Shock!

Idén indított sorozatunkban zenekarok teljes diszkográfiáit vesszük sorra, amelyekről távirati stílusban, mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai. A sort a Testamenttel kezdtük és a Paradise Losttal folytattuk, a harmadik rész pedig eredetileg egy másik zenekar lett volna már kicsit korábban – ám az élet felülírta a terveinket, és Eddie Van Halen október 6-ai halála után nem volt kérdés, hogy borítjuk a menetrendet. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Van Halen karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Van Halen I (1978) // Van Halen II (1979) // Women And Children First (1980) // Fair Warning (1981) // Diver Down (1982) // 1984 (1984) // 5150 (1986) // OU812 (1988) // For Unlawful Carnal Knowledge (1991) // Live: Right Here, Right Now (1993) // Balance (1995) // Van Halen III (1998) // A Different Kind Of Truth (2012) // Tokyo Dome Live In Concert (2015)

Valentin Szilvia

1. For Unlawful Carnal Knowledge
2. Balance
3. 5150
4. 1984
5. OU812
6. Van Halen
7. Van Halen II
8. Diver Down
9. Women and Children First
10. Fair Warning
11. A Different Kind Of Truth
12. Van Halen III

Van Halen I Az első, a megismételhetetlen, amivel berobbantak, és amin már a nyitó Runnin' With The Devil előrevetíti, mire lesz képes ez a zenekar. És ugye itt van AZ Eruption, amit annyian, de annyian próbáltak eljátszani, de ez az egy perc negyvenkét másodperces instrumentális szerzemény kifogott a gitárosok nagy részén, pedig igazából csak az érzés az, amit nem nagyon lehet utánozni, nem a technikai bravúrt. És hát ne feledjük, itt lett a tapping a gitárhősök új, kimeríthetetlen eszköztára. Az Ain't Talkin′ About Love nyitóriffjét meg valószínűleg itthon is milliók ismerték – annak idején az RTL-en futó Klip klub című zenei műsor „kölcsönvette" szignónak. Nagyon sok évvel megelőzte a saját korát ez a lemez.

Van Halen II Két lépés távolságból szemlélve tudom, hogy óriási klasszikus a kettes Van Halen-album is, ám nem nőtt sosem a szívemhez úgy igazán. Persze szívesen hallgatom, ha úgy alakul, de nem ezektől a daloktól leszek libabőrös – és ez tényleg kizárólag szubjektív élmény és érzés, semmi más. Lehet, hogy kevesebb Roth-féle indokolatlan sikongatással jobban a szívemhez nőttek volna a dalok.

Women And Children First Az első végig sokkal tudatosabban és kalandozósabban lüktető Van Halen-korong, mai füllel már sokkal jobban tetszik, mint mondjuk tizenöt-húsz évvel ezelőtt, de nem szeretném unalomig ismételgetni magam, hogy David Lee Roth és a random sikongatásai nem záródtak sosem a szívembe, így az itt szereplő dalok sem túlságosan.

Fair Warning Az első Roth-éra üzletileg legkevésbé sikeres lemeze. Már beértünk a '80-as évekbe, furamód mégis valahogy inkább a '70-es éveket érezni a dalokban, hangzásban, mintha fejben visszaléptek volna, bár az az igazság, hogy eddig a pontig mutatott túlságosan a jövőbe a Van Halen zenéje, és itt jött valamiféle megtorpanás. Akad itt is pár tök jó dal (például Hear About It Later, Unchained), de nem innen kerültek ki az igazi slágerek. Kicsit olyan, mintha ők sem tudták volna, merre is induljanak tovább ezzel a lemezzel.

Diver Down Valahogy a Van Halennek jól állnak a feldolgozások, de annyira, hogy eszedbe sem jut utána, hogy egy csomó lemezre felvett daluk nem saját szerzemény. Mint ahogy a Diver Downon is, ahol tizenkét számból öt feldolgozás, mégis valahogy már a nyitó Where Have All The Good Times Gone! is ízig vérig vanhalenes lett. És lassan, lassan, de ők is megérkeztek a napfényes '80-as évekbe. A Little Guitars milyen már, nem?!

1984 A Roth-korszak magasan legjobb lemeze. Ahol már beért a zenekar is a '80-as évekbe a máig rogyásig játszott Jumppal. Tökéletes harminchárom perc, a Panama a kedvencem az I'll Waittel együtt, megunhatatlan a mai napig. Csúcsra járattak akkoriban mindent, nem csoda, hogy mindenhol őrületes sikere lett, egy tökéletes kor tökéletes lenyomata. Aztán ahogy az lenni szokott, jött a törés.

5150 És végre megérkeztünk a számomra minden szempontból sokkal izgalmas Sammy Hagar-korszakba, már ahogy indul a lemez: hellóóbéjbe (nem tudja valaki, hová lopták el ezt anno szignónak?), attól meg kell őrülni! Micsoda dalok kerültek ide, például a himnusz-szerű Why Can't This Be Love, aminek a mai napig libabőr minden másodperce. A másik nagy kedvencem innen a Best Of Both Worlds, hát lehet nem szeretni ezt a lemezt?!

OU812 Az előző kiadványuknál kevésbé áll hozzám közel összességében érzelmileg, de persze a szokásos vanhalenista slágereket, a napfénytől izzó, avagy fülledten lüktető szerzeményeket itt sem lehet nem imádni tiszta szívből, mint például az olyan örök gyöngyszemeket, mint a When It's Love, a Feels So Good, a Black And Blue vagy netán Sucker in A 3 Piece.

For Unlawful Carnal Knowledge Minden másodperce, minden hangjegye, minden dallama, üteme tökéletes. Mint ahogy a klip is, srácoknak ott voltak a dögös csajok, nekünk, csajoknak meg az ultradögös Sammy Hagar. Emlékszem, csajos baráti körben hosszú évekig Hagar mértékkel pontoztuk a srácokat, ahol nyilván ő volt a tízes. Ha megnézed ezt a klipet és nem érzed az akkor időszakot, akkor menthetetlen vagy. Forr, lüktet, izzik az album minden pillanata, a legkedvencebbem, nem is kérdés.

Balance Az utolsó Hagarrel készült lemez, nagy kár, hogy véget ért ez a történet, de legalább egy szenzációs lemezzel tettek pontot a közös munkára. Ha a szívemre teszem a kezem, a F.U.C.K.-kal egyformán szeretem, csak egy hajszálnyi érzelmi plusz nosztalgia sorolja azt az első helyre a listán. Atombombaként indul a lemez, fantasztikus minden pillanata, és sosem írtak olyan csodaszép, szívfacsaró lírai dalt, mint a Feelin' a legvégén, amit loopban hallgatva sem lehet megunni. Csodaszép lezárása egy keserédes történetnek.

