Shock!

Új sorozatunkban zenekarok teljes diszkográfiáit vesszük sorra, amelyekről távirati stílusban, mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak majd a Shock!-stáb érdekelt tagjai. A sort a Testamenttel kezdtük, most pedig a számos csúcs- és mélypontot megjárt, több stíluskanyart is befutott Paradise Losttal folytatjuk – Nick Holmesék szintén nemrég jelentették meg új albumukat, és évtizedek óta, minden egyes lemezüknél fellángol a vita, éppen milyen is az adott mű. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a borongós britek munkásságáról éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Lost Paradise (1990) // Gothic (1991) // Shades Of God (1992) // Icon (1993) // Draconian Times (1995) // One Second (1997) // Host (1999) // Believe In Nothing (2001) // Symbol Of Life (2003) // Paradise Lost (2005) // In Requiem (2007) // Faith Divides Us – Death Unites Us (2009) // Tragic Idol (2012) // The Plague Within (2015) // Medusa (2017) // Obsidian (2020)

Valentin Szilvia

1. Draconian Times
2. One Second
3. Symbol Of Life
4. Icon
5. Faith Divides Us – Death Unites Us
6. Obsidian
7. In Requiem
8. Tragic Idol
9. Shades Of God
10. Gothic
11. Believe In Nothing
12. Paradise Lost
13. The Plague Within
14. Lost Paradise
15. Host
16. Medusa

Lost Paradise Nálam két évvel később kezdődött a Paradise Lost-történet, így csak később ástam vissza gyökerekhez, de nem lett a kedvencem az első két lemez, itt konkrétan olyan, mintha összevissza játszanának random módon behangolatlan gitárral, és még a kornak megfelelően rosszul is szól. Kínszenvedés volt újrahallgatni.

Gothic Az előző albumhoz képest a Gothic néhány fokkal jobb, már halványan körvonalazódni kezdett a zenekar sajátos világa, de attól még ez a lemez sem lopta be magát a szívembe se huszonsok éve, se most, noha itt már akad néhány dal, ami korszerűbb hangással ütős lehetne.

Shades Of God Ahogy sokan mások, én is a tízmillió pontos As I Die klippel indítottam a Paradise Lost rajongásomat, az a faék egyszerű riff és dobtéma soktízezrünket tett rajongóvá. A lemezről ezen és a kiváló Pity The Sadnessen kívül nem sokat tudok felidézni, kor- és kórképnek tökéletes, de ma már ritkán kerül elő, amihez az akkori fakezű dobos is nagyban hozzásegít.

Icon Bár csak egy év telt el az előző lemez óta, de óriási minőségbeli ugrást hajtottak végre, dalszerzési, hangzási, produkciós szempontból, az Icon időtlen lemezzé érett. Több lett a sajátos dallam, tökéletesen rápasszintották a lábukat a saját, egyedi ösvényükre. Hibátlan lemez!

Draconian Times Minden idők legtökéletesebb Paradise Lost-albuma, minden szempontból. Különösen maradandó emlékem nem fűződik a lemezhez, imádtam és széthallgattam megjelenéskor és azóta is folyamatosan. Ha egyszer lesz vinyl-lemezjátszóm, a Draconian Timest biztos beszerzem. Egy szebb világban pedig a zenekar eljátszaná csak nekem az egész lemezt.

One Second Pályafutása során óriási bakugrásokat hajtott végre a zenekar, a Draconian Times után senki sem számított a populáris, seggrázós, Depeche Mode-imitátor One Secondra – én sem. Természetesen imádtam, imádom, a világfájdalom egy újabb fokát zenésítették meg, természetesen mindig sokat szenvedtem miközben a dalokat hallgattam. Ma már inkább vigyorogva bólogatok, bár a The Suffererbe bele lehet pusztulni bármikor.

Host A Hostra nem túlságosan emlékszem, alig párszor hallgattam meg, komoly csalódásként ért, hiába nem voltam ellensége akkor sem a popularitásnak. Most visszahallgatva néhány dallam ismerős, ám sajnos embert próbálóan unalmas, így el is temetem újabb huszonpár évre. Sajnos itt nem a popularitással van gond, hanem a gyenge, életenergiát elszívó dalokkal.

