Shock!

Futurisztikus, nyomasztó fémépület egy poszt-apokaliptikus világ közepén. Ablaktalan folyosók, gépek uralta világ és egy intelligens robot, ami (aki) az egyetlen társunk e klausztrofób környezetben. James Cameron és Christopher Nolan munkásságát idéző, éteri sci-fi hangulat, s mindössze kettő darab élő főszereplő, akiknek csupán a jelenléte is folyamatosan fenntartja a feszültséget. Valahogy így lehetne összefoglalni a filmek terén is egyre minőségibb cuccokat felmutató Netflix még nyáron debütált produkcióját, amely alapvetően minden sci-fi rajongónak be kell, hogy indítsa a fantáziáját.

A mesterséges intelligencia köré épülő sokadik sztori persze ma már nyugodtan odahajítható lenne a lerágott csontok egyre magasabbra növő kupacára, mégis akadnak azért még arra érdemes forgatókönyvek, amelyek megfilmesítésért kiáltanak. Legfőképpen akkor, ha a történet még némi gondolatiságot is tartalmaz a lézerfegyverek senkit el nem találó pufogtatása és a rovarszerű idegenek inváziója helyett. S ha ehhez még hozzáadjuk azt a tényt, hogy esetünkben a büdzsé felét nem feltétlenül kellett a bejáratott, hálivúdi színészóriások zsebeibe tömködni (hiába hívják a két főszereplő közül az egyiket Hilary Swanknek), egyre inkább felvetődhetett a kérdés: akkor miért ne? Valami ilyesmi alkotás lett az Én vagyok anya is, amelynek ausztrál készítői jól tették, hogy kihasználták a felkínálkozó lehetőséget, és megcsinálták ezt a filmet: a végeredmény – ha nem is nevezhető az év sci-fijének – mindenképpen szórakoztató és aránylag alacsony költségvetésű lett.

A már említett Cameron- és Nolan-párhuzamok pedig egyáltalán nem túlzók, sőt megkockáztatom, hogy az eddig csupán a Castaway sorozat néhány epizódját rendező Grant Sputore előtt akár még nagy jövő is állhat, ha ebben a minőségben folytatja. Első filmnek az Én vagyok anya apró hibái ellenére is tökéletes bemutatkozás, amelynek a fiatal rendező az executive producere és írója is egyben. A pozitív összképhez persze a két főszereplő játéka is nagyban hozzájárul, legfőképpen a smink nélkül megjelenő Hilary Swank, aki itt látható, másnaposan ébredő, nyúzott ábrázatával enyhén szólva is lehangoló látványt nyújt. Maszkulin vonásai, csapzott haja, szúró tekintete és mosoly nélküli szerepe is csak fokozza a zord hangulatot, drámai, ajakremegtető karaktere ezzel szemben mégis bizalmat gerjeszt a nézőben, aki az események előrehaladásával egyre nehezebben fogja tudni eldönteni, kiben is bízzon. Megjelenésével és ellentmondást nem tűrő viselkedésével persze rögtön fel is kavarja az addig csupán csermelyként folydogáló eseményeket is.

A kulcsfontosságú személy főszerepéért pedig az eleinte csecsemőként és kislányként is feltűnő, nagyon fiatal dán színésznő, Clara Rugaard a felelős, aki szintén nagyon jól alakít a nála fényévekkel rutinosabb Swank mellett. Kiváltképp az izgalmak fokozódásakor kelti életre a szerény külső mögött rejtőzködő, karmoló leopárdot, amely miatt rögtön szimpatikussá is válik mind a néző, mind a teljes történet tekintetében. Az eseményeket irányító robot (női) szinkronhangját a nagyon sokoldalú Rose Byrne-re osztották ki, amivel csupán egy probléma van: a bájos színésznő helyett egy meglehetősen groteszk kinézetű robotot láthatunk, ami (aki) ugyan még mosolyogni is tud, de azt is elég sajátosan. S ami szintén egy lényeges pont: a lélektelen fémembert még véletlenül sem CGI „kelti életre", hanem egy színész-kaszkadőr (Luke Hawker) akit gyakorlatilag becsomagoltak a gondosan megépített vázba – csak hogy legyen már némi szimpatikus hivatkozás a klasszik Star Wars-filmek felé is.

De a lényeg persze itt is a mondanivaló. A szép lassan kibontakozó történetben nincs sok csavar, viszont erősen hat az érzelmekre és ezzel együtt a bizalomra is, ami egészen az utolsó pillanatig kérdéses marad. Az emberiség jövőjének – ma is aktuális – kérdései, a metafizikai bölcsességek és a mesterséges intelligenciában rejlő óriási lehetőségek nagyjából a valóság talaján mozgatják az egész történetet, ami természetesen elgondolkodtató befejezést is kapott. Nyilván akadnak azért logikátlanságok és túlkapások is (az emberi magzat fejlődésével kapcsolatban például), amelyektől a spoilerveszély miatt most el is tekintenék, azonban egy sci-fiben és egy fiatal rendező szárnypróbálgatásánál talán ilyesmiket még meg lehet bocsátani. Mindehhez természetesen remek operatőri munka, slow motion jelenetek, finom aláfestő zene, egyedi atmoszféra és – sajnos – egy kis biztonsági játék is társul.

Mindezek ellenére az, aki szereti az olyan alkotásokat, amelyek egyszerre követelnek a fogyasztótól értelmi és érzelmi intelligenciát, vagy például rokonszenvezett a 2015-ben bemutatott – számomra akkor az év sci-fijének nyilvánított – Ex Machinával, talán ebben a moziban sem fog csalódni.