Van Halen III Nagyon szeretem Gary Cherone-t... de az Extreme-ben. Sajnos ez a kollaboráció nem működött nálam akkoriban, és az idő sem szépítette meg, nem tudtam jóra hallgatni még most sem. Igazából sok szépítenivaló nincs ezen, ezek a dalok jórészt nem túl tigrisek dalszerzési, énekdallam-, és produkciós szempontból is, üvölt róluk a kényszeredettség, nem minden működik élőben, ami papíron jól hangzik. A záró Year Of The Dayben villan fel végre érzelem és dráma, de az is messze áll a Van Halen igazi világától. Bizonyos szempontból ez a Van Halen St. Angere, még ha néha Queennek is álcázzák magukat itt-ott.

A Different Kind Of Truth Nem hozott túlságosan lázba annak idején a Roth-os összeborulás, nem is tetszett a lemez. Az idő valamelyest megszépítette az élményt, azóta sikerült megkedvelnem pár dalt, pl. a She's The Womant a Honeybabysweetiedollt és a Big Rivert, ám ennél több szerzemény nem igazán hoz lázba erről az albumról. Két lépésről szemlélve tisztességes volt ez a visszatérés annak idején, de a helyén kell kezelni, nem lett/lesz örökzöld innen már semmi.

Draveczki-Ury Ádám

1. Balance
2. For Unlawful Carnal Knowledge
3. 5150
4. Van Halen I
5. 1984
6. Van Halen II
7. Fair Warning
8. Women And Children First
9. OU812
10. A Different Kind Of Truth
11. Diver Down
12. Van Halen III

Van Halen I A tökéletes debütáló lemez: négy hatalmas egyéniség és egy teljesen kész zenekar, teljesen tökéletes dalok, tökéletes hangzás, minden a helyén. A hatását nem kezdem el fejtegetni ebben a nyúlfarknyi terjedelemben, mert úgyis mindenki tisztában van vele, így csak annyit mondok: a rockzene ezzel az albummal lépett be a '80-as évekbe, és ebben semmi túlzás nincs. Tulajdonképpen az az őrjítő ebben a lemezben, hogy minden forradalmisága ellenére is áthatja az a popos dallam- és slágerérzékenység, amely olyannyira jellemezte a Van Halent.

Kedvenc dalok: Runnin' With The Devil, Ain't Talkin' 'Bout Love

Van Halen II Az első két albumot gyakran szokás egybesorolni, ami jogos: ide kerültek fel az első korszak dalai, tehát adott a hangulati hasonlóság, ordít belőlük, hogy azonos ívású szerzemények. Innentől kezdve ízlés kérdése, ki melyikre esküszik – én a debütöt, ha nem is sokkal, de egy hajszálnyival mindig erősebbnek tartottam a második albumnál, de ha azt száznak vesszük, ez is minimum kilencvenkilenc. Nem tudok róla rosszat mondani, rövid, de úgy jó, ahogy van.

Kedvenc dalok: Dance The Night Away, Somebody Get Me A Doctor

Women And Children First A lemez, amelyen már érezhető, hogy egy más státuszban leledző, még több tapasztalattal felvértezett zenekar írta. Valósággal sistereg az energiától, és újdonságokat is rejt a tulajdonképpen ugyanazon érme két oldalát mutató debütáló kettőshöz képest. Az ilyesmit mindenképpen díjazni kell, ugyanakkor sosem számított nálam akkora kedvencnek, mint az I és a II, bár értelmesen nem lennék képes megindokolni, miért. Az mindenesetre biztos, hogy gitár olyan dögösen és fémesen soha előtte nem szólt még, mint az And The Cradle Will Rock... elején.

Kedvenc dalok: And The Cradle Will Rock..., Romeo Delight

Fair Warning Sosem tartottam csont nélküli albumnak a Fair Warningot, gitárilag viszont egyértelmű ugrást jelentett még az előzményekhez képest is, és úgy gondolom, a zenekar életművében is kiemelkedően fontos pont. Két talán legkedvesebb Roth-érás dalom is itt hallható – a Mean Streetnél még talán levezethető konkrét példákkal is, honnan indult ki Eddie, az Unchainednél azonban garantáltan nem. Ez itt bizony feltérképezetlen terület volt... Kis túlzással azt is mondhatom, hogy Dimebag Darrell például tokkal-vonóval ennek a két számnak köszönhető. De mondjuk a két nyúlfarknyi, poénos-időkitöltős zárószámot nehezen tudom ezekkel egy mondatban emlegetni.

Kedvenc dalok: Mean Street, Unchained

Diver Down A Fair Warningon megindult tendenciák közül itt sajnos a megúszósdi teljesedett ki, nem az innovatív hozzáállás, ezért – nem túl eredeti módon – én is azok sorát gyarapítom, akik ezt az albumot tartják a DLR-korszak mélypontjának. Már csak koncepcionális téren is problémás, ha egy bő félórás lemez majdnem felét feldolgozások teszik ki... Ugyanakkor tény, hogy a ripacskirály Roth ezekben is brillírozott. Ami pedig jó róla, az nagyon jó, ezt el kell ismernem. Mindazonáltal a folytatás fényében számukra is elég egyértelmű lehetett, hogy ez így azért nem az igazi...

Kedvenc dalok: Hang 'Em High, Secrets

1984 Címéhez méltó módon igazi időkapszula-album, egy korszak tökéletes megtestesítője, nem mellesleg a '80-as évek első felének leghatalmasabb példányszámban eladott rocklemeze a Pyromania mellett. Manapság rockzenekar már nem ácsingózhat olyan státuszra, amilyenbe ezzel a lemezzel a Van Halen került – ráadásul a Jumppal úgy nyitottak egy teljesen szűz közönségréteg felé, hogy egyáltalán nem hazudtolták meg vele önmagukat. Sőt, a maga nemében az I'll Wait legalább ennyire tökéletes darab. És persze ne feledkezzünk meg a többiről sem: a zenészek által üveges szemmel széthallgatott Hot For Teacherről, minden idők egyik legperfektebb Van Halen-arénaslágeréről, a Panamáról, netán az olyan, mára már kissé háttérbe szorult finomságokról, mint a Girl Gone Bad vagy a House Of Pain... Még utoljára robbantott egy hatalmasat a klasszikus felállás – szerintem az első két album mellett ez a DLR-éra legegységesebb, legkiegyensúlyozottabb színvonalú munkája.