Believe in Nothing Se a borítóval, se a zenével nem tudtam megbarátkozni sosem, ha összesen ötször meghallgattam, sokat mondok. Mai fejjel akad rajta pár kellemes dal, a Hostnál három fokkal jobb úgy összességében, de valószínűleg nem ezt fogom elővenni, ha csak Plost-hallgathatnékom támad.

Paradise Lost A három évvel későbbi öndefiniáló című lemez olyannyira hidegen hagyott, hogy az évértékelős listámban meg sem említem semmilyen formában. Visszakanyarodtak valamennyire a gyökerekhez, a popzenét elfelejtették, mintha sosem történt volna meg az a kanyar. Szürke, dögunalmas lemez, jó dalok nélkül, mai fejjel is. És hogy kerül ide Alice Copper Poison című dalának riffje?

Faith Divides Us – Death Unites Us A 2009-es Paradise Lost-lemez végre egy igazi jobbegyenessel tért vissza, fényesebben tündököltek, mint az utóbbi sok évben. A Faith Divides Us – Death Unites Us meg akkori és mai füllel tán még izgalmasabb album, kiemelkedő gitárszólókkal, a címadó dal pedig maga a katarzis. Egyetlen hiba akad a történetben: valamiért nincs meg a cd a polcomon, de ez aránylag könnyen orvosolható probléma.

Tragic Idol Ez a lemez akkoriban valamiért nem fogott meg, hogy az éves listámra sem került fel, helyette a csalódások közé került. Mai füllel már korántsem érzem annyira tragikusnak az albumot, bár tény, hogy az előzőhöz nem ér fel, de stabil, hallgatható, kései, standard Paradise Lost-szerzeményekkel van tele. A tempós Theories From Another World lett most a kedvencem innen, noha a gitáros fiatalember kölcsönvette a végén a 28 Days Later című film főtémáját.

The Plague Within Megjelenésekor nagyot csalódtam ebben a lemezben, merő unalom és visszalépés, nem is hallgattam meg azóta. Visszahallgatva sem érzek túl sok közösséget a dalokkal, leginkább idegesítenek, az pedig egy Paradise Lost esetében kellemetlen. A Punishment Through Time-ban meg ellopták saját maguktól a Pity The Sadnesst, na ne már!

Medusa Merő dögunalom, kreativitáshiány, erőtlen hörgés, soha többé nem akarom újra meghallgatni, egy árva hangra nem emlékszem róla, újrahallgatás után sem.

Obsidian Sok év után újra szívből tudok lelkesedni egy új Paradise Lost lemez miatt. Hogy a vészterhes idők miatt hatottak jobban rám pont ezek a dalok, vagy tényleg jobban elkapták a vezérfonalat, ki tudja, majd pár év múlva reflektálok erre, bár az tagadhatatlan, hogy rámtelepszik az a bizonyos világvégi, összefacsarodott hangulat, amikor ezt a lemezt hallgatom. Mindenesetre szívesen hallgatom az Obsidiant, jól keverik a saját korszakaikat, persze a dallamosabb összkép is a malmomra hajtja a vizet.

Draveczki-Ury Ádám

1. Draconian Times
2. Icon
3. One Second
4. Shades Of God
5. Faith Divides Us – Death Unites Us
6. In Requiem
7. The Plague Within
8. Obsidian
9. Gothic
10. Tragic Idol
11. Medusa
12. Paradise Lost
13. Symbol Of Life
14. Lost Paradise
15. Believe In Nothing
16. Host

Lost Paradise Ha emlékezetem nem csal, a Draconian Timesszal berántott rajongóként ez volt a második teljes Paradise Lost-album, amit hallottam, és egyáltalán nem tetszett. Akkoriban persze még nem voltam túlságosan nyitott az efféle muzsikák irányába, így a véleményem később némiképp módosult, de a nem túl acélos hangszeres játék és a gyenge hangzás ma is abba az irányba hat, hogy összességében azért továbbra is inkább csak szárnypróbálgatásként tekintek a debütre. Néhány felvillanás már hordozta a későbbi nagyság ígéretét, de itt még nem volt „készen" a Paradise Lost.

