Shock!

A Paradise Lost karrierjében akadtak kisebb-nagyobb hullámvölgyek: a brit gót/dark/doom metalosok a '90-es évek végén roppant magasról zuhantak igen mélyre, de az elmúlt tíz évben fokozatosan összeszedték magukat, és számos régi rajongót sikerült visszaédesgetniük az ismét metalosabb irányba kanyarodó, erős dalokkal teli albumokkal. Szerencsére ezt a jó szériát folytatja a frissen kiadott The Plague Within is, amelyen a zenekar még karrierjének egészen korai, death metalos gyökereihez is visszaásott, és jó hír, hogy pár év szünet után októberben végre ismét Budapesten köszönthetjük őket. Nick Holmes énekes híres hangulatember, ám nekünk most sikerült kifejezetten derűs és bőbeszédű hangulatban elkapnunk.

Nick, őszintén szólva azt hittem, hogy az előző albumaitokkal már bezárult a kör, de a The Plague Withinnel még mélyebbre ástatok a saját múltatokban...

Kör? Én inkább azt mondanám, egy négyzet utolsó vonalát húztuk be! (nevet) A Paradise Lost igazából mindig is egyenesen haladt előre, nem vesztegeltünk soha a múltunkban, és igazság szerint soha nem is gondoltuk túl ezeket a dolgokat. Mindig azt csináltuk, amit éreztünk, mindig mentünk tovább, és persze továbbra is szeretünk új dolgokat kipróbálni. Abból a szempontból persze értem, mire gondolsz, hogy ezúttal jobban ott van a dalokban a death metal, az extrém szellemiség, mint a kezdeti időszakunk óta bármikor, viszont egyúttal több is ez a lemez puszta múltidézésnél. Ezeket a dalokat biztosan nem tudtuk volna ugyanebben a formában megírni mondjuk huszonöt évvel ezelőtt.

Annyiban nem előzmény nélküli ez az album, hogy Greg a Vallenfyre-rel ismét megmerítkezett az extrémebb muzsikákban, te pedig a Bloodbathtel készítettel el egy death metal-albumot tavaly. Ezeknek a kitérőknek volt esetleg szerepe abban, hogy ilyen lett a The Plague Within?

A Vallenfyre-nek bizonyosan, hiszen Greg a zenekar fő dalszerzője. De abból a szempontból természetesen jött a dolog, hogy egyébként is ismét felfedezte magának ezeket az igazán szélsőséges muzsikákat az utóbbi években. A Bloodbath abból a szempontból biztosan nem játszott szerepet, hogy ott egyrészt csak a hangomra volt szükség, másrészt a lemez nagyrésze már megíródott a Grand Morbid Funeral előtt. A hangom bemelegítése szempontjából persze pont jól jött ki a történet így... De tudod, hogy van ez: mindannyian az extrém metalból érkeztünk, így zsigerileg, ösztönösen bennünk vannak ezek a zenék is. Az a korai időszak pedig életünk legszebbje volt, így csak vissza kellett ásnunk kicsit hozzá, és ez senkinek sem esett nehezére.

Úgy tudom, Greggel ellentétben te azért annyira már nem vagy oda a death metalos dolgokért...

Inkább úgy mondanám, hogy lemezfüggő a dolog. Nem osztom kategóriákra a zenét: ami tetszik, az tetszik, ami pedig nem, az nem. Vagyis az, hogy ma már nem hallgatok death metalt, elsősorban nem abból fakad, hogy bajom van a stílussal, hanem hogy a stílusban megjelenő mai albumok többsége szar! (nevet) Szerintem manapság sokan nem értik, mi a death metal lényege. Bizonyosan nem az, hogy minél zajosabb legyen... Nyitottan állok mindenhez, de annak jónak kell lennie, ennyi a lényeg, és ez a death metalra, extrém metalra is áll. Az új Tribulation például szenzációsan jó. De a Bloodbathre is úgy tekintettem, amikor felbukkantak, mint a legjobb új zenekarra, ők is az elejétől fogva nagyon tetszettek.

Meglepett, amikor megkerestek, hogy csatlakozz hozzájuk?

Jonasszal és Andersszel eleve jó barátok vagyunk, remekül kijövünk, de azért meglepődtem, persze. Nem is vállaltam volna el a dolgot, ha valaki ismeretlenül hív el egy ilyen munkára, nagyon sokat számított, hogy haverokról van szó, akik ráadásul a régi Paradise Lost fanatikus rajongói. Megtisztelő volt a felkérés, szóval pár telefon után igent mondtam, és gyorsan kiderült, hogy zeneileg is működőképes a dolog.

A hörgésre nem volt nehéz visszaállni?