Kedvenc dalok: Panama, I'll Wait

5150 A váltás, amiről mindenki azt mondta, lehetetlen levezényelni, a Van Halennek mégis sikerült. Ehhez persze arra is szükség volt, hogy vegyenek egy nagy levegőt, és merjenek más irányba indulni. Nem szeretném elvitatni DLR érdemeit, mert a faszi a legnagyobb volt abban, amit csinált (hiába a fahang, szó szerint mindenki mással szarul szólnak a vele készült dalok, és ez azért önmagáért beszél – lásd még Ozzy esetét), de Sammy Hagar számos új ösvényt nyitott meg a zenekar előtt, ők pedig nem haboztak, és rá is fordultak ezekre. Más csapat játszik itt, mint az előző albumokon, de sok szempontból túlmutattak a korábbiakon. A 5150 nálam csont nélküli album, nem tudok róla még csak olyan dalt sem említeni, amelyet kevésbé szeretnék, a két leghatalmasabb favoritot pedig vért izzadva tudom csak kiválasztani.

Kedvenc dalok: Dreams, Love Walks In

OU812 Egyértelmű visszalépés a 5150 után – az egyetlen Van Hagar-album, amire nem adnék maximális pontszámot. Talán a „szétfolyósabb" hangzás is belejátszik ebbe, nem tudom, de az biztos, hogy itt határozott töltelékek is szerepelnek, márpedig a Sammy által fémjelzett érában az ilyesmi nem volt jellemző. Viszont cserébe ami jó, az ezen az albumon is kiemelkedően jó, méghozzá minden mérce szerint. A változatosság szintén a lemez előnyére válik, a When It′s Love pedig talán a legnagyobb kedvenc Eddie-szólómat rejti. Ennek ellenére ezt hallgattam/hallgatom a legkevesebbet a négy második érás mű közül.

Kedvenc dalok: When It's Love, Cabo Wabo

For Unlawful Carnal Knowledge A Van Halen megrázta magát, és egy olyan lemezzel lépett be a '90-es évekbe, amin nem lehetett átnézni, amit nem lehetett megkerülni, mindenkinek muszáj volt számolni vele. A F.U.C.K. etalon minőség, és a rajta hallható zeneiség voltaképpen még a banda addigi pályafutásának fényében is meglepő volt. Nagyon nehezen emelek ki róla önálló dalokat, annyira különleges, annyira markáns mindegyik – és a banda dicséretére válik, hogy teljesen egységes lemezszerkezetbe foglaltak olyan, egyenként állatira eltérő dalokat, mint a Poundcake, a Pleasure Dome vagy a Right Now. Igazi mestermunka, amire akár csúcsműként is tekinthetnék...

Kedvenc dalok: Spanked, Pleasure Dome

Balance ..., ha nem az eggyel következő albummal váltam volna a zenekar rajongójává. De ettől elvonatkoztatva is úgy gondolom, hogy a sajnos utolsónak bizonyult lemez volt végül a Van Hagar-éra tetőpontja. A Balance direktebb, súlyosabb, mint a F.U.C.K., amiben bizonyára az akkori korszellem is közrehatott, a Van Halen azonban 1995-ben sem próbált meg átmenni grunge-ba, és simán felpakoltak a lemezre egy olyan pofátlanul napfényes AOR-slágert, mint a Can't Stop Lovin' You – ami, láss csodát, még sikeres is lett. Hangzás tekintetében szintén nehéz lenne felvenni a versenyt ezzel a lemezzel, annyira erőteljes, természetes és fület gyönyörködtető a megszólalása. Ráadásul Eddie még itt is képes volt újszerű témákat, megoldásokat villantani. Örök etalon, sosem fogom megunni, sosem fogok tudni betelni vele.

Kedvenc dalok: Don't Tell Me (What Love Can Do), Amsterdam

Van Halen III Igen, tény, hogy Gary Cherone-nal már nem hozta azt a szintet a Van Halen, mint Sammyvel, de szerintem akkor is messze több fikát kapott ez a lemez, mint amennyit megérdemelt. Cherone amolyan kiegyensúlyozást jelentett a két korábbi éra között: jól álltak neki a DLR-féle könnyedebb rock'n'rollok, amik Hagarrel nem fértek be a repertoárba (halld a One I Wantot vagy a Dirty Water Dogot), de az olyan fajsúlyosabb, filozofikusabb témák is, amiket meg Daviden lett volna lehetetlen átverni (Once, A Year To The Day). Akadnak töltelékek ezen a hangzásilag is visszalépést jelentett anyagon, de igazi elfeledett gyöngyszemek is. Két legnagyobb favoritomról például meggyőződésem, hogy ha Sammyvel látnak napvilágot, mindenki klasszikus mesterműként emlegetné őket.

Kedvenc dalok: Once, Fire In The Hole

A Different Kind Of Truth Tizennégy év totális elmebaja után lemezt kiadni eleve vesztes vállalkozás, hiszen lehetetlen vele kiszolgálni az igényeket, képtelenség vele megfelelni a várakozásoknak. A Van Halen esetében nagyra értékeltem, hogy a látványos vergődések időszaka után nem próbálták meg eljátszani a működő, aktív zenekart, hanem biztosra mentek. Ennek megfelelően persze nem is tudom komolyan venni az olyan véleményeket, amelyek szerint az A Different Kind Of Truth meg sem közelíti a régi Van Halent – hiszen a dalok jelentős része régi Van Halen... És egyébként meglepően tisztességes is lett az anyag, egészen zseniális sounddal. Szerintem semmiképpen sem juthattak volna ennél jobb végeredményre, sőt, megkockáztatom: egy Van Hagar-féle reunion valószínűleg rosszabbul sül el, hiszen nem nagyon lett volna mit leporolni. És elég egyértelmű, hogy ahol kimarad másfél évtized, ott már nincs igazi nafta.

Kedvenc dalok: You And Your Blues, China Town

Cseke Feri

1. Balance
2. F.U.C.K.
3. 1984
4. 5150
5. Van Halen I
6. A Different Kind Of Truth
7. OU812
8. Women And Children First
9. Van Halen II
10. Fair Warning
11. Van Halen III
12. Diver Down

Van Halen I Annak ellenére, hogy utólag ismertem meg, azonnal a kedvenceim közé került az életműben. A még a hatvanas évekre jellemző, old-school, jobb és bal csatornára kikevert hangszerek, Eddie varázslatai, meg úgy összességében minden a helyén van. A rockgitározás meg kábé minden területen forradalmasítva lett: legyen szó a dinamikus, hangerő potis ritmusgitározás iskolapéldájáról a Runnin' With The Devilben, a delay, a reverb, a wah, a tapping és a brown sound mesteri összeházasításából született Eruption-ról, az Ain't Talk About Love, ki tudja kinek a hatására megszületett riffjéről, az I'm The One mai füllel is káprázatos, szikrázó ritmusozásáról, vagy az Ice Cream Man tökösebbnél is tökösebb szólójáról. De a legkülönlegesebb dal mégis talán az On Fire, ami sokkal inkább heavy metal, mint hard rock, sőt igazából akkora későbbi Mercyful Fate (!) hangulata van, hogy minden alkalommal ledöbbenek rajta, hogy ez a Van Halen (Hollandia végül is nincs messze Dániától).