Kedvenc dalok: Deadly Inner Sense, Rotting Misery

Gothic Egyértelműen itt találták meg a saját hangjukat. Persze még nem feltétlenül álltak készen rá, hogy maradéktalanul felnőjenek a saját elképzeléseikhez, ráadásul a produkció itt is hagy maga után kívánnivalót, és akkor még finoman is fogalmaztam. Viszont a Gothic azon lemezek sorát gyarapítja, amelyeket csakis korai pályaszakaszban lehet elkészíteni, és a hibáikkal együtt is tökéletesek. Tipikusan az ilyen albumoknál szokták felvetni egyesek, hogy újra kellene venni őket, de akkor pont a lényegük, a lelkük veszne el. Még példálózva is nehéz lenne felsorolni, kik tanultak rengeteget erről az albumról. Nagyon rég ott lenne a helye a Klasszikushockban.

Kedvenc dalok: Gothic, Eternal

Shades Of God Mindig ez az album az egyik, amelyik eszembe jut, ha olyan alaplemezekről esik szó, amelyeken zeneileg nehéz fogást találni, a hangzásuk viszont távolról sem ennyire óriási – mégsem tud érdekelni a dolog, mert az egész visz és húz magával az első pillanattól kezdve, ahogy elindítottad. Szerintem nem kell külön ecsetelnem, mekkora lépést jelentett a Paradise Lost számára a maga idejében a Shades Of God, ráadásul az irány is módosult, ha úgy tetszik, egyre jobban letisztult náluk. A két előzmény az evolúció kihagyhatatlan lépcsőfoka volt, de a mai Paradise Lost valahol azért mégis itt kezdődött.

Kedvenc dalok: Pity The Sadness, As I Die

Icon Egy önmagában is tökéletes mestermunka, amelyről csak két évvel később derült ki, hogy voltaképpen csupán előtanulmányt jelentett egy még ennél is tökéletesebb mestermunkához. Itt már a hangzás is közelítette az elvárható szintet, és ugyan Matt Archer dobolása mai füllel is baromira fapados, ami ezekhez a kiműveltebb, letisztultabb dalokhoz már kevés volt, simán bevésném a maximális pontszámot az anyagra minden tekintetben. Elképesztően sokat hallgattam tinédzserkoromban, rengeteg lényeges és nem lényeges emlékem kötődik hozzá. Vicces belegondolni, hogy a Paradise Lost még mindig csak a kezdeti karrierszakaszában járt ekkoriban, miközben más zenekarok életében az Icon abszolút csúcsot jelentett volna, amiből azóta is leplezetlenül próbálnának megélni...

Kedvenc dalok: Embers Fire, Shallow Seasons

Draconian Times Ha tavasszal olvastad az örök kedvenc lemezekről szóló listázós összeállításainkat, aligha lep meg, hogy nehezen tudok objektív maradni ezen a ponton. A Draconian Times minden tekintetben életem egyik legfontosabb albuma. Ezzel ismertem meg a csapatot a megjelenése idején, már miután először végigment, akkor is azt gondoltam, hogy ez az egyik legjobb lemez, amit valaha hallottam, és huszonöt évvel, albumok ezreinek végighallgatása után sem látom másképp. Bizonyosan ott van életem öt-hat legtöbbet hallgatott lemeze között is. Hogy ne csak ömlengjek: a lábdob egy árnyalatnyival lehetne hangosabb, de ennyi, és ez sem hiba. Felülmúlhatatlan alapmű.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha mindenáron muszáj választani, akkor Enchantment, Yearn For Change

One Second Szerintem ennyi év távlatából felesleges vitázni rajta: a One Second nem organikus fejlődés vagy iránymódosítás volt, hanem radikális váltás. Ugyanakkor két okból is azonnal elfogadtam ezt már lánglelkű 17 évesként is: egyrészt nyilvánvaló volt, hogy a Draconian Times felülmúlhatatlan, és bármiféle további lépés abba az irányba kudarccal végződött volna akkor és ott, másrészt gyakorlatilag az összes dal jó itt is. Földközelibb, nem annyira mágikus, nem annyira valószerűtlenül monumentális ez a lemez, de roppant markáns saját hangulattal rendelkezik. Ezt is hihetetlenül sokat hallgattam, a mai napig nagyon szeretem, és az azévi pecsás koncert is hatalmas élményt jelentett. Előbb-utóbb biztos lesz róla Klasszikushock is.

