejét. A körülmények taglalásához viszont még csak annyit, hogy látható volt a közönség képzeletbeli kéjes nyújtózása a zenei vibrálására. A 23 órai koncertmenü zárása utáni aktív visszatapsolás jutalmaként pedig egy 10 perces ráadást kaptunk még a kemény jazz muzsikából. Jó volt.
