Shock!

Amikor 2000. végén egy Metal Hammer magazinban arról olvastam, hogy Lemmynek, a Motörhead zenekar alapítójának / frontemberének / énekes-basszusgitárosának önéletrajzi kötete jelenik meg, hogy már meg is írta, csak a kiadón múlik, mikor dobja piacra a könyvet... nos elszomorodtam, mert arra gondoltam: ismét egy olyan érdekes, „olvasásomra" szánt mű kerül kiadásra, amelyik sohasem kerül majd a kezembe. Hogy magyar nyelven forgalmazzák, arról nem is álmodtam, ismerve a 20. század végi magyar könyvkiadási szokásokat. Nagy volt hát a meglepődésem, majd az örömöm, mikor az idei Ünnepi Könyvhét listáján a Cartaphilus Kiadó „Legendák élve vagy halva" sorozatának 10. köteteként megláttam a Lemmy könyv előrejelzését – a közeljövőben várható Henry Rollins Get int he Van kötete is. (Őszintén szólva, az idei könyvhét terméséből igazán három könyv keltette fel az érdeklődésemet komolyan. A Motörhead vezetőjének önéletrajzán kívül egy kozmológiai szakkönyv, mely a párhuzamos univerzumok létéről elmélkedik, illetve a japán-amerikai sikerszerző, Haruki regénye, melynek magyar nyelvű megjelenése azonban, mint megtudtam, jogi problémák miatt csúszik, majd csak őszre várható.)

Az 1945 karácsonyán született Ian Fraser Kilmister, élő legenda a világ metal színterein, s egyáltalán nem érdemtelenül. 1975-ös alapítású Motörhead nevű zenekarának zenei teljesítményével, annak széleskörű hatásával, szövegírói tehetségével, koncertjeik megnyerő intenzitásával, valamint Lemmy egyedülálló interjúalanyi mivoltával egyáltalán nem érinthetetlen és alaposan túlbecsült, kultikus státuszt: amolyan Ozzy Osbourne-zombi félét tudhat magáénak, hanem nagyon is élő tiszteletet, mely a mai napig fiatalok ezreit késztet a jellegzetes motörfej-logós póló hordására.

A zenéjén túl a humora, a kérlelhetetlen iróniája bűvölt el mindig valahányszor interjút olvastam vele, mely az önreflexivitástól és az öniróniától egyáltalán nem tartózkodik, sőt, s ezzel szinte egyedülálló a magát oly komolyan vevő, sztereotipen reagáló zenei közeg szereplőit ismerve. Szóval nagyszerű érzés volt kézbe venni a könyvét, melyet Janiss Garza újságírónő társszerzőségével alkotott, aki annakidején az Entertainment Weeklynél dolgozott – s valójában, ahogy honlapján Garza fogalmaz, ő volt az, aki „segített olyan formába hozni a könyvet, amilyet Lemmy megálmodott". Az írás hogyanjára persze még visszatérek, mert a könyv egyik erősségét adja, de egy megjegyzés erejéig ragadjunk le a társszerzőségnél, amely jól bevált munkaforma olyan hírességeknél, akinek nem kenyere a tollforgatás.

Nyilván egy színész vagy zenész, netalán hírességéről híres mai sztár nem önerőből követi el önéletrajzait, s talán jobb is így, hanem profik segítségét kéri, tőlünk nyugatabbra ez valószínűleg el sem képzelhető másként. A kiadók, managementek maguk szorgalmazzák, teszik kötelezővé egy írástudó felfogadását, aki adott esetben pszichológiai nyomás alatt kisajtolja az alanyból a 10-20 ív „érdekes történetet". Nem kell ezért senkit hibáztatni, ha rossz a könyv, vagy érdektelen a történet, úgysem lesz hosszúéletű a hatása. Lemmy könyvénél egészen más a helyzet.
A beszéd, a megszólalás alapállása a (pár)beszélgetős szituáció: mintha önmaga, a diktafon, az újságírónő vagy egyenesen az olvasó lenne a megszólított, hozzá intézi a szavait, súrlódásmentes természetességgel, mégsem köznapian – s a már említett humorral, (ön)iróniával.