Kedvenc dalok: This Cold Life, Sane

Host Szeretem a Depeche Mode-ot, a Paradise Lost viszont nem volt jó Depeche Mode. Alaposan dokumentált, mi minden vezetett ehhez az albumhoz annak idején a nagykiadós szerződéssel, a zenekarban jelentkezett magánéleti krízisekkel, az előző évek pörgése utáni kiégéssel – mindez tökéletesen hallatszik is a végeredményen, és még jobban üvöltött az azévi Szigeten adott koncertjükről, amelyet a mai napig is az általam valaha látott egyik legenerváltabb, legkiábrándítóbb, legszarabb bulinak tartok ilyen szinten mozgó zenekartól. Tekintve, mennyire istenítettem őket előtte, mondanom sem kell, micsoda tökönrúgásként éltem ezt meg annak idején... Azóta persze eltelt több mint húsz év, az indulatok rég tovatűntek, az ember képes a dolgot önmagát nézni, és így persze a Host sem annyira vészes, mint amennyire 1999-ben megfektette a zenekart. És őrületes, de még így is azonnal fel lehetett ismerni őket. Csak hát mindent tényleg nem bír el egy adott márkanév.

Kedvenc dalok: Permanent Solution, Made The Same

Believe In Nothing Meglehetősen kevésre emlékszem ebből a lemezből. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy a Host csalódása után nem siettem nagyon megismerkedni vele, és csak évekkel később szereztem be. (Akkoriban ugye még nem kaphattál le/streamelhettél végig akármit azonnal a neten, nekem pedig nem volt kedvem pont a Paradise Lostra elszórni a pénzemet az előzmények után.) Aztán persze meglett, hallgatgattam is, soha nem is találtam rossznak, ám akkor sem tűnt és utólag sem tűnik a diszkográfia fontos pontjának. Ha nem is a nulláról, de eléggé alulról kellett megint újrakezdeniük a dolgokat a Host harakirije után, és érthető, hogy nem voltak még annyira a topon itt. Így aztán kicsit öszvér ez a lemez, van rajta minden, jó dolgok is, kevésbé érdekesek is. A méhecskés borítót viszont mindig nagyon bírtam.

Kedvenc dalok: Mouth, I Am Nothing

Symbol Of Life Mint írtam, ezekben az években meglehetősen messzire sodródtam a Paradise Losttól, a maga idejében ezt az albumot sem vettem meg azonnal. Az Erased klip rengeteget ment a MusicBox tévén (ez volt a neve, ugye?) meg az akkortájt bejáratott zenei csatornákon, és az eléggé tetszett is, főleg, hogy Aaron Aedy megint úgy riffelt benne, mint a régi szép időkben, de még így is kevésnek bizonyult az érdeklődésem újonnani feltüzeléséhez. Mai fejjel okés cucc – nem hűha-de-jó, hanem okés –, egyértelműen megindultak vele kifelé a gödörből.

Kedvenc dalok: Erased, Perfect Mask

Paradise Lost Ez volt az a pont, amikor már sokan ajánlgatták, hogy adjam fel az előítéleteimet, és próbáljam meg elfelejteni a Hostot meg a szigetes gyalázatot, mert ez a lemez tényleg jó. Megpróbáltam, és ugyan az előítéleteim nem tűntek tova, itt már tényleg egyre közelebbről látszott a fény az alagút végén – még ha nem is mertem nekik egyértelműen elhinni, hogy az tényleg a külvilág fénye, nem pedig a közelgő mozdonyé. Aztán megnéztem őket az azévi Sportszigeten, és ugyan elég sok sört ittam azon az estén, annyira azért nem voltam részeg, hogy jónak lássam, ami nem jó, és lám, mégis megmozdult bennem valami újra. Fokozatosan kapaszkodtak vissza, újabb határozott lépés volt a helyes irányba ez az anyag.