Igazából nem is a Bloodbath volt itt az első alkalom, amikor ismét visszakanyarodtam ehhez az énekstílushoz, hanem amikor pár éve újravettük a Tragic Illusion 25 válogatásra a Gothicot meg az Our Saviourt az első albumról. Már akkor bennünk volt, hogy talán érdemes lenne kipróbálni megint, hogy megy ma ez az egész... És igazából ma is kényelmes a dolog, nem volt vele semmi gond. A hörgésnél igazából a technikára kell ráérezni, és onnantól kezdve már könnyen, erőltetés nélkül megy. Könnyebb, mint tisztán vagy magasabban énekelni! (nevet) Ráadásul egy tényleg meghatározó death metal-hang maga is olyan, mintha egy hangszer lenne, és nagyon sokat tud hozzátenni a muzsikához. És persze ha valahol csere van a poszton, az is más dimenziókat visz a muzsikába. Így történt például a Bloodbathnél is, hiszen Mikael Åkerfeldt hörgése teljesen más, mint az enyém. Tény, hogy kicsit vissza kellett szoknom a hörgéshez, hiszen hosszabb távon nagyon-nagyon régen nem énekeltem már így, de összességében simán ment minden.

A hörgést leszámítva is úgy érzem, hogy a '90-es évek végét leszámítva gyakorlatilag a Paradise Lost minden korszaka felvonul ezen a lemezen: van lassú dal, gyors dal, tényleg mindenféle...

Ez tényleg így van, de ez sem volt tudatos. Sosem gondolkodunk előzetesen azon, milyen sebességűek legyenek a dalok.

Az azért érdekesen jött ki, hogy egyszerre szerepel az albumon a Beneath Broken Earth, mint az egyik leglassabb számotok, ellenpontként pedig ott áll vele a Flesh From Bone, az egyik leggyorsabb.

Tudod, mi az érdekes? Hogy ezt a két nótát már mind a stúdiózás legvégén írtuk, és ahogy említettem, mindenféle tudatosság nélkül. Elég spontán módon dolgoztunk most, de a többi dalt azért sokat gyúrtuk, alakítgattuk, én is újra és újra és újra nekifutottam az énekrészeknek, satöbbi, ezeknél viszont kimaradt ez a fázis. A Beneath Broken Earth esetében kifejezetten bírom, hogy egy ilyen lassú, nyomorúságos dal lett a klip, a Flesh From Bone-ban pedig a lendülete fogott meg mindenkit. De ezt sem agyaltuk ki direktben, hogy akkor most olyan gyorsan fogunk zúzni, mint a Slayer, egyszerűen csak így jött ki, nem analizáltunk semmit. Egyébként az ilyen gyors dalok nem jelentenek újdonságot nálunk, mert az utóbbi időszakban gyakorlatilag mindegyik albumunkhoz született hasonló. Viszont vagy nem voltunk velük maradéktalanul elégedettek, vagy nem illettek az adott lemez többi számához, így aztán végül nem használtuk fel őket.

Milyenek az első reakciók az albumra?

Nagyon jók, tényleg. Úgy tűnik, a többségnek abszolút bejön a lemez.

Adrian Erlandsson nem turnézik veletek a következő időszakban. Csak a fesztiválszezonban hiányzik majd, vagy az őszi Európa-turnén is?

Egész évben Waltteri Väyrynennel játszunk majd.

És ettől még Adrian maradt a dobosotok?

Nagyon remélem! (nevet) Egyszerűen csak az történt, hogy már azelőtt elkötelezte magát az At The Gatesnél meg a The Hauntednél, hogy a mi dolgaink letisztultak volna az idei évre nézve, és az At The Gates visszatérésébe Adrian is rengeteget tett. Persze én is tudom, hogy ez így elég furcsa szituáció, hiszen nálunk emiatt most gyakorlatilag mindenből kimarad, de ma már igazából így megy ez: az emberek több helyen is játszanak egyszerre. Waltteri amúgy Greg és a Vallenfyre révén került be a képbe, miután beugrott hozzájuk két koncertre, és hihetetlenül jó dobos. Baromi magabiztos zenész, pedig egészen fiatal. Konkrétan fiatalabb a gyerekeinknél, én pedig öregebb vagyok az anyjánál, bassza meg! (nevet)

Valahogy csak ez a dobosi pozíció képlékeny nálatok, ti négyen megbonthatatlannak tűntök...

Igen, a mai napig barátok tudtunk maradni. Ebben persze az is közrejátszik, hogy eleve hasonló emberek vagyunk: hasonló az érdeklődési körünk, a humorérzékünk, az értékrendünk. Meg nyilván az is rengeteget számít, hogy iszonyú fiatalok voltunk, amikor összekerültünk, és ez tényleg rendkívül szoros köteléket jelent. Néha nyilván ordítozunk egymással, de ez a legjobb családban is megesik, egyébként összetartozunk.

A régi dobosaitokkal tartjátok a kapcsolatot?

Tuddsszal és Jeff-fel igen, velük ma is nagyon jó barátok vagyunk. Jeff eleve azért ment el, mert a családjára és a hétköznapi életére akart koncentrálni, több időt akart tölteni a gyerekeivel, mi pedig totálisan meg is értettük ezt. Lee Morrist viszont már nagyon régen nem láttam.

