Shock!

A Korn az utolsó metálzenekar, amely (műfaji) változást, újdonságot hozott a szcénába. Ezzel nagyjából egyetérthetünk. Más kérdés, hogy ez a változás is már idestova huszonöt éve volt, és messzire is vezet az okoskodás, amibe olykor belekezd mindenki off- és online. Ráadásul a Korn minden alapító tagja ordítóan érdekes figura, így talán egy gigantikus Korn-lexikon lenne a legjobb ahhoz, ha szeretnénk többet tudni a tagok és a zenekar történetéről, de egyelőre elégedjünk meg a függőlegesen tartott basszusgitárok mestere, Fieldy, avagy Reggie Arvizu önéletrajzával, aminek fordítását és kiadását Dudich Ákosnak köszönhetjük.

Imádom az önéletrajzokat, tényleg. De nemcsak az utóbbi években kiadott zenész autobiográfákat olvasom habzsolva, régi keletű ez az érdeklődés, zsenge gyerekkoromban az egyik első ilyen olvasmányom Henri Perruchot-tól a Toulouse-Lautrec élete című könyv volt, amiből képszerűen megmaradtak történetek. Hogy miért olvastam ilyeneket is a pöttyös/csíkos lányregények mellett? Hát, mert hát ott volt a (nagy)mamám polcán, meg amúgy is érdekeltek a festmények (noha Lautrec képeit csak jóval később ismertem csak meg), akkor miért ne tudjak meg többet az alkotóról? Ez a kíváncsiság velem maradt, fene tudja, de talán tudat alatt ez lehetett az egyik mozgatórugója az újságosdinak is.

Arra már nem emlékszem, hogy mikor, hol hallottam először Kornt, valószínűleg valami videóklip lehetett, aztán persze jöttek a lemezek, de a Life Is Peachy volt az az, amitől tényleg elaléltam. A körítés és a tagok külseje sosem érdekelt, a rasztás-buggyosgatyás-melegítős-xxxl-es pólós aktuális metáldivat is távol állt tőlem, így noha annak ellenére, hogy általában rajongó típus vagyok, a Kornért sosem rajongtam olyan értelemben, mint mondjuk a Megadethért. Így a velük kapcsolatos sztorikba, interjúkba sem mentem bele túl mélyen, csak ami „szembejött”, de persze a fontosabb történésekkel tisztában voltam.

Fieldy nem túl szofisztikált alkat, így történetmesélése, amit Laura Morton vélhetően elég szépen felturbózhatott (mindjárt kifejtem, miért gondolom így), nem vezet irodalmi mélységekbe, helyette a pőre valóságot kapjuk. Nem túl meglepő a gyerekkori háttér: alkoholista zenész apa, széteső család, korán belekóstolt mindenfélébe, ahogy lenni szokott a kallódó tizenéveseknél, csak ugye Amerikában eléggé másfélék voltak akkor is a léptékek, mint mondjuk nálunk. Fieldy nem is vacakol sokat a gyerekkori élményekkel, történetekkel, elég gyorsan a zenekaros életének történeteibe vág, ami mindig roppant érdekes (számomra legalábbis), hiszen a neten még mindig elég szórványosan, inkább hiányosan dokumentált korai időszakok az érdekesek bármilyen csapat életéből. Az „egymásra találás”, a kezdeti lépések, a kémia megtalálása, majd az első konfliktusok, és az a bizonyos mágikus első lemezszerződés, ami innen nézve még mindig valami fura, másik galaxisban történő eseménysornak tűnik, hiába olvastam róla már sok más zenekaros könyvben.