Kedvenc dalok: Forever After, Gray

In Requiem A lemez, ami ismét összehozott bennünket, a Paradise Lostot és engem. Konkrétan emlékszem a pillanatra is: épp szobát festettünk, amikor először elindítottam a letorrentezett lemezt, és már a Never For The Damned is meglepően betalált, ám az Ash & Debris olyannyira jellegzetes és gyönyörű gitárfutamánál, a létra tetején állva jutottam el odáig, hogy tudtam: ez itt és most ütni fog. Persze objektivitásra törekedve ez sem tökéletes anyag, akadnak rajta üresjáratok (ha nem is sok), de csakis jó szívvel tudok rá visszaemlékezni, és a mai napig nagyon szeretem. Bezárult a kör, én pedig ismét visszataláltam egy örökre elveszettnek hitt, olyannyira szeretett régi haverhoz.

Kedvenc dalok: Ash & Debris, Requiem

Faith Divides Us – Death Unites Us A 21. századi éra legerősebb Paradise Lost-albuma cím egyik jelöltje, ahol immáron magabiztosan járatták csúcsra a legszebb érájához visszakanyarodott gépezetet. Dalok szempontjából egyértelműen erősebbnek tartom ezt az anyagot az In Requiemnél, elképesztően jól szól, és a speciális kiszerelésű digibook kiadás, ami megvan belőle, vizuálisan is gyönyörűséges. Éveken át szólt a kocsiban a lemez heti rendszerességgel, így aztán elég rendesen belém is ivódtak a dalok. Az In Requiem mellett ez áll hozzám a legközelebb a modern kori termésükből.

Kedvenc dalok: As Horizons End, The Rise Of Denial

Tragic Idol Tudom, hogy nekem semmi sem jó, de itt megint azt kezdtem érezni, hogy fárad a recept. Ebbe persze az is jócskán belejátszott, hogy stílusát tekintve az előző kettő csapásvonalán haladtak ezzel az anyaggal, viszont a dalok szerintem pár kivételtől eltekintve azokon egyértelműen erősebbek voltak. Az említett kivételek egyike amúgy pont a címadó szám, amit viszont imádok, és a Paradise Lost ezredforduló után írt három-négy legerősebb nótája közé sorolok. A többi sem rossz, a külcsín is über volt megint, de nagylemezként ez is inkább csak az okés kategóriába tartozik nálam.

Kedvenc dalok: Fear Of Impending Hell, Tragic Idol

The Plague Within A 21. századi éra legerősebb Paradise Lost-albuma cím másik jelöltje nálam. Remek érzékkel ismerték fel, hogy hiba lenne megint ugyanazt leszállítani, és nem várt irányba fordultak: a még régebbi múltba. Ugyan ki gondolta volna előzetesen, hogy valaha még hörgős vokalizálással szembesülhetünk Gregorék egyik lemezén? Én biztosan nem... Viszont tök jól sült el a dolog, nem vittek túlzásba semmit, megmaradt a szükséges egyensúly a különböző megközelítések között, így aztán nem tűnt a dolog izzadságszagú nosztalgiázásnak vagy szánalmas kapuzárási pániknak. Adrian Erlandsson pedig nyilvánvalóan minden tekintetben a legjobb dobos, aki csak valaha is megfordult a bandában.

Kedvenc dalok: No Hope In Sight, Beneath Broken Earth

Medusa Sosem lett akkora favoritom, mint a The Plague Within: homogénebb, egysíkúbb cucc kevés igazán kiugró pillanattal, ráadásul érzésem szerint kissé túlzásba vitték a hangzás eldurvítását. Persze önmagában nem rossz ez a nyers, karcos és goromba sound, csak éppen nem annyira passzol a Paradise Losthoz. Sem rövidebb, sem hosszabb távon nem hallgattam túl sokat ezt az albumot, és most, amikor az új lemez kapcsán egy terebélyesebb szünet után megint leporoltam, szintén nem kapta el a fejemet. Ilyen előfordul, tragédia nincs azért.