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Runnin' With The Devil, Eruption, Ain't Talk About Love, I'm The One, Little Dreamer, On Fire

Van Halen II Dalszerzésileg egy leheletnyit szerintem visszaléptek az első anyaghoz képest, de a koncepció nagyjából ugyanott folytatódott, ahol elindult. A hangszeres trió elképesztő, hogy mit összezenél, elég csak az Outta Love Again-re egy kicsit jobban odafigyelni, pontosabban a mindennek az alapját adó dobos, Alex Van Halen őrületesen laza és technikás játékára. Ezzel szemben a frontember közel sem nyűgözött le semmilyen téren úgy, mint a többiek. Az atomsláger Dance The Night Away magasztos refrénjét (úúú, béjbe, béjbe) sem tudom ki találta ki eredetileg, de, hogy nem én voltam a célközönség, az tuti. A Beautiful Girls végtelen lazasága és a Spanish Fly Al Di Meolát is tátott szájjal állva hagyó – már-már viccesen megalázó tekerése – sokkal inkább nekem szól.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Spanish Fly, Beautiful Girls, Outta Love Again

Women And Children First Az általam elsőnek hallott Van Halen-nóta is egy pörgős darab volt (Hot For Teacher) és talán ennek hatására a későbbiekben is jó kapcsolatot ápoltam a banda lendületes szerzeményeivel. Az itt hallható Loss Of Control is ilyen, de a Romeo Delight dinamikus zenélgetése is olyan fölényes hangszeres tudásról ad bizonyítékot, hogy az ember tényleg csak néz ki a fejéből. A dalokat önmagukban viszont nem nevezném csúcskategóriás remekműveknek, egyszerűen csak jók, de nem ezeket vinném magammal egy lakatlan szigetre, ha érted mire gondolok. Innen is leginkább a Could This Be Magic című pofás country-tétel az, ami hosszú távon is megmarad a fülemben.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Romeo Delight, Loss Of Control, Could This Be Magic

Fair Warning Itt pedig végérvényesen kiderült, hogy a DLR-es VH-dalok nem nekem szólnak. A színpadon félelmetes rátermettséggel mozgó, „fahangú" frontember egyszerűen képtelen olyan dallamokat farigcsálni, hogy azok örökérvényűen belém ragadjanak. Eddiék persze hozzák önmagukat, és azért még egy-két forradalmi újítást is eldurrogtatnak. Az anyagról toronymagasan kiemelkedő Unchained tipikus hangszeres témáit persze megírta már a KISS korábban, de Eddie olyan szinten fejlesztette tovább, hogy Ace Frehley valószínűleg egyszerre kapott síró- és röhögőgörcsöt, amikor meghallotta. A Sinners Swing lezser, füstölgős szólójától meg nagyjából én is minden alkalommal beájulok, de a bivalyerős nóták akkor is hiányoznak.

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: Unchained, Sinner's Swing

Diver Down Slágereket kéne már írni, vagy keresni egy tapasztalt producert, ugyanis a DALOK színvonala a Diver Downon egy cseppet sem akart feljavulni. Mindig is olyan érzésem volt a korai Van Halennel kapcsolatban, hogy a szerzemények minősége egyszerűen nem ért fel a muzsikusok, de legfőképpen a gitáros kimagasló szintjére. Ezt valószínűleg a banda is érezhette ekkoriban, mert ezen az anyagon már öt darab korrekt, de messze nem túl érdekes feldolgozás is hallható. A hegedű hangját imitáló gitárjátékkal lekenyerező Cathedral is inkább Ritchie Blackmore-hoz eredeztethető vissza, bár Eddie modernebb interpretációja sokkal-sokkal izgalmasabb. A Diver Down bizonyos tekintetben zsákutca volt. Ebbe az irányba nem sok értelme volt tovább haladni. Semmit sem vagyok képes megjegyezni belőle, bármennyiszer is hallgatom.

Pontszám: 7

1984 Habár a producer, Ted Templeman személyében még mindig maradt a fedélzeten, a Van Halen-gépezet jelentős átalakuláson ment át a '80-as évek derekán. A korszakra jellemző szintetizátor őrület Eddie-éket is megfertőzte, de a banda gyakorlatilag már e nélkül is letarolta Amerikát. Ahhoz persze, hogy még szélesebb rétegeket is megérintsenek, DLR gatyába rázása mellett, az eddigieknél is erősebb és némileg populárisabb nóták kellettek. Az 1984-en szerencsére ezt meg is kaptuk: az örökbecsű szinti-intróval startoló Jump orbitális slágere vagy a diákokat megcélzó Hot For Teacher lényegében a '80-as évek Amerikájának a himnuszai lettek. A Girl Gone Bad-ben Eddie-t pedig minden kétséget kizáróan egy ufó helyettesíti, de a Top Jimmy szólója sem evilági. Vicces, de a gitáros feelinges játékát még a lélektelen szintihang sem volt képes elnyomni.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Jump, Panama, Hot For Teacher, Top Jimmy, Girl Gone Bad

5150 A Roth és Eddie-ék között fellépő személyes ellentéteknek „köszönhetően" a bohócnak is csúfolt ikonikus frontember helyett végre egy igazi énekes került a képbe, aki ráadásul zenész is volt egyben. Ha csak a hangi adottságokat nézzük, a Montrose kiváló torka, Sammy Hagar e tekintetben klasszisokkal jobb választás is volt, mint DLR anno. Hagar persze élőben is odatette magát, és ami a lényeg: óriási dalokat írtak együtt. Az anyag mindjárt három ultra-giga-slágert is tartalmaz: a Dreams-t és a Love Walks In-t a Jump védjegyszerű szinti hangzására építették fel, a Why Can't Be This Love zsír dallamai mellé pedig még egy dobálózós, Gillan-Blackmore-féle ének/gitár felelgetős szólót is odatettek. De emberfeletti produkciót mutat be a félelmetesen lazán elzúzott Get Up-ban is az énekes, valamint Eddie a Summer Nights „hanghajlítgatós" szólójával egy egészen más dimenzióba repít. Egy kicsit persze sok a room-effekt a ritmusgitáron, de ezt írjuk a korszellem „javára".

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Why Can't This Be Love, Get Up, Dreams, Best Of Both Worlds, Love Walks In

OU812 Az előző anyaghoz képest itt nincsenek igazán kiemelkedő dalok, nincsenek jó értelembe vett hatalmas slágerek, de a minőség természetesen itt is jelen van. A Hagar-éra lemezei közül talán ez az, amit a legritkábban szoktam hallgatni. Ez nem tudom miért alakult így, talán mert a többire karakteresebb nóták kerültek.