A napokban volt húsz éve annak, hogy megjelent a zenekar történetének legsikeresebb lemeze, a Draconian Times. Mi jut ma elsőként eszedbe arról az albumról?

Talán a felvételi munkálatok. Nagyjából hat hét alatt rögzítettük a lemezt, és baromi sok pénzt kaptunk rá a kiadótól: egy iszonyatosan menő stúdióban dolgozhattunk, ahol uszodától kezdve a teniszpályáig tényleg minden volt, így aztán körülbelül úgy éreztük magunkat a munka közben, mintha nyaralnánk. Ma már ilyen nem létezik, senki sem engedheti meg magának ezt a luxust... De akkoriban még más idők jártak, mi pedig éppen a jó időben voltunk a jó helyen a Draconian Timesszal. És arra is emlékszem, micsoda leírhatatlan érzés volt szembesülni azzal, mennyire bejött mindenkinek az album, hiszen annak idején nem kaptál azonnali visszajelzést a neten a rajongóktól, mint manapság. Ha most kijön egy album, három napon belül már nagyjából tudod, kinek hogy tetszik, akkoriban viszont el kellett indulni turnézni ehhez, mi pedig a nagy európai fesztiválokon hirtelen azt éreztük, hogy valami megmozdult körülöttünk. A zenekar már előtte is sikeresnek számított, de azt egyikünk sem gondolta volna, hogy ennyire berobban majd az a lemez... De így történt, és ahogy mondtam, ebben kulcsszerepe volt az időzítésnek is. Az európai MTV is rengeteget segített nekünk akkoriban, tudod, Vanessa meg a Headbangers Ball... Nagy idők voltak azok számunkra, és kétségtelen, hogy maga az album is jó. Lehet, hogy az volt a legjobb lemezünk, de ezt nem nekem kell eldöntenem.

Utána más irányba is kanyarodtatok...

Igen, és a One Second talán túl sok is volt egyszerre, ráadásul túlságosan hamar. És azt még azért tegyük hozzá, hogy akkoriban az is elég nagy felzúdulást okozott, ha valaki levágatta a haját. Gondolj csak a Metallica esetére szintén akkoriban... Ma már persze senkit sem érdekel az ilyesmi, de azok más idők voltak. Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy a One Second szar lemez, mert nem az, de megértem, miért sokkolt annak idején annyi rajongót. Viszont semmit sem sajnálok így utólag, mert minden állomás elvezet valahová. Az az album is a fejlődésünk része volt, akárcsak a Host.

A pályafutásotok máig legvitatottabb albuma...

És egyben a karrierünk legnehezebb szakasza is. Tudod, egy folyamatosan üzemelő zenekarba óhatatlanul is beszivárognak a személyes életed eseményei. Apám akkoriban halt meg, és már nekem is volt két egészen kicsi gyermekem, miközben valahol még én magam is gyerek voltam. Hirtelen nagyon gyorsan fel kellett nőnöm, miközben folyamatosan turnéztunk, és ezt elég rosszul éltem meg. Gregnél egyébként ugyanez pár évvel ezelőtt játszódott le az édesapjával, mint bizonyára te is tisztában vagy vele, a Vallenfyre is eleve ezekből az élményekből táplálkozva jött létre. Vagyis az élet és a halál áthatja a zenekar dolgait is, ezért mondom, hogy kőkemény volt a Host időszaka számunkra. Magára a lemezre pedig ugyanaz áll, amit a One Secondről is mondtam: túl sok volt túl hamar. Ma már fel sem merülne bennünk, hogy azok a dalok Paradise Lostként jelenjenek meg, inkább amolyan side-projektként hoznánk ki őket. De akkoriban az egész zenei színtér másról szólt, nem a metalról, és valahogy ez az egész váltás nálunk sem tűnt soha igazán kényelmesnek. Szóval furcsa idők voltak azok, viszont magát a lemezt mai fejjel is nagyon jónak tartom. Azok a dalok ma is megállják a helyüket.

Mi most a menetrend az év hátralévő részére?

A fesztiválszezonban nem játszunk túl sok bulit, de azért vannak koncertjeink mindenfelé. Szeptemberben Dél-Amerika következik, ősztől pedig egy nagyon alapos európai turné, amely egészen karácsonyig tart majd.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Don't Break The Oath a Mercyful Fate-től, a Reign In Blood a Slayertől... Mi legyen a harmadik? Most a Ride The Lightning jut eszembe a Metallicától, de lehet, hogy holnap mást mondanék.

Mi az élet értelme?

Még nekem is rá kell jönnöm. Ha tudnám, már baromi gazdag lennék! (nevet) Annyi bizonyos, hogy szélesebb perspektívából nézve a dolgokat, mindannyian rendkívül jelentéktelenek vagyunk. A másik oldalról pedig ki kell hozni a legtöbbet abból az időből, ami megadatott számodra ezen a világon.

A Paradise Lost október 26-án Budapesten koncertezik. További részletek itt.