Kedvenc dalok: Fearless Sky, Blood And Chaos

Obsidian Újabb jól sikerült stílusgyakorlat, rajta mindennel, amiben ez a zenekar erős, és amitől annyira lehet szeretni őket. A dalok egyértelműen erősebbek a Medusánál, van egy nagyon jól körvonalazott, markáns, saját hangulata az albumnak, és jól is szól. Mint a kritikában is leírtam, a finn srác nekem kicsit sok, ez a véleményem azóta sem változott, ezek a dalok nem igényelnek folyamatos figurázásokat, de ez tényleg inkább csak észrevétel, nem pedig negatívum. Az idei évvégi húszas listám egyik biztos befutója. Bár más hasonló korú zenekaroknál is ez a szint jelentené az átlagot!

Kedvenc dalok: Darker Thoughts, Ghosts

Cseke Feri

1. Draconian Times
2. One Second
3. Shades Of God
4. Icon
5. Paradise Lost
6. In Requiem
7. Symbol Of Life
8. Believe In Nothing
9. Gothic
10. Faith Divides Us – Death Unites Us
11. Tragic Idol
12. Host
13. Lost Paradise
14. The Plague Within
15. Obsidian
16. Medusa

Lost Paradise Sötét, mocskos, nyúlós mocsárban fulladozó Nick Holmes, aki minden egyes dalban a hallgató arcába köpi a fekete sarat. Nagyjából ez jut eszembe erről a dalgyűjteményről, ami még szinte semmit nem mutat fel a később kialakult eredetiségből. Stílusában persze nincs vele gond, de el kell fogadni, hogy ezek még nagyon a kezdeti lépések voltak.

Pontszám: 6

Gothic A dalszerzői véna még mindig csak kialakulóban van, de a sajátos hangzás és Greg MacKintosh egyedi, hosszan elnyújtott szólói már rögtön a másodiknak érkező Dead Emotionben tetten érhetőek, amelyek ezután folytatódnak is majdhogynem a teljes elkövetkezendő életműben. Holmes még mindig inkább csak ordítozik, keresgéli a saját hangját, és igazán kiforrott szerzeményekről sem beszélhetünk itt még, de hangulatát tekintve szerethető a Gothic.

Pontszám: 7

Kiemelkedő dalok: Dead Emotion, Eternal

Shades Of God Az első album, amit hallottam tőlük, az As I Die „slágernek" köszönhetően, amelynek dalai aztán pörögtek is ezerrel. Száraz, fémes hangzása etalon, ahogyan Holmes verzéi, refrénjei, szövegei, és ragadós szóösszetételei is. Fájdalmasan síró szólók, tördelt ritmusképletek, nyomasztó hangulat... igazi gothic-doom esszencia, kialakult saját stílussal és méregerős szerzeményekkel. A lemezcím és a borító is ötletes.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Mortals Watch The Day, Crying For Eternity, Pity The Sadness, Your Hand In Mine, As I Die

Icon Hoppá, hoppá. Holmes dallamokat énekel. És gyorsan ki is derül, hogy bizony őt ettől a pillanattól kezdve szólíthatjuk James Hetfield 2.0-nak is! Legalábbis ami a hangszínt és a néha-néha becsúszó hamiskás hangokat illeti. A letisztultság okozta stílusváltás pedig jobbkor nem is érkezhetett volna. Az Icon-on minden a helyére került, s már csak egy hajszál választotta el a csapatot a tökéletes matéria megalkotásától. A borító szintén bravúros.

Pontszám: 9.5

Kedvenc dalok: Embers Fire, Colossal Rains, Weeping Words, True Belief, Christendom

Draconian Times Abszolút százpontos lemez, s nem csupán a zenekar, hanem a teljes műfaj egyik csúcsalkotása. A tüskésebb doom/gothic vonalból kirobbanó fejlődési szakasz itt étre el a tetőpontját és úgy sikerült populárissá válni vele, mint ahogyan azt például a Rush is szokta csinálni, és amiben semmi szégyellni való nincs. Mestermű, a szó legnemesebb értelmében.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

