Shock!

Noha az ezredfordulós stíluskanyarok után a Paradise Lost az utóbbi albumokkal elég rendesen visszatalált a metalos hangzásvilághoz, szerintem akár még négy-öt évvel ezelőtt is elnézően mosolyogtam volna, ha valaki azt mondja: a 2015-ös lemezen Nick Holmes a hörgős hangját is előveszi, a zenekar pedig bizonyos témákkal, hangulatokkal egyenesen a Lost Paradise debütig ás le. Aztán persze azóta akadtak bizonyos előzmények a Vallenfyre lemezeivel, majd a Bloodbath tavalyi Grand Morbid Funeraljával, és a banda végül elérkezett arra a pontra, ahol már ez is simán belefért. És a legjobb, hogy a The Plague Withinen sikerült ezeket az elemeket teljesen organikusan beledolgozni a későbbi stílusjegyek közé. Az eredmény egy végig roppant jól hallgatható, szórakoztató és markáns dalokkal telepakolt nagylemez lett.

Kifejezetten bírtam Greg MacKintoshék utóbbi szériáját, ám nem tagadom, a legutóbbi Tragic Idolnál még az amúgy ismét meggyőző nóták ellenére is úgy éreztem: kezdenek beállni valamire, és nem biztos, hogy a következő lemeznél is meg fogom kajálni nagyjából ugyanezt. Valószínűleg a csapat is tisztában volt vele, hogy kiszámíthatóvá válni az ő esetükben nem lenne jó út, ráadásul bejöttek a képbe az említett leágazások is, így aztán most természetesen vegyíthettek olyan elemeket a muzsikába, amelyek a '90-es évek eleje óta valóban nem bukkantak fel a Paradise Lostnál. Mivel azonban azóta nem kevés idő telt el, és ők is sokat változtak zenészként, dalszerzőként, a végeredmény természetesen túlmutat a szimpla múltidézésen, és ahogy Nick is mondja az interjúnkban, bizonyosan nem születhetett volna meg ebben a formában mondjuk 1990-ben vagy 1992-ben.

Mindezt természetesen elég buta egyszerűsítés lenne pusztán a hörgős énekstílusra leszűkíteni, ugyanis maga a zene is izgalmasabb, szerteágazóbb, sokszínűbb, mint az utóbbi albumokon, és egyszersmind persze zúzósabb, súlyosabb is. Velőtrázó extrémitásokról semmiképpen sem beszélnék (2015-ben eleve teljesen mást takar az ilyesmi, mint amit 1990-ben takart), de biztos vagyok benne, hogy a banda dallamosabb oldalának hívei közül sokan felvonják majd a szemöldöküket egyes számok hallatán. Úgy gondolom, már a nyitó, roppant fogós No Hope In Sight is vízválasztó lehet ebből a szempontból, Nick ugyanis már itt is hörög, noha a jellegzetes MacKintosh-betonozásra érkező éteri, roppant hatásos minimáldallamok sem tűntek el, és itt még elsősorban ezek viszik a prímet. A Terminal már sokkal radikálisabb, itt ugyanis maguk a gitártémák is death metalosak – és itt természetesen most arra az európai, Celtic Frost-ihlette irányra gondolok, ami a banda korai éveiben is dominált, nem pedig valami blastbeates-tekerős floridai zúzdára –, Holmes pedig gyakorlatilag végighörgi az egész számot. És ami a legszebb: a dal ennek ellenére is azonnal a fülbe ül, vagyis távolról sem ötven felé menetelő, kapuzárási pánikban szenvedő arcok céltalan brutálkodásáról beszélünk, mindennek van miértje. Nick hangja persze nem teljesen olyan, mint a Lost Paradise-on vagy a Gothicon, de úgy gondolom, ezen már a Bloodbath kapcsán kiadta magából mindenki, ami benne volt – szerintem jól csinálja, amit csinál.

A folytatásban vegyesen követik egymást azok a dalok, ahol inkább csak fűszer a régi vonal, illetve ahol elsősorban ezek az elemek dominálnak, de a sötét, morózus megközelítés az egész anyagot áthatja, és Nick sem teszi meg azt a szívességet az ilyesmit nem kedvelőknek, hogy ne hörögjön mindenütt legalább egy keveset. Még a finoman kezdődő, női vokálokkal ellátott An Eternity Of Lies is kifejezetten gonoszul gördül előre doomos riffjeivel, és ahol az elején már azt hinnéd, hogy ez most tényleg valami hagyományosabb ívű téma lesz (Sacrifice The Flame, Victim Of The Past), végül ott is elviszik másfelé a dolgokat. Nekem őszintén szólva bejön ez a hozzáállás, a radikálisabb dalok meg aztán pláne. A klipesített Beneath Broken Earth nyomorúságos death/doom-kesergője mindjárt ilyen, de nem hazudtak az előzetes nyilatkozatokban, és a Flesh From Bone-nal tényleg az ellenpontot szállítják le, ahol valóban egy tika-tikás, de mégis végig kellően atmoszférikus tétel kerekedik a lidérces kezdésből. Legalább ennyire érdekesnek találom ugyanakkor a Punishment Through Time-ot is, amely riffelését, szerkezetét tekintve akár modernkori Crowbar is simán lehetne. Nyilván a Paradise Lostnál is mindig ott volt a Sabbath, de távolról sem ebben a formában – viszont így is jól áll nekik. Akárcsak a Cry Out, ahol ismét elég rendesen iommis groove-okat hoznak a gitárok. Kifejezetten érdekfeszítő a záró, epikus ívű Return To The Sun is. De tölteléket eleve nem igazán hallok itt, tényleg karakteresek, változatosak a dalok. Mindenképpen muszáj kiemelnem a lemez hangzását is, amely sokkal természetesebb, lélegzőbb a ma megszokott sztenderdekhez képest.

Nem akarok túl nagyívű kijelentéseket tenni, de szerintem rendkívül jól sikerült ez az album: nem adták alább a dalok színvonala tekintetében, viszont megint sikerült magukhoz képest valami újjal előrukkolniuk. Ez egy ilyen régi csapat esetében ritka dolog, meg kell becsülni, így a pontozás tekintetében sem leszek szűkmarkú, mert nálam garantáltan az év egyik legtöbbet hallgatott lemeze lesz a The Plague Within. A barátnődnek/feleségednek persze valószínűleg nem fog annyira tetszeni, mint mondjuk a One Second, de hát nem is kell mindig mindenben egyetérteni, nem igaz?

A Paradise Lost október 26-án Budapesten koncertezik. További részletek itt.