Shock!

Biztosan állítható: 2016 nemcsak az egyik legszürreálisabb évként, de egyben a legkülönbözőbb ikonok tömeges távozásának esztendejeként vonul majd be a történelembe. A folyamat mögött természetesen felesleges ezoterikus okokat sejteni, egyszerűen csak most jutottunk el abba a korszakba, amikor a biológia már győzedelmeskedik a 20. század második felének meghatározó személyiségein. És ugyan a Shock! alapvetően rockzenei oldal, természetesen minket sem kizárólag Keith Emerson és Greg Lake, Jimmy Bain és Leonard Haze, Nick Menza és Piotr Grudziński, illetve szélesebb merítéssel David Bowie, Prince vagy Leonard Cohen halála sújtott le, hanem az olyan legendák távozása is, mint Muhammad Ali, Gene Wilder, Alan Rickman vagy éppen mindnyájunk legnagyobb gyermekkori kedvence, Bud Spencer. És ugyan ki másra is emlékeznénk pont karácsonykor, mint mindnyájunk legnagyobb gyermekkori kedvencére? (Shock!)

A '80-as évek közepén-végén ugyan már nagyon köhögött a létező szocializmus, de azért abban az Isten háta mögötti alföldi kisvárosban, ahol felnőttem, még mindig nem túl sok szórakozási-kulturálódási lehetőség akadt. (Nem mintha ma sokkal jobb lenne az Isten háta mögötti alföldi kisvárosok helyzete, sőt – de ezt most hagyjuk.) Ezért volt aztán szinte ünnepnap, ha édesapámmal moziba mentünk. Na, nem mintha a filmszínház aztán valami borzasztóan naprakész lett volna a hanyatló nyugat filmsikerei tekintetében, de rendre műsorára tűzött – általában késő délutáni idősávban – a lakosság egészének érdeklődésére számot tartó Bud Spencer/Terence Hill filmremekeket is. A mozizás ezáltal valami olyan közösségi élménnyé változott át, amely által egyrészt mindig teltházzal kellett számolni, másrészt viszont az ember az összes haverjával összefuthatott az aulában néhány mondat erejéig (ahol egyébiránt remek büfé is működött: gyerekeknek többek között Pepsit, kicsit nagyobbaknak meg sört árusítva). Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ez is közrejátszott apám döntésében, miszerint minden esetben velem tartott, bár igazából elég meggyőzően hangzott az édesanyámnak előadott „a gyerek még kicsi, nem mehet el egyedül" rigmus is. Ráadásul úgy emlékszem, sokszor legalább annyira élvezte a megtekintett filmeket, mint én magam.

Merthogy én még valóban igen kicsi voltam, és sokszor csak azért hahotáztam nagyokat a nagydarab, morcos és rettentően keményöklű fickó, meg a fürge, vékony, mosolygós szőke barátja kalandjain, mert olyan nagyot csattantak a pofonok, pláne hogy a felnőttek is mindig nevettek. A poénok egy részét nem is értettem, de ez nem akadályozott meg benne, hogy hétről-hétre skubizzam a mozi előtt kifüggesztett műsorújságot, azt vizslatva, jövő héten lesz-e megint „badszpenszerterenszhill" film. És általában volt is, mi pedig szépen sorjában megnéztük a Nincs kettő négy nélkült, a Kincs, ami nincset, a Bűnvadászokat, Az Ördög jobb és bal kezét, a Különben dühbe jövünket, a Nyomás utánát és az Én a vízilovakkal vagyokot – a legtöbbet többször is. Ezek a mozizások ott vannak egész gyermekkorom kedvenc pillanatai között, még ha nem sokkal később el is költöztünk, én pedig már elég naggyá váltam ahhoz, hogy egyedül menjek moziba. Például az Emlékmásra, meg az Elemi ösztönre, de a két olasz fickót akkor sem feledtem soha, és kitörő örömmel röhögtem végig bármely filmjüket, volt bár a helyszín kertmozi, tévé, multiplex, vagy éppen ütött-kopott kazettát rendre begyűrő videómagnó előtti nappali. És addigra már a poénokat is szinte teljes mértékben értettem.