Pontszám: 8

Kedvenc dal: When It's Love

For Unlawful Carnal Knowledge Tipikus, '90-es évekbe csomagolt VH-esszenciát hallhatunk itt mind tartalmilag, mind külsőségekben: visszhangosítás ezerrel, Alex pergője az arcba nyomva, lehetetlenül színes ruhákban megjelenő énekes, ami így leírva akár még idegesítő is lehet, de persze mégsem az, hiszen a megalomániás kiszerelés mögött hatalmas muzsika hallható. A feszültségtől és csodás melódiáktól szétrobbanó Right Here, Right Now a csapat egyik legbivalyabb nótája, de a többi sem piskóta. A The Dream Is Over tremoló rángatós szólója is külön tanulmány, ahogy az akkori MTV által csúcsra járatott zenekar, széles közönségre gyakorolt hatása is. A legtöbb rajongónak talán ez a kedvenc VH-lemeze, amellyel – most kivételesen – egyet is tudok érteni.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Poundcake, Judgement Day, Spanked, Dream Is Over, Right Here, Right Now

Balance Nem véletlenül csücsül a dobogó tetején a Balance a diszkográfiából. Annak ellenére, hogy itt már pattanásig feszültek a zenekar és a Hagar közötti ellentétek, a lemez egy csúcsformában működő kvartettet mutat. A dalok sütnek, a gitárhangzás valami elképesztően légies, óriási térben szól és különösen jó a zengetése: elég csak a Don't Tell Me szólóját megfülelni. A Big Fat Money lendületes rákenrollja, vagy az adrenalintól fröcsögő szólóra felépített Feelin' mindig is örök kedvenc marad. Sőt arra is van bizonyíték, hogy szóló nélkül is létezhet VH-nóta (The Seventh Seal). Az instruk viszont valamiért itt nem lettek túl meggyőzőek, de ettől még a Balance tökéletes hattyúdala lett a fedélzetet elhagyó énekesnek, aki bátran elmondhatja magáról, hogy a csúcson „hagyta abba".

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Feelin', Big Fat Money, The Seventh Seal, Amsterdam, I Can't Stop Loving You

Van Halen III Elsőre nagyon meglepő volt, hogy Hagart az Extreme énekese, Gary Cherone fogja követni a sorban, de valahol azért kíváncsi is voltam a végeredményre. Sajnos nem győzött meg sem a lemez, sem pedig a legújabb felállás, de persze közel sem annyira vészes ez az anyag, mint amennyire lehúzzák. Attól eltekintve, hogy akad néhány jól eltalált pillanat és Eddie gitárja néhol atomjól szól (Without You), Cherone Hagart imitáló, erőltetett stílusa nekem egy kicsit fárasztó hosszú távon. A visszafogottabb, fantáziátlan tételek pedig helyenként baromira leültetik a hangulatot. Nem csoda, hogy nem volt hosszú életű ez a formáció.

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: Dirty Water Dog, Fire In the Hole

A Different Kind Of Truth David Lee Roth újra a fedélzeten: háromnegyedrészt ismét teljes az ősfelállás. A Balance mellett talán ez az album szól a legjobban és tulajdonképpen nincs is semmi baj vele. Bizonyos tekintetben erősebbek is ezek a dalok, mint a klasszikus DLR-os éra dalai. Hallatszik, hogy rutinos vén rókák írták őket. A favorit, pörgős nóták egytől-egyig nagyon jók: Bullethead, China Town (micsoda szóló itt is!), As Is (a „kapaszkodós" riff fenomenális!), de a Blood and Fire szólója is bokalefosatós. Összességében pedig nyugodt szívvel kijelenthető, hogy magukhoz méltó összeröffenős búcsúlemezt írtak. Bár ekkor még senki sem gondolt arra, hogy ez lesz az utolsó VH-anyag...

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: China Town, Blood And Fire, As Is, Outta Space, Bullethead

Danev György

1. For Unlawful Carnal Knowledge
2. Van Halen I
3. 5150
4. Fair Warning
5. Balance
6. 1984
7. Women And Children First
8. A Different Kind Of Truth
9. Diver Down
10. OU812
11. Van Halen II
12. Van Halen III

Van Halen I A tökéletes lemez, ami kiforgatta a világot a négy sarkából. Nem tudnék olyat írni, ami nem hatna közhelyesen, így inkább maradjunk annyiban, hogy minden, amit imádok a rockzenében, ezen az albumon került meghatározásra: a hallatlanul laza, swinges rock & roll-attitűd, az addigi játékszabályokat megváltoztató gitártechnika, az ikonikus brown sound, a produkciós munka, Alex öszekevehetetlen pergődobja, nem utolsó sorban pedig azok a dalok, amelyek már 1978-ban megmutatták, miről is fog szólni a rock a következő évtizedben és kik lesznek a királyai minden partinak.

Kedvenc dalok: Atomic Punk, Ain't Talkin' 'Bout Love, Little Dreamer, Eruption, I'm The One

Van Halen II Tudom, hogy sokan egy kalap alá veszik az első négy lemezt, én azonban nem tartozom közéjük. A Van Halen II az a korong, amit a legkevésbé kedvelek a klasszikus Roth-érából. Nyilván távolról sem rossz vagy gyenge ez az anyag, csak a legkevésbé különleges. Magyarázat is van rá, mégpedig az, hogy ezek a dalok ugyanabban az időben, 1976-77 körül születtek, mint a debütalbum témái. Ám míg arra kiválogatták a legütősebb, legdöbbenetesebb szerzeményeket a demóról, addig erre csak a "maradék" jutott. Persze, a legtöbb zenész 10 évet adna az életéből ezekért a maradékokért, mindazonáltal a VH-diszkográfiában azért illik a helyén kezelni ezt a gyűjteményt.

Kedvenc dalok: Light Up The Sky, D.O.A., Spanish Fly, Beautiful Girls, Somebody Get Me A Doctor

Women And Children First Míg a Van Halen II amolyan picit halványabb másolata volt az első albumnak, addig a Women And Children First kimondottan kísérletezősre sikerült. Súlyosabb lett a hangzás, újszerűbbek a dalszerkezetek, ez egyből lejön a nyitó And The Cradle Will Rock... percei alatt. Jó ég, mekkora riff, amivel indít Eddie! Riffekben persze a folytatásban sincs hiány, a Romeo Delight, a Tora! Tora! és a Loss Of Control hármasában minden korábbinál erőteljesebben szólalt meg a banda. Eddie eme dalokban végképp bebizonyította, hogy nemcsak fenomenális szólista, hanem gyilkosan invenciózus ritmusgitáros is. A végén a Could This Be Magic? pedig felér egy jól irányzott tökönrúgással.

