Shock!

Bizonyára mindenki észrevette már, hogy a Shock! egyre gyakrabban kacsintgat kifelé nemcsak a rockon, de magán a zenén is túlra. Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen nemcsak mi magunk fogyasztjuk nagykanállal a popkultúrát, hanem a T. Olvasó is, okkal feltételezzük tehát, hogy filmekkel, könyvekkel, sorozatokkal kapcsolatos gondolatainkat is legalább akkora érdeklődéssel fogadják, mint a metal színtérrel kapcsolatos tudálékoskodó megmondásainkat. És persze stábunkban akad néhány igen keményen sorozatfüggő elem is, ami grafomániával párosítva megintcsak melegágyául szolgál a nyilvános véleményformáláshoz. Jómagam inkább műkedvelő szinten űzöm ezt az ipart, egész egyszerűen a kapacitáshiány miatt és hosszú évek óta csodálattal vegyes megütközéssel és persze némi irigységgel figyelem azon ismerőseimet, akik képesek teljes évadokat ledarálni maratoni hosszúságú tv-sorozatokból, amelyeket magam is szívesen végigtolnék, de mindig jön a kérdés, hogy „mikor"? Remélem persze, hogy egyszer lesz alkalmam a Walking Dead mind a 91 részét végignézni, ha már az amúgy baromi érdekes Terápiát feladni kényszerültem, és némi megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy a Trónok harca kevésbé keltette fel az érdeklődésemet, hiszen ezzel is megspóroltam időt másra.

Személy szerint alapvetően azokat a tévésorozatokat szeretem, ahol a részek vagy teljesen függetlenek egymástól, esetleg lazán kapcsolódnak, tehát bármikor random megnézhető egy-egy csak úgy (egy nagy szart volt régen minden jobb, de tény, hogy az old school kedvencek a legalkalmasabbak erre, mint pl. a Minden lében két kanál, a Columbo vagy a Magnum); illetve amelyek viszonylag rövidek, tehát normál időbeosztással is végigkövethető egy-egy évad. Nyerő volt tehát az utóbbi időben a Narcos, az Aranyélet, a 11/23/63 (de csakis a könyv után!), a True Detective vagy a Man In The High Castle, de pont a fentiek miatt nem annyira bántam, hogy három évad után lelőtték a Borgiákat, készülök a Westworldre, ugyanakkor a Hannibalnál már megintcsak rezeg a léc a terjedelem miatt, ezt ugyanis megint visszamenőleg szeretném megnézni. Nos, az említettek valóban mind szenzációsan jók, ugyanakkor nagy kulturális nyitottságunkban sem feledkezhetünk el minden sorozatok legrelevánsabbikáról, amelyet szintén nemrég nevethetett, bosszankodhatott, izgulhatott stb. végig a hazai közönség is: ez pedig a Bakelit.

Legrelevánsabb mind közül? Hát persze, hiszen a zenéről, a zeneiparról szól, annak is egy forradalmi időszakáról, a hetvenes évek elejének New York-jába elhelyezve. Gyakorlatilag maga az alapötlet is zseniális és megkerülhetetlen volt, már az első híradások idején, hiszen az, hogy Martin Scorsese és Mick Jagger a fenti tematikát körbejáró sorozaton dolgozik, megvalósítástól függetlenül, önmagában is elég ütős ahhoz, hogy mi is foglalkozzunk vele. Mostanra viszont, hogy lement az első évad, és mindenki láthatta akit érdekelt, mindenképpen szót kell ejtsünk róla, ugyanis megkockáztatom, hogy igazi alapművet sikerült alkotni, aminek jó lenne már most várni a folytatását – a Bakelit ugyanis sajnos nézettségileg nem ugrotta meg a lécet, tehát az előzetes hírek ellenére NEM lesz második évad. Ez persze minket nem akadályoz az első szezon kielemzésében. Kezdjük eleve ott, hogy ha valaki, akkor Martin Scorsese tényleg mindent tud a korszak New Yorkjáról; Mick Jagger pedig elindítója, megélője (túlélője) és a '70-es évek elején már („nagy öregként") formálója is volt az iparágnak – az alkotók hitelességéhez tehát kétség nem férhet. Alkotó- illetve írótársaik sem voltak akárkik: Terence Winter, a Maffiózók és a Gengszterkorzó írója szintén nem keveset konyít a newyorkos tematikához és a szövevényes történetek fűzéséhez, Rock Cohen pedig – bár jóval fiatalabb – rockújságíróként és bestseller-szerzőként szerzett nevet – így tényleg elég nehéz lett volna elcseszni az egészet. Dacára annak, hogy a kétórás pilotot nem éreztem annyira erősnek – pontosabban fogalmazva, kissé elnyújtottnak tartom utólag is a némileg eltúlzott befejezéssel együtt. Ez utóbbi ugyan inkább szimbolikus, tehát érthető és helye van, mégis, szerintem a kevesebb itt több lett volna. Ennél nagyobb hibája ugyanakkor nem volt a tízrészes első évadnak – engem totál beszippantott az egész, pont úgy, ahogy Richie Finestra egy csík kokót.