Persze szóba kerülnek a csajozások is, nem ANNYIRA plasztikusan szerencsére, mint máshol, az első, majd második túl korai, megfontolatlan házasság, és persze az italozás meg a drogok. Valahol érthető az egyenes út abba a sötét világba, amiben gyakorlatilag az összes zenekar megmerítkezett, amikor beütött a siker (vagy már jóval előtte), Fieldy esetében is borítékolható volt a folyamatos szétesés: nem túl erős egyéniség, illetve máshonnan nézve túl erősen konok, a saját feje után menő figura, aki konkrétan tényleg agresszív, baromi nagy faszfej volt nagyon-nagyon sok évig. Akkora seggfej, hogy ha csak ezeket a részeket olvasod a könyvében, biztos, hogy soha, de soha nem akarnál a közelébe menni. A barátnőivel is agresszíven viselkedő fickó kendőzetlenül mutatja be a hibáit, rávilágítva saját esendőségére és riasztóan ostoba tetteire. Mindezt úgy, hogy saját magát faszfejezi folyton, gyakorlatilag szinte végig meaculpázik a történtek miatt, a könyv nagy része folyamatos bocsánatkérés, és hát bizony akad is miért bocsánatot kérnie. Nem humorizálja el a dolgokat, noha akad pár viccesnek is ható történet. De néha kicsit riasztó is az őszinteség: tényleg akartam én ezt tudni róla? Mivel számomra nem rombol bálványt, így nem rázott meg különösebben az élettörténete, illetve nyilván felvontam párszor a szemöldököm, hogy húbasszus, ez azért súlyos… A Bibliát először kábé a könyv felénél említi, szóval ne képzeld azt, hogy hittéríteni akar a könyvével. Nem is erőlteti a témát addig, amikor az apja halálánál megtörtént nála az a bizonyos törés, ami miatt a vallás felé fordult, és szép lassan rendbe is rakta az életét. Tényleg lassan, szép lassan, mert nem megy az egyik napról a másikra annyira mélyről.

A többi zenekartagról és a zenekari történésekről pont annyit és úgy ír, amennyi a történetét kikerekíti, mivel vélhetően a könyvet egyfajta bocsánatkérésnek szánta – ne feledjük, 2009-ben jelent meg, tehát azóta rengeteg minden történt a zenekarral, de az a rész már elég szépen dokumentált a neten. Így a legsokkolóbbak talán a saját szavaival történő bocsánatkérő levélkék, amelyeket a zenekar tagjainak külön-külön fogalmazott a könyv írása közben, és azt szerette volna, ha itt olvassák először. Az előző mintegy 150 oldal fényében nem is csodálom. A levélkék az igazi Fieldyt mutatják, baromi egyszerűen fogalmazott, személyhez szóló mondatok, nincs bennük semmi kozmetikázás (már utólag a társszerző által), csupa bocsánatkérés és esdeklő szeretethullám, ami kicsit zavarba ejtő is persze, de leginkább a harmadik feleségéhez, Denához szóló levél az, aminek tartalma két lépés távolságból nézve rettenetesen vicces.

A könyv nagyjából utolsó húsz oldala foglalkozik Fieldy valláshoz fűződő kapcsolatával, és ugyan nem térít kimondva, de azért a sorok között nagyon is, kicsit persze naiv-kedves módon. Nyilván az ilyen súlyos drogosoknak, akik addikcióval küzdenek, gyakran csak egy másik, kevésbé egészségre ártalmas addikció segíthet kimászni a gödörből, ezért térnek meg sokan, és Fieldy is kimondja: „A Biblia vált az új drogommá. Függővé váltam, mindennap olvastam”. Pár oldallal később saját magának mond ellent: „Bár megszabadulnak régi függőségeiktől, cserébe újakra tesznek szert. Van, aki leállt a piával, de azóta láncdohányos (…) Nem ítélkezem, sőt azt mondom, ez még mindig jobb, mint a kábítószer- vagy alkoholfüggőség, de attól még addikció, vagyis nem jelent megnyugvást. Ahhoz, hogy az ember tiszta legyen, minden függőségétől meg kell szabadulnia.” Mindegy is, jó útra tért, normális családja lett, edzőteremben ledobta a felesleges kilókat, szeretettel neveli a gyerekeit, noha az olvasás (!) számukra fegyelmező/büntető eszköz, tehát remélhetőleg baromi rosszak a gyerekei, de igyekszik a tiszta úton maradni, tanult a hibáiból, és már egyáltalán nem az a faszfej, akiről a könyv nagy része szól. Ha bele szeretnél merülni a '90-es évek metáljának titokzatos, tengerentúli miliőjébe, ismerkedj meg Fieldyvel, és hallgass meg mellé néhány Korn-lemezt.