Kedvenc dalok: And The Cradle Will Rock..., Could This Be Magic?, Romeo Delight, Loss Of Control, Everybody Wants Some!!

Fair Warning A Roth-korszak legárnyaltabb albuma, tele olyan váratlan húzásokkal, mint az egyaránt komplex felépítésű Hear About It Later és a funkos Push Comes To Shove, utóbbi új oldalát mutatta meg Eddie gitározásának is. A Fair Warning némileg az elődje által kitaposott ösvényen haladt megszólalás tekintetében, ugyanakkor kétségtelen, hogy hozott új dolgokat a hangzásba. A cinikus Dirty Movies és a halhatatlan Mean Street rétegzett gitársávjai radikális elszakadást mutattak a korábbi "egy dal-egy gitár"-koncepciótól. Persze a lemez ékköve a sosem hallott riffeléssel elővezetett Unchained, ami még ma is felfoghatatlan. 1981-ben vagy azt megelőzően senki nem állt elő ilyesmivel. Mondjuk utána se nagyon...

Kedvenc dalok: Unchained, Mean Street, Hear About It Later, Dirty Movies, Push Comes To Shove

Diver Down A „megúszós" lemez, aminek a fele feldolgozás, de itt ki is merült minden, amibe bele lehetett kötni. A zabolázhatatlan Hang 'em High a korai idők legszebb pillanatait idézte, mellette ott volt a Secrets kifinomultsága, a Little Guitars őrületes staccato-riffelése (Roth később újra is íratta Steve Vai-jal Going Crazy! címmel), és persze a nem evilági szólógitár-darab, a Cathedral. A feldolgozások közül a Roy Orbison-féle Pretty Woman és a billentyűs hangzásokkal új utakat kereső Dancing In The Street hasított. Igen, tényleg időhúzó kiadány volt, annak viszont elég jó!

Kedvenc dalok: Little Guitars, Cathedral, Hang'em High, Secrets, Dancing In The Street

1984 Rádióbarát lett a Van Halen ezen az albumon? Szerintem nem. Oké, ott az örökérvényű Jump a himnikus billentyűkkel meg az I'll Wait slágertémája, de ezeken kívül lehetett találni a korongon popzenét? Nem. Az albumon ezúttal is a brutális shuffle ütemekre épülő, szteroidtól fűtött rock & roll (Hot For Teacher) és a bombasztikus hard rock (Panama, Girl Gone Bad, House Of Pain) vitte a prímet egy-két lazább dal (Drop Dead Legs,Top Jimmy) társaságában, ráadásul a hangzáskép is közelebb állt az első két lemezéhez, mint mondjuk a Fair Warninghoz.

Kedvenc dalok: Panama, Jump, Girl Gone Bad, I'll Wait, Hot For Teacher

5150 Vannak, akik előszeretettel titulálják ezt az albumot a Van Halen AOR-lemezének, és van is benne valami. A zseniális zenekar mellé felsorakozott egy zseniális énekes, Ted Templeman helyét pedig a Foreigner-gitáros Mick Jones foglalta el a produceri székben, ami elég volt a változáshoz. Sammy Hagar bevételével szintet lépett a brigád énekfronton és dalszerzés tekintetében is, Jones pedig letisztultabbá tette a hangzást. Ha kicsontozzuk az anyagot, akkor persze találunk kapcsolódási pontokat a korábbi VH-anyagokkal, hiszen az 1984 esetében bevált sikerreceptet átmentették ide és született a két újabb szintis sláger (Why Can't This Be Love és Dreams, utóbbi nekem a legkedvesebb Van Halen-sikerdal, meg amúgy a rockéneklés alfája és omegája), de van swing-alapú rock & roll is a Get Up képében, ami az első két lemezt idézi. A többi dal viszont a hi-tech hard rock kvintesszenciája, és erre szinoníma is született, meg egy új banda: a Van Hagar. A Best Of Both Worlds, a Summer Nights és a 5150 egy teljesen új felfogású zenekart mutatott, és ezt az irányt a következő lemezeken szépen ki is aknázták, illetve továbbfejlesztették.

Kedvenc dalok: Dreams, 5150, Love Walks In, Good Enough, Summer Nights

OU812 Produkciós szempontból ezt az albumot tartom a leggyengébbnek a Van Hagar-korszakból. Vékonyan, mondhatni, kicsit az akkori rádiórockos korszellemnek megfelelően szól és ez elvesz a dalok éléből. Pedig a Mine All Mine óriási nyitás, a When It's Love méltó utóda a Why Can't This Be Love-nak, az A.F.U. és a Cabo Wabo pedig teljes pompájukban sorakoztatják fel a Van Hagar minden erényét, koncerten mégis jóval nagyobbat ütöttek a dalok, mint az albumon. Zeneileg nekem mindig úgy tűnt, hogy itt kicsit biztonsági játékot űztek Eddie-ék, az OU812 nem túl merész, inkább visszafelé kacsintgató anyagával megpróbálták Hagart bebetonozni a szerepébe, ami helyenként visszafelé sült el. A Black & Blue például egy olyan Eddie/Sammy-produkció, amire azt mondom, hogy kimondottan felesleges, de a Finish What Ya Started-ot sem kedvelem túlzottan.

Kedvenc dalok: A.F.U., Mine All Mine, Feels So Good, When It's Love, Sucker In A 3 Piece, Cabo Wabo

For Unlawful Carnal Knowledge Az egyik legkedvesebb Van Halen-album a szívemnek, mert anno ezzel indult a kapcsolatunk. Soha akkora szünet nem telt el két VH-lemez között, mint a F.U.C.K. előtt, de az idő nekik dolgozott. Tanulva az OU812 hangzásbeli hiányosságaiból, újra összebútoroztak Ted Templemannel, az eredmény pedig nem hagyott kívánnivalót maga után: egy pengeéles hangzású, baromi komoly, szinte progresszív anyagot írtak, tele komplex dalszerkezetekkel, amivel újradefiniálták a Van Halen nevet. Hallani, hogy óriási bizonyítási vágy és zenei éhség munkálkodott bennük, ami csúcsra járatott hi-tech-rockdalokat eredményezett, kvázi elvitték a műfajt a plafonig. Ez persze azzal is járt, hogy a Top Of The World kivételével a békebeli partirock-érzésnek lőttek, na de ki bánta ezt olyan gyöngyszemek hallatán, mint a Pleasure Dome, a Judgement Day vagy a Poundcake?