Nem tudom biztosan, de azt hiszem, sokan járhattak hozzám hasonló cipőben, és talán ez is közrejátszott abban, hogy a 86 évesen idén elhunyt Carlo Pedersoli és jó évtizeddel fiatalabb cimborája, Mario Girotti filmjei ennyire elsöprő és soha nem múló hatást váltottak ki a magyar nézőkből, mondataik-jeleneteik-fizimiskájuk ugyanúgy a globális tudatalatti részévé váltak, mint például a Macskafogó, a Tanú, vagy éppen a Monty Python, sőt, talán még azoknál is jobban. Nekem például vannak olyan barátaim, akik képesek jó 15-20 percen keresztül hiba nélkül idézni a páros filmjeiből komplett párbeszédeket (ezúton is üdv, Zolika és Lackó!), de ha hagynánk nekik, talán az egész filmet el tudnák játszani. De hát igazuk is van, én sem tudtam kinőni soha abból a korból, hogy pironkodás nélkül idéznék bármilyen élethelyzetben klasszikus Spencer/Hill mondatokat - de nem is akarok.

Választhattam volna bármely fentebb felsorolt remekművüket, én viszont az ...És megint dühbe jövünk mellett tettem le a voksomat. Mert ez volt a legelső, amit láttam, ez tetszett és tetszik mind a mai napig a legjobban, és talán ebből tudok a legtöbb vidám pillanatra visszaemlékezni. Az olyanokra, mint a „- Mi ez, hagymás bab? - Nem, krumplis hal." - párbeszéd, ami így leírva talán nem tűnik valami nagy truvájnak, de a hozzá tartozó jeleneten csak az nem röhög, akinek nemhogy humorérzéke, de még szíve sincs. Vagy „Zsugabubus" pókercsatái, a halhatatlan mondat, miszerint: „Bunkó vagy, Bugsy!", a narancsfacsarós fogadás, a jelen sorok szerzője által is gyakorta használt „búbánatos aszottmajom"-kifejezés, vagy éppen a vak Papi jelenetei, aki kék szemet szeretne, mert „vagy kék, vagy semmi"! (Kékszemű révén, meg tudom érteni az öreget.) Hogy a „pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt" mindenki által használt, örökbecsű mondatot már ne is említsük (kommentben szeretettel várjuk, hogy milyen fagyi van helyette!), vagy azt, hogy a betoncipős Joe de Miro figuráját még a Superbutt is felhasználta a kettes lemezén.

Sok mindenről lehetne és talán kellene is még beszélni, a zseniális szinkrontól elkezdve azon át, hogy a filmet jegyző, és általában inkább spagetti-westernekben jeleskedő Sergio Corbucci igazi zseni volt (lásd még: Django Franco Neróval, vagy épp a Kincs, ami nincs a Spencer/Hill-párossal), mint ahogy a fimzenét jegyző de Angelis tesók is, vagy hogy milyen jó választás volt, hogy a történet középpontjába a szerencsejátékokat helyező (és mind az eredeti olasz, mind pedig az angol címében erre utaló, csak éppen a magyar filmesek által elferdített és jócskán megtévesztő elnevezésű) film éppen a digó emigránsok által sűrűn lakott Miamiban játszódik, mint számos olasz film akkoriban. Ezúttal csak egyetlen apró geg a végére, amely jelzi, mennyire professzionális aprólékossággal is terveztek meg mindent: a filmben Charlie Firpo (őt játssza Bud Spencer, de ezt úgyis mindenki tudja) egy híres pelota-játékosnak adja ki magát, egy bizonyos Ramón Serranonak. Márpedig a pelota egy különös, baszk eredetű játék, a fallabda őse, amit jelenleg is leginkább Spanyolországban és az Egyesült Államok spanyolok által sűrűn lakott vidékein, így természetesen Floridában művelnek, ahol a film is játszódik – a súlyproblémákkal küzdő játékos nevére kísértetiesen hasonlító jamón serrano pedig egy spanyol sonkafajta, ami igen népszerű a latin népesség körében. Ugye, hogy nem semmi poén ez sem?

Nem hiszem, hogy él olyan ember Magyarországon, aki ezt a fimet ne látta volna, de ha valami miatt mégis kimaradtál volna a szórásból, ne késlekedj! Egészen biztos, hogy nem fogsz mellélőni, én speciel még egyetlen emberrel sem találkoztam, aki ezt a filmet ne imádta volna. De nem is szeretnék!