One Second A lemez, amit kis túlzással odatehetünk az előző mellé is! A dalok ismételten óriásiak, és a lassacskán beérkező elektro-hatások ellenére is fémes, Sister Of Mercy-ízű, dark rockos hangzás is hallgattatja magát, ami ráadásul jól is áll nekik. Jól tették, hogy elkalandoztak ebbe az irányba is, de nagy kár, hogy az itt hallható minőséget nem tudták tovább fenntartani.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Blood Of Another, Disappear, Mercy, One Second, Say Just Words, Soul Courageous, The Sufferer

Host A „Depeche Mode akarok lenni, de nagyon nem sikerült" lemez, ami már részben a One Secondon is kezdett körvonalazódni, azonban ez utóbbival ellentétben itt már nyoma sincs az atomzsír daloknak. Hatalmas csalódás volt nekem akkoriban a Host, de nem a dark-electro-pop stílusváltás miatt, hanem mert megjegyezhetetlen szinte az egész. A címadó dal zenei megfogalmazása is Madonna zseniális Frozenjének a rosszul sikerült változata.

Pontszám: 6

Kiemelkedő dalok: So Much Is Lost, In All Honesty

Believe In Nothing Gyakorlatilag ott folytatódik a történet, ahol az előző lemeznél abbamaradt, csak most a Depeche Mode-hatások mellé beérkezett a későbbi U2, illetve a Coldplay alternatív pop-rockja is. Az összkép nekem olyan, mintha James Hetfield énekelne Tears For Fears dalokat, de azért egy árnyalatnyival jobb, mint az elődje, csak még mindig nem nekem szól.

Pontszám: 7

Kiemelkedő dalok: Divided, Fader, I Am Nothing, Look At Me Now, Sell It To The World

Symbol Of Life Egyre több a gitár és szerethetők is a nóták, de itt már sejteni lehetett, hogy a régi mágia már soha nem fog visszatérni, és ez a gyakorlatban és a későbbiekben is beigazolódott. Ettől függetlenül a Symbol Of Life nem egy rossz anyag, de ez nem azt jelenti, hogy ezt a Paradise Lost-lemezt szoktam a leggyakrabban meghallgatni.

Pontszám: 7.5

Kiemelkedő dalok: Erased, Perfect Mask, Mystify, Self Obsessed

Paradise Lost Az előzőhöz képest sokkal organikusabb a megszólalás, s itt akadnak még kiugróan erős szerzemények is, amelyeket a Symbol Of Life-ról egy picit hiányoltam. Némelyik akár még a Draconian Times-ra is felkerülhetett volna, de azért összességében itt is vegyes az összkép. Az viszont egyértelműen érezhető, hogy jó irányba kormányozták vissza a zátonyok között kavircoló hajót.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: All You Leave Behind, Forever After, Grey

In Requiem Visszahoztak egy picit az elektronikából, de pont annyit, amennyitől még nem vált ízléstelenné a történet. A ő szintjükön néhol közepesek, néhol erősebbek, és van, hogy a töltelék szerepét is betöltik a nóták, de gyengéknek azért nem nevezném őket. A lemez vége nekem egy kicsit azért ellaposodik.

Pontszám: 7.5

Kedvenc dalok: Fallen Children, Ash & Debris

Faith Divides Us – Death Unites Us Az biztos, hogy ez az egyik legjobb megszólalású Paradise Lost-lemez. A gitárok egyszerre hasítanak fémesen és bugyborékolnak doomosan, ahogyan ehhez a zenekarhoz legjobban illik. Holmes is technikailag talán élete legjobb teljesítményét nyújtja, a dalok viszont hosszútávon mégsem maradtak meg bennem. Korrekt, de ritkán szoktam meghallgatni.

Pontszám: 7

Kiemelkedő dalok: I Remain, Faith Divides Us... Death Unites Us, The Rise Of Denial

Tragic Idol Holmes visszakapcsolt agresszív üzemmódba, de azért a dallamok is megmaradtak. A baj csak az, hogy a dalokat megint csak nem találom sehol, hiába alakult át a stílus ismét abba az igazi gótikus Elveszett Paradicsomba. A Theories From Another World zúzdája persze azért nagyon ott van.