Ó igen, Richie – ejtsünk pár szót a legfontosabbról: a karakterekről. Főhősünk egy fiktív lemezkiadó, az American Recordings vezetője, aki tulajdonostársaival együtt ugyan nagylábon él, de folyamatosan borotvaélen táncol, hiszen a kiadók közötti verseny kiélezett, a piac éppen felfutóban, tehát mindenki abban érdekelt, hogy a következő nagy sztárt felfedezze, ugyanakkor a meglévőeknek bármikor jobb ajánlatot kínálhat egy versenytárs, emellett pedig könnyen az ember nyakán maradhat egy lejárt szavatosságú, de sokba kerülő másik előadó. A stressz, a nyomás tehát emberfeletti, ennek kezelése sem megy másképp mint rengeteg piával és droggal és persze mindez a munka velejárója is, hiszen folyton a klubokat kell járni, művészek hisztijeit és allűrjeit kezelni, a szintén nem túl könnyű esetnek számító beosztottakat menedzselni és persze a luxushoz és jóléthez szokott asszonyok igényei is nagyok otthon. Richie és tulajdonostársai egykor barátokként álltak össze kiadót alapítani, de miután a dolog kinőtte magát, egyre nehezebb az emberi része is, ez tehát még rátesz egy lapáttal, plusz a srác egy szerencsétlen gyilkossági ügybe is belekeveredik rögtön az elején, nem beszélve a maffia-szálról (mégiscsak egy Scorsese-Winter kooperációról beszélünk) – nem szívesen spoilerkedném tele ezt a cikket, de aki látta az első évadot, biztos mosolygott már egyet-kettőt a bajsza alatt és elgondolkodott egy-egy epizód vagy markánsabb jelenet újranézésén.

És hogy ne csak a Richie-t amúgy zseniálisan alakító Bobby Cannavale érdemeit dicsérjük, meg kell emlékeznünk az American Century menedzsmentjéről, a „board"-járól is: JC McKenzie (Skip, a sales vezető), PJ Byrd (Scott, a cég jogásza), Ray Romano (Zak, promóciós vezető) és Max Casella (Julian, az A&R főnök) egyaránt óriási fazonok, igazi lúzer faszfejek, akiknek ugyan felvitte az isten a dolgát, de maga sem érti miért, hiszen mindenre alkalmasak, csak cégvezetésre nem (pontosabban fogalmazva: teljesen alkalmatlanok bármire is az üvöltözésen és az arcoskodáson, na meg persze a semmirekellésen kívül). Mégis szinte azonnal szívébe zárja őket a néző – kiccsaládunk különösen Casellát és ruhatárát kedvelte meg. De amúgy minden szereplő emlékezetes, fontos és legtöbbjük szintén szerethető figura, akárcsak egy Csehov-drámában. Nyilván mindenki aki a sorozatról írt, méltán emelte ki a gyönyörű Olivia Wilde-ot az Andy Warhol köreiből érkező Mrs Finestraként és Juno Temple-t a kávéfőző titkárnőből A&R-ossá avanzsáló Jamie szerepében, de én a nők közül Richie tűzrőlpattant titkárnőjét, Cece-t bírtam legjobban Susan Heyward szupercuki alakításában. És ha létezik pozitív nepotizmus, arra is van itt példa: Mick Jagger ugyan benyomta a fiát, Jamest a fiktív Nasty Bitz zenekar vezetőjének szerepére, de figyelembe véve a kettejük közötti hasonlóságot és a srác karizmáját, ennél jobbat nem is tehetett volna – ha valaha készül majd a faterról játékfilm, nem is kell nagyon főszereplőt keresni rá.

