„Úgy érzem, ráleltem egy alapigazságra, amelyet mindannyian megszívlelhetnénk: az emberi lét lényegétől elválaszthatatlan a rácsodálkozás az ismeretlenre – amelynek az ellenpontja a félelem. Nem élhet egyik a másik nélkül – az éremnek is két oldala van."
Én meg úgy érzem, David Lynch és Mark Frost „jó zsaru–rossz zsaru"-t játszik velünk. A Twin Peaks két kreatív zsenije – talán tudatosan, talán ösztönszerűen – leosztotta egymás közt a szerepeket: egyfelől ott van Lynch, az őrült, megszállott ember, az Álmodó, aki ezúttal már a harmadik széria valamennyi darabjának rendezőjeként zárójelbe tette az eredeti sorozatot, kiforgatta magából korábbi szereplőit, végül pedig összegyűrte az egészet, és a pofánkba röhögött. „Na mi van, talán nem ezt vártátok, kis hülyék?" – tudakolta gúnyosan, majd ment a dolgára. Mark Frost, az Archivista pedig már az új évadot megelőzően arra vállalkozott, hogy kicsit gatyába rázza a történet mitológiáját, kivetítve azt Amerika egész újkori történelmére, ezáltal szinte univerzializálva (erről szólt a Twin Peaks titkos története). Most pedig, a teljes bizonytalanságba taszajtó Twin Peaks: The Return (mert ez volt elvileg az újkori széria hivatalos neve) után eltakarítja a romokat: megmagyarázza a rejtélyeket, rávilágít összefüggésekre.
„A regény egyrészt választ ad az első két évad nyitott kérdéseire, másrészt elmeséli az elmúlt huszonöt év fontos Twin Peaks-i eseményeit, harmadrészt pedig bevezeti az új évad alapkonfliktusait" – hazudta bő másfél évvel ezelőtt a Twin Peaks titkos történetének fülszövege, pedig az az egyébként zseniális kötet ebből igazából semmit sem valósított meg. A mostani könyv azonban részben eleget tesz ennek az elvárásnak, másrészt pedig a harmadik évad itt-ott felfeslő szövetéből is elvarr néhány (vagyis inkább elég sok) szálat. A kérdés csak az, hogy érdemes-e neki így tennie. Mark Frost ugyanis ezáltal nem csinál mást, mint megmutatja a bűvész üres cilinderét: tessék, ugye megmondtam - nincsen itt semmiféle nyúl! És elsőre talán tapsolunk is neki, de aztán kicsit keserű lesz a szánk íze: hiányozni kezd a kiszámíthatatlan, az ismeretlen, a mágikus.
Persze a helyzet nem ennyire tragikus, hiszen a már címében is jelzetten lezárásnak, „utószónak" szánt mű szervesen illeszkedik a Twin Peaks-univerzumba. Már küllemében (és kellemében) is a Titkos történet folytatása: ugyanazzal a zöld-fekete-fehér színvilággal operáló, rendkívül igényes kiadás, ami ezúttal is egy pszeudo FBI-dokumentumot jelenít meg, sőt, most még hangsúlyosabban, mint elődje. A könyv ugyanis úgy van megszerkesztve, mintha hivatalos aktákat tartalmazna (szám szerint tizennyolcat), ami egy-egy fontosabb szereplő, helyszín, vagy éppen történés rövidebb-hosszabb összefoglalását jelenti. Emiatt aztán a kiadvány egyrészt valóban nagyon tetszetős lett, másfelől viszont sajnálatos módon rendkívül karcsú is – hivatalosan 160 oldal, de ebből rengeteg a dossziék hátlapját jelképező full fekete lap, ami miatt szerintem épp hogy eléri a száz oldalnyi terjedelmet, ami azért – őszintén megvallva – nem kicsit tűnik a vásárlóközönség lehúzásának. Persze egy igazi rajongó bármit megvesz, és bevallom, én is az vagyok, úgyhogy emiatt nincs egy rossz szavam se.
Amiatt viszont nagyon is, hogy a dossziét összeállító „főhős" ismét régi barátnőnk, Tamara Preston (aki persze ezúttal is Gordon Cole-nak gyűjti az anyagot), és hát az ő szókincse, stílusa, ezáltal pedig az egész kötet hangneme valami iszonyatosan elüt attól, amilyennek őt Chrysta Bell a sorozatban megjelenítette. Ez pedig engem eléggé zavart, mint ahogy az is, hogy néhol a fordítás is hagy némi kívánni valót maga után (azt például nem igazán értem, hogy az előző könyv Archivistája miért változott varázsütésre Levéltárossá). Laikusokat természetesen az is módfelett bosszanthatna, hogy a sorozat (ráadásul mind az eredeti, mind pedig a tavalyi folytatás) ismerete nélkül bajosan érthető meg bármi is az itt lerótt sorokból, de hát messziről jött idegen nyilván nem vásárol meg egy olyan kötetet, aminek az az alcíme, hogy Az utolsó dosszié. De ennyit a negatívumokról.
A pozitívumok ugyanis sokkal fontosabbak. Mármint, hogy ezúttal valóban megtudjuk (még ha néha kicsit szájbarágósan, vagy éppen túlzottan moralizálva is), hogy a cirka huszonöt év alatt mi történt a legfontosabb szereplőkkel, hogy mi a fenéért nem szerepelt a harmadik évadban sem Donna Hayward, sem Truman seriff, vagy éppen olyan ikonikus rosszfiúk, mint Leo Johnson, vagy Hank Jennings. Hírt kapunk róla, hogy hol siklott ki Audrey Horne élete, hogyan lett Dr. Jacobyból Dr. Amp, de még arról is, hogy hogy van Annie. És ez a sok-sok életút bizony igencsak sötét képest fest az emberi sorsokról, és Frost lelkivilágáról is. Mert bizony a twin peaks-i polgárok között egyetlen egy sincsen, akinek akár csak félig-meddig boldog élet jutott volna, a szakadék mélyébe tartó bukástörténetek ezek, és még ha az észak-washingtoni kisváros lakosai közül egészen biztosan jópáran meg is érdemlik a sorsukat, itt bizony még az ártatlanok is bűnhődnek.
A kötet aztán a századik oldalt követően lesz igazán érdekes, az olyan központi szereplők sorsának felvillantásán át, mint Phillip Jeffries, vagy éppen Briggs őrnagy, hogy végül (viszonylag épkézláb) magyarázatot kapjunk arra is, hogy kicsoda Judy, és hogy kinek a szájába mászott be az az undorító béka-légy, amit a mára már legendássá vált nyolcadik részben láthattunk. És igen, talán még arra is választ kapunk, hogy mi történt valójában Laura Palmerrel és Dale Cooper különleges ügynökkel. Vagy nem.
A Twin Peaks – Az utolsó dosszié mindebből kifolyólag egyetlen igazhitű rajongó polcáról sem hiányozhat, ismerete tényleg kerekebbé teszi a történetet. Ugyanakkor az ilyen egyedeken kívül más számára igazából egyáltalán nem lehet szórakoztató.
Hozzászólások