Kedvenc dalok: The Dream Is Over, Top Of The World, Pleasure Dome, Judgement Day, Poundcake, Spanked, Man On A Mission, Right Now

Live: Right Here, Right Now Fenomenális ez a dupla koncertlemez, tulajdonképpen csak egy apró hibája van: kevés a Roth-korszakos dal rajta. Sammy Hagar valamiért nem volt hajlandó énekelni DLR dalait, pedig köthetett volna némi kompromisszumot, ha már a VH-tesók megengedték neki, hogy a szólódalai közül három is folyamatosan a koncertprogram részét képezze. De ettől még zseniális. Egyetlen élő albumot nem hallgattam annyit, mint ezt, kvázi ezen nőttem fel. Arénarock a szó legnemesebb értelmében.

Balance Bruce Fairbairn producer minden idők legerőteljesebben megszólaló Van Halen-korongját tette le az asztalra a Balance képében: organikusabb, mocskosabb és dinamikusabb hangzású, dalait tekintve azonban könnyebben befogadható anyag lett Sammy Hagar hattyúdala. Emlékszem, annyira vártam ezt a lemezt, hogy '95 januárjában suli után minden nap bementem a Jókai utcában lévő MCD zeneáruházba, hogy megjelent-e végre. Addigra már rongyosra hallgattam az összes korábbi anyagot, úgyhogy állatira ki voltam éhezve az új táplálékra. Aztán amikor megjelent, kicsit csalódott lettem: félreértés ne essék, nem azzal volt bajom, amit hallottam, inkább azzal, amit nem. 3 év után egyszerűen túl rövidnek tartottam a lemezt, hiszen csak tíz komplett dalt tartalmazott. Persze ha végzünk némi fejszámolást, kiderül, hogy szinte másodpercre ugyanaz a játékidő, mint a F.U.C.K. esetében, vagy talán még hosszabb is, mégis rövidebbnek tűnt a dalközpontúsága miatt. Ettől függetlenül ma is úgy gondolom, hogy a Can't Stop Lovin' You kislemez B-oldalára száműzött és újító hangzású Crossing Over dalnak helye lett volna az albumon, mert minőségben semmivel sem maradt el a lemez ütőkártyáitól. A U2-san lebegő gitárokkal indító The Seventh Sealtől a lenyűgöző epikus Feelin'-ig amolyan Van Halen-esszencia a Balance, mert minden benne van, amiért imádni lehetett őket.

Kedvenc dalok: Feelin', Amsterdam, Baluchiterium, Aftershock, The Seventh Seal, Don't Tell Me

Van Halen III Nagyon utáltam ezt a lemezt, amikor megjelent. Persze megvettem, hogy a sor teljes legyen, és elég sokszor magamra erőltettem, de nem tudott közel férkőzni hozzám. Sammy Hagar kiszállása után úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékszerét. Azért is fájt különösen a szakításuk, mert a '96-os válogatáslemezre feltett utolsó közös dal, a Humans Being simán ott volt a valaha írt legjobb szerzeményeik között, tehát elvileg bennük volt a kraft a következő Balance-szintű anyaghoz. Erre bevették Gary Cherone-t az Extreme-ből, akit soha nem szerettem. Gary egyszerűen nem volt egy súlycsoportban Eddie-ékkel és nehézsúlyú, nagy formátumú elődeivel: Hagarhoz képest dalszerzés és énektudás szempontjából maradt alul, Roth-hoz viszonyítva pedig karizmában nem volt sehol. Nagy volt rá a kabát, na. Mentségére váljék, hogy valószínűleg a legtöbb aspiránsra nagy lett volna. Gary egyébként önmagához képest mindent megtett, amit megtehetett, de egy nem túl jó formában lévő, énekelni akaró Eddie-vel eleve nem lehetett könnyű menet a dalszerzés. Pár emlékezetes téma viszont így is született, a One I Want és a Dirty Water Dog pl. klasszik Van Halen briliáns Eddie-riffekkel, de a kissé Beatles-hatású From Afar is jó. Nem rossz a Year To The Day sem, de az a mágia azért nincs meg benne, mint Feelin'-ben. Az album hangzása viszont egyértelmű visszalépés volt, az OU812 óta nem szólt ilyen gyengén VH-anyag. A tévésorozatok zenéi által ismert Mike Post producer csatasorba állítása nem bizonyult nyerő húzásnak, de nem lenne szép kizárólag az ő nyakába varrni ezt a fiaskót, elsősorban a zenekar és Ray Danniels menedzser rossz döntései vezettek a Van Halen sírjának megásásához. Viszont valamiért már nem utálom a lemezt, az idő biztos megszépítette az emlékeket...

Kedvenc dalok: One I Want, Dirty Water Dog, Fire In The Hole, From Afar

A Different Kind Of Truth Gondolhatjátok, tizennégy év pauza után mit éreztem, amikor megjelent a visszatérő lemez Roth-tal... Noha tudtam, hogy nem új dalok, hanem ezeréves demók foglalnak helyet a korongon, mindez nem igazán érdekelt: a lényeg az volt, hogy óriási formában, az autentikus Van Halen-érzést 21. századba teleportálva vezették elő őket. A minőséggel semmilyen szinten nem volt gond, a dalok tényleg magas hőfokon égették a jellegzetes korai VH üzemanyagát, míg John Shanks producer a hangzást járatta csúcsra.

Kedvenc dalok: Blood And Fire, She's The Woman, Bullethead, You And Your Blues, As Is, China Town

Tokyo Dome In Concert Rendben, elismerem: David Lee Roth teljesítménye ezen a monstre koncertanyagon ritkán éri el az elviselhető/értékelhető tartományt és emiatt nehéz is hallgatni. Pedig zeneileg piszok feszes. Talán ki kellene adni egyszer instrumentális verzióban, egy hatalmas, retrospektív box set részeként, mondjuk, 100 kiadatlan dal társaságában...

Kiss Gábor

Van Halen I

Fair Warning El sem tudom képzelni, milyen hatása lehetett az Uncahinednek 1981-ben! Annyira új, letaglózó és ellentmondást nem tűrő gitározást vezet elő benne Eddie, amitől vélhetően az egész szakma az állát kereste a padlón, és ezrek tették le a hangszert, merthogy nincs értelme tovább vesződni vele. Ráadásul DLR saját definícióját is megénekli a szövegben: „Non-stop talker, what a rocker! Blue-eyed murder in a side-swiped dress." A Hot for Teacher mellett ez a leges legnagyobb kedvencem a Roth-érából, így már önmagában eladná számomra a Fair Warningot, de szerencsére erre semmi szükség, a Van Halen ugyanis a negyedik lemezén is tündökölt.