Apropó ruhatár: ahogy Scorsésétől lehetett is rá számítani, külsőségek szempontjából full a '70-es évek New Yorkjában érezhetjük magunkat – éppen csak arra nem várunk néha, hogy egy szereplő egy olyan taxiba szálljon be, amit Travis Bickle vezet vagy hogy a Woody Allen-Mia Farrow házaspár lépjen ki az egyik lakóházból veszekedve. Persze cameóban így sincs hiány, hiszen megannyi rocksztár megjelenik a történetben (Led Zep, Alice Cooper, David Bowie, Lennon, sőt maga a lecsúszott, Vegasban haknizó Elvis is – talán nem spoiler, ha elmondom, hogy az ő jelenete az egyik legdrámaibb), színészek által alakítva ugyan, de itt is remek volt a casting – nyilvánvaló, hogy Jagger minden apró részletre odafigyelt. Még a fiktív előadók is nagyon markánsak, de a legviccesebb szerintem Robert Goulet karakterének felbukkanása. És pont ezek az apróságok, vicces kikacsintós gegek azok, amiktől baromi jó és igazán hasábjainkra való az egész sorozat: egészen döbbenetes, ahogy mindenre kiterjedő részletességgel kirajzolódik előttünk a zeneipar képe. Sokakat bizonyára kiábrándít a rádiós DJ-k lefizetése, az értekezleten megszületett, művészeti szempontokat legkevésbé sem figyelembe vevő döntések és úgy általában az a minden emberi szempontot felülíró brutálisan üzleti szemlélet ami az egészet áthatja (egyáltalán, ahogy időnként az előadókkal és –ról beszélnek vagy bánnak velük néha), de legalább mindenki számára kiderülhet, hogy ez a „boldog békeidőkben" is mindig is így ment.

Mindamellett az is tisztán látszik, hogy Richie és stábja tényleg szereti a zenét és ellentmondásos személyiségű hősünket végig valamiféle küldetéstudat hajtja – az alapkonfliktus ugye eleve úgy indul, hogy visszalép attól, hogy eladja a céget a német Polygramnak, amin társai (joggal?) akadnak ki. Baromi izgalmas tehát az egész történet, a morális kérdésfelvetések tekintetében is. És ahogy jó sorozatoknál már szokás: sok dolgot nyitvahagynak, amelyek miatt az ember már az utolsó rész után kezdené az új évad nézését (ami ugye belátható időn belül nem fog megtörténni). Shockosként pedig külön érdekes belegondolni, mi lett volna, ha esetleg továbbfűzik a sztorit akár 10-15 évvel későbbig, a hard rock és a metal fénykoráig – mekkora lenne már a Mötley, Ozzy vagy a Van Halen, netán Stevie Wonder vagy Jacko felbukkanása. De hogy ne menjünk ennyire messzire, szerintem egy konkrét valakire biztosan lehetett volna számítani egy apró kis utalás kapcsán, igaz nem ebből a körből (aki sejti, kire gondolok, kommenteljen, de spoiler alerttel, ahogy a port.hu-n szokás).

Néhány szót a magyar verzióról: az HBO-s sorozatszinkronok általában színvonalasak, nincs ez másképp ezúttal sem. Jómagam úgy gondolom, hogy akkor jó a szinkron, ha a szöveg és a hang kép nélkül is élvezetes, szórakoztató lehet, akár egy rádiójáték és ez leginkább kétféle műfajban szokott megnyilvánulni: kosztümös filmeknél, amikor mívesen, modorosan, irodalmian beszélnek és amikor sok a káromkodás és nagydumások a főszereplők – itt mindig brillírozhat a fordító. Természetesen a Bakelit az utóbbi kategóriába tartozik (említsük is meg Vincze Miklóst, aki nagyon ráérzett a laza dumákra), pláne hogy Richie folyton ordítozik benne valakivel – a Radnóti Színházban remek alakításokat nyújtó Pál András tökéletesen azonosult a karakterrel. Ki kell emelnem a mindig kiváló Scherer Pétert is – ki máshoz, mint a sokszor ütnivaló, de titkon érző szívű Julianhoz illik tökéletesen és persze Pálmai Annát, aki Olivia Wilde érzékiségéhez idomul néha borzongatóan. Eredetinyelv-fetisisztáknak is érdemes próbát tenni, akár pár jelenettel – a Scorsese-művek általában jól működnek magyarul, nem feltétlenül kell hozzá idegbeteg Joe Pesci-karakter.

Egy szó mint száz: messze nem volt tökéletes a Bakelit első évada, de az egyszer biztos, hogy ennél rock'n'rollabb sorozat még nem született a televíziózás történetében.