Pontszám: 7

Kedvenc dal: Theories From Another World

The Plague Within Mint a vízerekből sugárzó energetikai hullámok, úgy siklott át rajtam is a Belső Csapás... Egy árva hangot sem lennék képes felidézni belőle, még ha egy profi hipnotizőr segítségét kérném, akkor sem. Valami nagyon elromlott ebben a zenekarban, vagy csak egyszerűen kifogytak az ötletekből.

Pontszám: 6

Medusa Itt pedig már egyértelmű, hogy teljesen kiapadt az ihlet és számomra „Elgurult a Paradicsom". Próbálkoznak ugyan az ősi dolgok felelevenítésével (elcsigázott hörgés, katedrális tornyaira felnézés kifordult szemekkel az éjszakai vihar kellős közepén), de azokat az időket, érzéseket, motivációkat visszahozni szinte lehetetlen. Nagyon, de nagyon messze vannak ezek a megfáradt nóták az egykori zsenialitástól.

Pontszám: 5

Obsidian Hiába próbálkozom vele, ez már ugyanúgy nem nekem szól, ahogyan az előző kettő sem. Elmondhatatlanul paneles és izgalommentes a teljes mű, az elejétől a végéig. Sehol egy kapaszkodó, egy megjegyezhető dallam, borzongató hangulat... Ismét unatkozom és elfáradok... A Tragic Idolnál le kellett volna zárni a Paradise Lost-történetet. Legalábbis egy hosszabb időre.

Pontszám: 5

Pálinkás Vince

Bár Péloszt-ügyben szerkesztőségi státuszom leginkább kibicnek nevezhető, ebben az összeállításban azért kívántam részt venni, mert a rajongó kollégákat ismét bosszanthatom egy olyan eseménnyel, amin ott voltam és ők nem. Ez pedig az 1993 novemberi Sepultura-Paradise Lost-buli, amely nemcsak emlékezetes, de valahol a '90-es évek metálját is szimbolizálja (hangsúlyoznám: Chaos A.D.-turné!). Nagyon örülök, sőt büszke vagyok rá, hogy láttam ezt az összeállítást, aki szereti azt a korszakot és tisztában van a jelentőségével, az tudja hogy miért és az is biztos, hogy shockolótársaimon kívül számos olvasó is irigyelhet ezért. És persze mindez szorosan kapcsolódik az „én Pélosztomhoz" is, ami lényegében az Icon lemez – a Shades Of God még, a Draconian Times már elkerült, mármint ismertem őket a maguk idejében, de a fentiek miatt érthető okokból nem hagyhattak olyan mély nyomot, mint a '93-as klasszikus. Később aztán eltávolodtunk egymástól, és ezen a kevésbé legendás, de azért emlékezetes Zöld Pardon-koncert sem sokat javított – azt ugyanis kissé még untam is.

Friss újrahallgatások sem változtatták meg alapjaiban a rég elfeledett, de berögzült álláspontomat: az Icon semmit nem vesztett erejéből, frissességéből, korában elhelyezve és mai füllel is kiváló. Visszatekintve pedig lenyűgöző a fejlődés a csak egy évvel korábbi Shades Of Godhoz képest, pedig azt is élvezettel tudom hallgatni ma is. De míg az „csak" egy jó, korabeli death/doom cucc, az Icon veretes metal klasszikus, egyértelmű szintlépés. Ehhez képest a Draconian Times nem ugrott akkorát, bár sokan arra esküsznek és eme állítást vitatnák – ez van, különbözőek vagyunk és a 90-es évek undergroundját nemcsak ismerve, de megélve, megértem és elfogadom azt a nézőpontot is. Ami a továbbiakat illeti, a One Secondöt – konkrétan emlékszem – 2000-ben hallgattam sokat nyári munka éjszakai műszakjaiban (egyik váltótárs tartott bent pár kazettát, köztük ezt), tetszegetett, de a teljes életmű alaposabb (újra)felfedezéséhez ez a rovat csinált igazán kedvet. És hát a ködös Albion egyik borongós zenéjű ikonjának munkásságához melyik évszak illene jobban, mint a verőfényes nyár?