Kilmister úr, avagy a magyar metal sajtó által előszeretettel „Mr. Bibircsók"-nak titulált zenekarvezető hippi, összefűzve személyes élettörténetét zenei pályafutásával, számol be élete 57 évéről (a kézirat 2002 szeptemberében lett lezárva – a Hammered lemez azév áprilisában jelent meg). Szex, drog és rock & roll személyesen. Személyesen és őszintén, bár, ahogy a már említett interjúban megemlíti, az őszinteségnek is vannak határai, ha másokról van szó, mert különben ki állna vele szóba a későbbiekben. Így csak önmagával kíméletlen.

Szerelmeit, szexkalandjait, traumáit, zenei karrierjének hullámvölgyeit sem mismásolja el szerzőnk, bár – s bizton állíthatom, ez csak a könyv előnyére, izgalmas, újraolvasásra ösztönző erejévé válik – a „sorok között" is sok minden megbújik: hiába, az irónia ambivalenciája.
Mindazonáltal, hogy személyes történet, nagyon is érdekes általános zenetörténeti dokumentumanyag, mikrohistóriai adalék az angolszász zenei világ hatvanas évekbeli (az „ártatlanság kora" és a „hippizmus") elburjánzásától a zeneipar kiépüléséig, s tovább. Ismert figurák tűnnek fel, kevésbé ismertek lesznek ismertek a könyv lapjain.

A Motörhead számcímekkel tagolt fejezetekben érdekes volt szembetalálkozni Lemmy magyarországi koncertélményeivel vagy azon jogos becsvágyával, hogy ne azon sematizáltan recirkuláló (szajkózó) vélemény alapján ítéljék meg zenei munkásságát, amely az 1970-es évek legvégén írt Ace of Spades szám és lemezhez köthető (bármennyire magasztaló is az), hanem vegyék figyelembe az azóta eltelt már negyedszázados teljesítmény érdemeit is, amely, mondom Lemmyvel együtt, valóban nagyszerű. (Példának okáért a legutóbbi két albumot emelném ki: a 2004-es Infernót és a tavalyi Kiss of Death-t, mindkettő zenei, friss és vérbő rockandroll.) De letaglózó azon információ is, hogy Lemmy jogdíjainak nagy része Ozzy Osbourne No More Tears sikerlemezének köszönhető, melyen négy számot is jegyez az amúgy sokfelé (Girlschool, Speed Queen, Lita Ford, Wendy O. Williams, Nena stb. – naná, hogy mindegyik csaj, vagy csajbanda) írogató dalszerző. Meglepetés volt a macsó szexgép érzékeny véleményformálása a szexuális másság és az öltözködés tekintetében is – a másik elfogadása az „élni és élni hagyni" jegyében.

Nem lenne méltányos fordításkritikát gyakorolnom az angol szöveg ismerete nélkül, de érezhetően döccennek a mondatok több helyütt a könyvben, lehetséges, hogy éppen Lemmy stílusának mindinkább hívebb visszaadása érdekében, lehet, hogy nem – annyira nem gyakoriak, hogy túl zavaróak legyenek – tényleg érdekelne a whiskey-áztatta orgánum – melyet végig a fülemben hallottam, miközben olvastam – betűhív stílusa...
A Flaubert-től vett (Lemmy Churchilltől idéz egy helyütt), átalakított címbeli idézet többféle értelemmel bírhat. A metalrajongó (pl. e cikk írója) azonosulása egyik hősével, zenéjének ideológiájával egyfelől, magának a kötet írójának, elbeszélőjének tényszerű, többszöri kinyilatkoztatása másfelől, s a könyvbarát (pl. szintén e cikk írója) őszinteséget díjazó nagyrabecsülése harmadrészt. Hogy stílusosan zárjam e méltatást: Killed by Death.