Shock!

Nagy névnél mindig fokozottabb az elvárás, s vaskosabb a vélemény is, ha nem egészen úgy alakul az ismerkedés, ahogyan terveztük. Nehezen indult barátkozásom a Tragic Idollal: meghökkentettem magam, amiért elmaradt az azonnali térdre rogyás és hálás sóhaj. Pedig olyan sok panaszunk nem lehet: korrekt munkát kaptunk, meglepetés nélküli folytatást a Faith Divides Us - Death Unites Us után. A gond talán csak annyi, hogy a 2009-es munka egy átgondolt, jó érzékkel megszerkesztett, üdítő anyag volt, a Tragic Idol azonban valamiféle méla másolatot tükröz, több-kevesebb sikerrel.

Míg az előző album As Horizons Endje mellbevágóan tökéletes a keserves, vijjogó, zseniális gitártémával, itt a Solitary One próbálkozik ugyanezzel, de az előzetes katarzis elmarad. A kísérteties hangulat mereven erőltetett, a téma sem különösen izgalmas. Doomolgatjuk persze a halál dalát, de csak amolyan dünnyögés-féle ez, nem világba kiáltott izgalom. A Crucify kárpótol a különös kezdés okozta hiányérzetért. Erős, minden kellékkel megpakolt, súlyos nóta, jellegzetes Paradise Lost refrénnel, amit jó együtt üvölteni az énekkel érdekes viszonyban álló Nick Holmesszal. (Őszintesége és energiája nem kérdőjelezhető meg, mint ahogyan maximalista hozzáállása sem.) A Fear Of Impending Hell a klasszikus szólón és a lebegős, dallamos verzén túl sok érdekeset nem nyújt - s itt kezdett el motoszkálni a későbbiekben erős érzéssé acélosodott gondolat: nem sikerült a nagy lépés a 2009-es (igen jó) állapotokhoz képest.

Pedig az előzetesként ránk zúdított Honesty In Death depressziós atmoszférája még erre jogosította volna reményeinket: a dal mintha Faith Divides Us-ról ugrott volna át az új albumra. Izgalmas, odazúzós, tökéletes gitárzokogással felturbózott anyag, amelynek hallatán a legjobbakra készültünk. A Theories From Another World csak fokozza a hangulatot, az album talán legjobb számaként elkanyarodik a monoton, lassú zakatolástól, és a vastagon kent riffekkel, a „gyors" dobtémával, Greg Mackintosh és Aaron Aedy cinkos összekacsintásával, Holmes karcos odakiabálásával valami olyan hangulatot teremt, amelyről tényleg a boldog '90-esek jutnak eszünkbe, ha nem is teljes zenei lefedettségétől, de hangulatától és az általa keltett érzelem-darabkáktól biztosan. Ezt a vonalat folytatja az In This We Dwell bucira hizlalt dallamvilága és töménysége is, de a To The Darkness egyhangúsága le is hűti forró lelkesedésünk.

És eljön az a pont az albumon, ahonnan menthetetlen monotóniába fullad az anyag. Mintha ugyanazt az egy számot hallanánk különböző verziókban, Holmes ráadásul időnként idegesítően eltévedt hangon erőlködik azon, hogy közöljön velünk valamit, amiben talán maga sem biztos. Minden beleszürkül a hömpölygő folyamba, az ötlettelenségnél talán csak a fáradt önismétlés érthetetlenebb. A címadó Tragic Idol mentes minden újtól: gyakorlatilag belezsúfoltak az összes olyan panelt, amely lostos, és az évek folyamán felbukkant a kiváló és gyengébbre sikeredett albumokon. Erő nélküli, önnön búsongásába beásító nóta, amely inkább megfáradt összhatást kelt, mintsem egy még ereje teljében lévő csapat produktumát. Nincs másképpen a Worth Fighting Fornál sem: a nagy akarás megöli azt a zenei szárnyalást, amelytől a Paradise Lost a műfaj királya. Zárásként a The Glorious Endet kapjuk, amely messze nem annyira glorious, mint mondjuk a Faith album zseniális In Thruth-ja. Bár a gitár vijjogása, a döcögősre lassított tempó és a gót dagonya ismét a dicső múltba tekint, egy dolgot szem elől téveszt: múltidézést csak új ötletekkel érdemes ötvözni, különben halvány másolat lehet a vége – amit szóvá is tesznek azok, akik egykor a sziporkázó zenei gondolatok miatt szerelmesedtek bele a mesterek muzsikájába. Kárpótlást talán a zseniális szóló ad, amely mint a higany, úgy tölti ki az addig üres teret.

Az utolsó hangfoszlányok utáni kongó csend a zavart sóhajé, ahogyan az újrahallgatás gondolatával kacérkodunk, ám mégis úgy döntünk, szóljon előbb egy kicsit a Faith Divides Us, hogy megteremtsük azt az illúziót, amellyel a Tragic Idol elfelejtett bennünket megajándékozni.

A Paradise Lost érezhetően visszakanyarodni kíván valami felé, amit dicső aranykornak nevezhetünk, valahol a legendák ködébe vesző kilencvenesekben, s ha tartják az irányt, csoda is kisülhet a próbálkozásból. Ez eredeti ötletek hiányában egyelőre elmaradt, de semmi tragic, az értetlenség pusztán a nagy név miatt erősebb, mint egyébként. Ha a Draconian Times – méltán - tízből tíz pontot érdemel, az általam agyonfavorizált Faith Divides Us pedig kilencet, nekem nyolc. Az album erősen ajánlott. Mégis azok készítették, akik. Magam is sokat fogom még hallgatni. Hátha eljutok a rejtett kincsekig, amelyek eddig rejtve maradtak, felfedezésre várva.

A Paradicsom nem veszett el, de keresi magát.