Shock!

A Bloodbath koncepciója az első pillanattól kezdve zseniális volt, azt pedig különösen díjaztam, hogy amikor valakinek éppen mennie kellett, akkor sem adták soha alább. Így került a fronton az alapember Mikael Åkerfeldt helyére először Peter Tägtgren, majd most, Mikael újabb távozása után egy olyan figura, akitől aligha várta volna bárki is, hogy még egyszer az életben ismét death metal-lemezen hallhatjuk majd a hangját. Kertelni most sincs értelme, Nick Holmes leigazolása ezerpontos húzás volt, tényleg olyan szinten kultikus lépés, hogy csak kalapot lehet emelni előtte.

Az eddigi Bloodbath-albumok alapján szerintem senkiben sem merültek fel kétségek azt illetően, hogy a zenei anyag jó lesz-e, ezt én is alapnak tekintettem. Az a kérdés azonban bárkiben jogosan vetődhetett fel az első nagy vigyorgásokat és a kezdeti lelkesedés leülepedését követően, hogy mégis mire lehet számítani hörgésileg a Paradise Lost frontemberétől ennyi év után, hiszen Nick utoljára körülbelül 1991-ben, a brit pionírok örökbecsű Gothic remekművén használta egy teljes anyagon át ezt a hangját. Ám az aggodalmak szerintem alaptalannak bizonyultak: Holmes hörgése talán egy fokkal kevésbé öblös és bugyborékoló, mint negyedszázaddal ezelőtt, a tónus azonban változatlan, és a stílusa is összekeverhetetlen. Nem muszáj velem egyetérteni, de én a régi időkben is kiemelkedően jó hörgősnek tartottam Nicket, mert van az előadásmódjában valami különös, jó értelemben vett színpadiasságtól sem mentes többlet, ráadásul – sokakkal ellentétben – a szövegek is végig tisztán érthetők nála. Vagyis nem történt ballépés, abszolút méltó módon teljesít az elődei helyén, akik ebben az esetben ironikus módon ugyebár alapvetően követői voltak... Külön jópofa, hogy Greg MacKintosh Vallenfyre-mellékvágánya mellett most ő is visszatalált arra az ösvényre, amelyen annak idején együtt indultak el, és nem is csodálom, hogy amennyiben lehet hinni a híreknek, még az új Paradise Lost-albumon is felbukkannak majd efféle elemek.

Ami magát a zenét illeti, a Bloodbath dalszerzői magját jelentő Anders Nyström és Jonas Renkse ezúttal kissé alapabbra vette a figurát, mint a legutóbbi The Fathomless Masterynél, a technikásabb jelleg helyett ismét inkább a zsigeri, nyers, ősi brutalitás a mérvadó, ám emellett minden túlzás nélkül állítom, hogy ritka módon dalcentrikus is az anyag. Néha szembesülök vele, hogy sokan még ma, 2015 kapujában is elnézően mosolyognak, ha death metal kapcsán valaki efféle jelzőkkel áll elő, pedig alapvetően ez a műfaj sem szólt soha másról, mint a jó dalokról: akárki akármit mond, a stílus alapművei mind-mind tele vannak fogós, megjegyezhető, agyba vésődő témákkal, legyen szó az Altars Of Madnessről, a Slowly We Rotról, a Left Hand Pathről vagy akár a Lost Paradise-ról. Mivel a Bloodbath kiindulópontja épp e szellemiség feltámasztása volt a '90-es évek végén, Blakkheim és Renkse természetesen ma is szem előtt tartja a lényeget, így a Grand Morbid Funeral olyan szinten hallgattatja magát, hogy az ember néha szinte meg is lepődik rajta. Nem viccelek, egyes dalok, gitártémák, riffek annyira fogósak, hogy már egy-két hallgatás után bevésődnek az agyba, és nem is menekülsz tőlük többé. Az erényeket pedig csak még jobban kiemeli az old school módon természetes, lélegző megszólalás.

Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy túlzásokba esem, de a fenti tényezők eredője 2014 egyik kiemelkedően erős lemeze lett, és nemcsak death metalos vonalon, hanem úgy általában véve is. A csapat egy tempóit tekintve is változatos, pont ideális hosszúságú anyagot készített, ahol tökéletesen egészíti ki egymást a nyitó Let The Stillborn Come To Me / Total Death Exhumed kettős maximális pontszámot érdemlő támadása, az atmoszférikusabb, disszonáns futamokkal ékesített Church Of Vastitas síron túli, éteri hangulata, a Nick szavalósabb témáival ellátott Mental Abortion leállósabb, heroikus hangvételű szólóbetétje, a Beyond Cremation tika-tikás, kalapálós durvulata vagy a záró címadó téma doomos borultsága kórussal, miegymással. Blakkheimék telepakolták az egész lemezt gyilkos riffekkel, ide-oda cikázó, a másvilágról visszatért ragadozó madárként lecsapó old school szólókkal, beteg harmóniákkal és éteri gitárdallamokkal, a végeredmény pedig egyszerűen letaglózó.

Csak ismételni tudom magamat, a Bloodbath az év egyik legerősebb albumát tette le az asztalra a Grand Morbid Funerallal, egy üresjáratoktól mentes, sötét, súlyos és gonosz death metal-mesterművet. Amit azonban épp dalközpontúsága, a brutalitás mellett is hallgatóbarát megközelítés miatt akár olyanoknak is merek ajánlani, akik nem tartják magukat kifejezetten a műfaj rajongóinak.