Shock!

Vajon adhat-e tökéletes koncertet egy szabadtéri diszkóban, javarészt teljesen világosban, 40 fokban egy olyan zenekar, amelyik többek között pont sötét zenei világáról lett híres? Természetesen nem, pláne, ha a szóban forgó csapat pont a Paradise Lost, akik egyébként sem számítanak különösebben jó koncertbandának. Ennek ellenére nem volt kérdéses, hogy ha már a kevés exkluzív 20 éves jubileumi fellépésük egyike pont a Zöld Pardonban lesz, azt meg kell nézni. Túl nagy előzetes elvárásaim ugyanakkor nem voltak, gyakorlatilag pontosan tudtam, mit kapok majd, és ez maradéktalanul be is jött. Mivel 200 forint manapság kábé olyan súlyú összeg, mintha nem is kellene fizetni, az sem meglepő, hogy a ZP elég alaposan megtelt Nick Holmes-ék fél 9-es kezdésre.

A hangzás az elején kifejezetten pocsék volt, Aaron Aedy gitárjából a közönség oldalsó fertályaiból gyakorlatilag egy hangot nem lehetett hallani, ami már csak azért is baj, mert a program nem a banda Depeche Mode-wannabe korszakára épült, hanem a régebbi nagy kedvencekre, melyek közé itt-ott beszúrták a kiváló utolsó lemez legjobbjait is. Szerencsére később javult a sound, de a The Enemy – Ash & Debris kezdés erejéből sokat elvett a kelleténél jóval tompább megszólalás.

Ami a másik kissé illúzióromboló tényezőt illeti, nagy szerencse, hogy a Paradise Lost tagjai nem tartoznak a rohangászós-mozgós zenészek közé, mivel öt ember még egy helyben álldogálva is csak nagyon bajosan fér el egy ilyen kicsi színpadon. Nem tudom, mennyire zavarták őket a körülmények, mert Aaron mindig jókedvű, amiben most sem volt hiba, Nick Holmes és Steve Edmondson viszont alighanem még a gyerekeik születésénél is kifejezéstelen arcot vághattak, tehát különösebb következtetéseket ebből sem lehetett leszűrni. Greg MacKintosh mindenesetre a szokásosnál intenzívebben hozta magát, és a Lee Morris helyére érkezett Jeff Singer is aktívabbnak tűnt, mint az általam utoljára látott sportszigetes bulijukon.

A legfőbb hiányosság persze minden pillanatban nyilvánvaló volt: Holmes élőben kifejezetten pocsék énekes, és hangulatfüggő, hogy ezt éppen leplezni próbálja-e, vagy ellenkezőleg, igyekszik tenni arról, hogy azoknak is mélyen az eszébe vésse, akik maguktól még nem jöttek rá. Ezen az estén amolyan arany középutat képviselt a két véglet között, néha rendben volt, máskor viszont lement kritikán aluliba. MacKintosh vele szemben alaposan kitett magáért, némileg ellensúlyozva ezzel az amúgy szokásosan cinikus frontembert, ráadásul mindketten ugyanúgy néznek most ki, mint 15 évvel ezelőtt, így összességében most is ugyanúgy hajlamos vagyok megbocsátani az erőtlen rekesztéseket és a fahangon elkántált sorokat, mint legutóbb. Mintha Singer is szebben, több érzéssel dobolt volna az eddig tapasztaltnál…

Nyilván én is tudok minden korszakból címekkel dobálózni és hőbörögni, hogy ezt meg azt miért nem játszották, az As I Die után érkező Pity The Sadnessnél azonban eldöntöttem: ha innentől kezdve csak a Host lemezt erőltetik, akkor sem fogok szólni egy rossz szót sem. Sosem gondoltam volna, hogy ettől a bandától én még valaha élőben hallhatom azt a nyakszaggató Trouble-ízű riffet, és az efeletti örömöt még az efféle metal bulikra csak módjával alkalmas helyszín sem tudta csorbítani. Pláne, hogy utána örök kedvenc Paradise Lost dalom, az Enchantment következett…

Erre persze muszáj is volt valamelyest középre tendálni, ahol a hangzás is lényegesen jobbnak tűnt, később pedig még a Pity The Sadnessre is tudtak gombot varrni a Gothic leporolásával. Most mit mondjak? Nem kifejezett koncertnóta, nem is játszották túl jól, de ez a húzás bizony kultikus volt a javából, akárcsak az utána következő Embers Fire. A rendes programot záró One Second után meglehetősen lassan jöttek vissza, de a Never For The Damned – Erased – Say Just Words triásszal sikerült alaposan a lovak közé csapni így a végén. Messze magasan az utóbbi okozta egyébként a legnagyobb beindulást az egész koncerten.

Előzetesen egy szemmel sem vártam többet annál, mint amit kaptam, így kifejezetten jól éreztem magam, de ezt azért távolról sem lehet az év koncertjeként emlegetni. Több mint egy bő évtizeddel karrierje zenitje után ismét itt volt a Paradise Lost, játszottak 75-80 percet, aztán szépen utaztak tovább a következő állomásra. Ennyi.

Fotó: Valentin Szilvia