Diver Down A lemez, melynek borítóját a búvárbója színeibe csomagolták, és a címe is a rockzene melletti másik nagy szerelmemre utal. Nem kérdés, hogy imádom. A Diver Down egy remek feldolgozásokkal és saját dalokkal teli, végtelenül változatos anyag, mely rengeteg műfajjal kacérkodik, kezdve az elektronikától, a blueson át, egészen a swingig. Ahogy pedig az Intrudert átvezetik a Pretty Womanbe, az tanítanivaló. Ebben az összesen kb. négy percben a Van Halen stílusokon átívelő zsenialitása teljes egészében tetten érhető: úgy házasítanak össze papíron tök idegen és összeférhetetlennek tűnő dolgokat, hogy a végeredmény szinte magától értetődően zseniális.

5150 Hiába énekel rajta Sammy Hagar, számomra ez a lemez még sokkal inkább köthető a David Lee Roth-korszakhoz. Nyilván az énekesváltás önmagában is komoly sokkot jelenthetett a rajongótábornak, így az új fiút bemutató lemezt igyekeztek a régiekhez hasonlóra írni. Vagy épp csak még nem éreztek rá egymásra, ki tudja? Mindenesetre a 5150 egyenes folytatása az első felállás anyagainak, rajta egy rakat kiváló dallal. A Why Can't This Be Love-val és a Love Walks Innel pedig ismét leszállítottak két hatalmas slágert is, jelezve, hogy új énekes ide vagy oda, nagy változások azért nincsenek. Még.

OU812 Bár a zenei sarokpontok megmaradtak, Sammy Hagar belépése, pontosabban a vele készült második anyag rengeteg változást hozott a Van Halenben. A Red Rocker csatlakozásával mintha pár év alatt megkomolyodtak, felnőttek volna. És bár a zenei játékosság, a kísérletező kedv és az életigenlés megmaradt, számomra a Van Hagar-lemezek mindig egy kicsit melankolikusabbnak, borongósabbnak tűntek, mint a kirobbanó, napfényes DLR-korszak alkotásai. A Sammyvel készült második LP tökéletesen ötvözi a két korszak legnagyobb erényeit. A Mine All Mine, az All Fired Up vagy a Finish What Ya Started egyaránt magukban hordozzák a régi idők Van Halen-ízeit és az MK2 hangulatát, érzésvilágát is. A két világ tökéletes összeolvadása az OU812-val valósult meg.

Balance Az utolsó, egyben számomra legkedvesebb lemez Sammy Hagarrel, tele csodás, tökéletes dalokkal: Can't Stop Loving You, Amsterdam, Big Fat Money, és legnagyobb kedvencem a Don't Tell Me. A gyönyörű, záró Feelin'-nek pedig különleges jelentést ad Eddie tragikus halála; ez ugyanis tökéletes záróakkordnak bizonyult a gitáros és Sammy rendkívül kreatív, de ugyanakkor viharos és hullámvasútszerű kapcsolatában. A hosszú évekig tartó, kifejezetten rossz viszonynak ugyanis nem sokkal Eddie halála előtt lett vége, így pedig a Feelin' sorainál talán nem is lehetne jobban összefoglalni, mit érezhetett az énekes régi társának, barátjának elvesztése kapcsán: „Outta touch most the time / gotta lotta things on my mind / kickin' down, where to start / it's the hardest thing / feelin'... what no one else will ever know I'm feelin..."

Van Halen III Bármennyire is szeretem az Extreme-et és Gary Cherone hangját, ez a kooperáció egyszerűen nem működött: az egy szem Fire In The Hole-t leszámítva hiába próbálkoztam kitartóan, nem találtak el hozzám a dalok, és az album hangzását is képtelen vagyok megszokni a mai napig. A VH3 hallgatása közben minduntalan azt érzem, hogy a csapat mindenáron szeretett volna összehozni még egy Van Hagar-lemezt, épp csak Sammy nélkül. Mondjuk valami olyasmit, mint a Balance volt három évvel korábban. A végeredmény viszont ehelyett egy mesterkéltnek ható, görcsös valami lett, ami messze a leggyengébb pont a diszkográfiában, ráadásul Garynek sem sikerült felnőnie a feladathoz.

A Different Kind Of Truth Kétségtelen, hogy a zenekar már nem volt kreativitása csúcsán, mikor összehozták a David Lee Roth visszatérését jelentő, egyben pedig sajnos utolsónak is bizonyuló nagylemezt. Az viszont kétségtelen, hogy jó dalokat és hatalmas refréneket írni még ekkor is tudtak. Az A Different Kind Of Truth tele van dögös, tökös rock-dalokkal, a Tattoo és a She's The Woman pedig úgy indítja, ahogy egy rocklemeznek indulnia kell. Pont. Néhány gyengébb dal is akad azért rajta, de számomra a nyitó kettős mellett a China Town, a Blood And Fire és a Stay Frosty is hatalmas kedvenc.

Pálinkás Vince

Picit a részletekbe is belemenve, az első négy nekem full egy szinten van, totális slágerparádé és mivel összesen kábé két óra az összidőtartam, folyamatosan mehet körbe-körbe akármeddig kocsiban, buliban, munkához, satöbbi. Ha a szokásos önpusztítás vagy egóharcok miatt itt véget ért volna az életmű, már akkor is korszakalkotó lett volna, nagyjából ugyanazt tudnám elismételni, amit az Eddie-cikkben.

Diver Down Itt az az érdekes, hogy „kicsit" túltengenek a feldolgozások, nem tudom, hogy esetleg a kreatív energiák lohadtak-e le kissé, de tény, hogy egyik jobb mint a másik. És pont emiatt talán ez a leginkább „életérzés" VH lemez egy korabeli amerikai middle class család összes generációjának kedvenceivel és ezzel együtt is előrevetíti már az 1984 világát. Ami pedig mai füllel is modern és szuperszónikus, nagyjából el tudom képzelni, mekkorát üthetett megjelenésekor. Bámulatos, ahogy a szintetizátorokat bevezették a zenébe, hiába számít kevésbé intellektuális zenekarnak a Van Halen, simán ott vannak a Rush mellett ezzel a megközelítéssel. Nyilván az sem véletlen, hogy bár Roth szólóban maradt az egyszerűbb, tradicionálisabb stílusnál, fontosnak érezte, hogy amikor csak lehet, modern, virtuóz, újító gitárosokkal dolgozzon együtt (Vai, Becker, később John 5).

5150 A 84-en elkezdett korszerűsítés Sammy Hagar hangjával kiegészülve még az előzményekhez képest is egészen elképesztő színvonalat hozott, a Van Hagar első tíz éve egyszerűen etalon. Amit erről a korszakról kollégáim leírnak, annak minden szavával csak egyetérteni tudok.

A Van Halen III-ról már írtam külön cikket is, az ott megfogalmazottakat a mai napig tartom, ami pedig a visszatértő Roth-os lemezt illeti, teljesen jó és illeszkedik a sorba meg a sokszor kivesézett, páratlan és izgalmas történetbe, amelynek végén végül mindenki kibékült mindenkivel.