Shock!

„Látni fogom újra, huszonöt év múlva" – mondta az akkor már rég halott Laura Palmer a meggyilkolása ügyében nyomozó különleges FBI-ügynöknek, egy bizonyos Dale Coopernek, a vörös szobában, és ennek a sejtelmes kijelentésnek az éppen két és fél évtizeddel későbbi puszta felemlegetése elég volt ahhoz, hogy a világ Twin Peaks-hívő része felbolydult méhkasként kezdjen el zsibongani. Amennyiben te nem tartozol ebbe a heterogén halmazba, jobb, ha még most elhagyod a termet, hiszen a következő néhány bekezdés semmiképpen nem hozzád szól, azt viszont mindenképpen érdemes tudni, hogy a Shock!-nál minimum három, de inkább több olyan személy is megbújik, akinek a képzeletbeli (?) észak-nyugati amerikai kisváros említése következtében mintegy pavlovi reflexként indul be a nyálelválasztása. (Ráadásul mivel Főnökasszonyunk már több ízben is az értésemre adta, miszerint ő a világ legnagyobb TP-rajongója, nekem szégyenszemre meg kell elégednem a második hellyel.)

Egyszer volt, hol nem volt, éldegélt a különös nagyvilágban egy ugyancsak különös hajviseletű és még excentrikusabb világlátású, montanai fiatalember, egy bizonyos David Lynch, aki azt vette abba a csökönyös kobakjába, hogy ő aztán most már mindig a színfalak mögé fog tekinteni, bármi is történjék. És így is tett: beszéljünk bár kisfilmről, zenéről, könyvről, animációról, pláne játékfilmről, ezt az őrült zsenit mindig csak a színfalak mögötti misztikus világ izgatta. Beszéljünk bár mentális-szellemi (Radírfej), fizikai (Az elefántember), vagy éppen egész világbeli különbözőségről (Dűne), ezt a manuszt mindvégig az foglalkoztatta, hogy a hétköznapi fogalmaink szerinti „nem normális" miként bújik meg a „normális" mögött, hogy aztán időről-időre megunva a bujkálást, előrelépjen és szétszaggassa a jól ismert hétköznapi valóságot.

Hősünk 1986 környékén jutott el odáig, hogy tökélyre emelje csökönyös koponyájában szorongatott fixa ideáját, ebből az évből származó mesterműve, a Kék bársony ugyanis már annyira félreérthetetlenül mutatta meg a mindennapok kisvárosának fehérre meszelt kerítései és zöld pázsitjai mögött megbújó, levágottfülű-oxigénmaszkos perverzitású iszonyatot, hogy azt már nem nagyon lehetett volna fokozni tovább. Talán csak egy rémálomba oltott filmsorozattal, ami egyébként 1990-ben még közel sem volt annyira megbecsült mulatság, mint napjainkban. Ehhez azonban kellett egy társ is, egy Mark Frost nevű joviális faszi.

A New York-i születésű Mr. Frost addigra már túl volt egy-két jól sikerült sorozaton (ezek közül a legismertebbé rendőr-szériája, a Hill Street Blues – Zsarublues vált), de azért közel sem számított annyira jól csengő névnek, mint tanult kollégája. Ez persze a legkevésbé sem akadályozta meg abban, hogy igen markánsan részt vegyen a munkálatokban – sőt, ha hinni lehet Lynch magyarul is megjelent, beszélgetésekből összeálló önéletrajzi kötetének (Lynch On Lynch – rendkívül fantáziadús magyar címén: David Lynch), a sorozat igazából Mark Frost gyermeke. Lynch egy idő után már abszolút meg is unta a mókát, és eltűnt az alvégen, hogy inkább a kígyóbőr dzsekis Sailor és a rothadó fogú Bobby Peru történetével törődjön (a remekbe szabott Veszett a világról beszélek, naná, mi másról), míg a sorozat második évadát – a gyilkos kilétének felderítésétől kezdve - már leginkább Frost egyengette, jól-rosszul, de mindvégig birkatürelemmel. Aztán az utolsó részben Lynch újra feltűnt, hogy végképp összekuszálja a szálakat – egyesek szerint tökéletesen szétbarmolva a végeredményt, szerintem azonban megalkotva minden idők talán legtökéletesebb sorozat-lezárását.

Frost állhatatosságáról pedig csak annyit, hogy az egész sorozat egyik legjobban sikerült epizódját, az első évad záró részét is ő rendezte (zseniálisan, pedig ezen kívül összesen egy Zsarublues-rész és egyetlen film, az eléggé feledhető Storyville fűződik a nevéhez), továbbá a széria egyik fontos szerepére, a Doki, azaz dr. Will Hayward karakterére saját apját, a sajnálatos módon nem túl meggyőző színészi kvalitásokkal rendelkező Warren Frostot protezsálta be. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Mark öccse, Scott pedig nem csak néhány Twin Peaks-epizódot jegyzett, hanem a magyarul is megjelent, fenomenális Dale Cooper naplóját is, akkor nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: a Twin Peaks igen előkelő helyet foglal el a Frost család életében. Ennek következtében pedig talán senki nem lehetett volna szakavatottabb arra, hogy megírja Twin Peaks titkos történetét – talán csak a már sokszor említett Lynch, de ő meg nyilván nem foglalkozik ilyen hétköznapi hívságokkal.

Hogy a leglényegesebbel kezdjem: a hátlapon található, szokásos handabandának ezúttal sem nagyon kéne hinni! Hogyaszongya: „(...) a regény, amely egyrészt választ ad az első két évad nyitott kérdéseire, másrészt elmeséli az elmúlt huszonöt év fontos Twin Peaks-i eseményeit, harmadrészt pedig bevezeti az új évad alapkonfliktusait." Ugyanmár! Az új évad alapkonfliktusairól mondjuk sokat nem tudok nyilatkozni, lévén még nem láttam, hiszen (remélem!) jövőre várható, viszont bizton állíthatom, hogy néhány minimális információ-morzsán túlmenően itt aztán nem sok mindent tudunk meg az első két évad nyitott kérdéseiről, pláne nem az elmúlt huszonöt év lényeges történéseiről. Ami viszont még fontos: a fentieket a legkevésbé sem panaszként írtam, mert én aztán nem is gondoltam ilyesmire! Mark Frost ugyanis nem csak író, hanem egy zseniális filmes- és üzletember is, aki nyilván tudja, mennyit és mit szabad elmondania ahhoz, hogy kellőképpen felfokozza az érdeklődést a széria iránt, anélkül azonban, hogy akár David Lynch, akár a producerek seggbe rúgnák. Így aztán valban megtudunk ugyan néhány dolgot az olyan mellékszereplők utóéletéről, mint mondjuk Hank Jennings, vagy éppen dr. Lawrence Jacoby, de a lényeg a legkevésbé sem ez. Hanem az, hogy Frost tényleg megalkotja „az amerikai miszticizmus titkos történetét", mégpedig oly módon, hogy annak középpontjába mindannyiunk kedvenc Washington állambeli kisvárosát helyezi.

A könyv zsenialitása leginkább a többszintű szerkezeti felépítettségben mutatkozik meg: a közel négyszáz oldalnyi, rendkívül imponzáns kiállítású paksaméta voltaképpen nem más, mint egy szigorúan titkos FBI-dokumentum, amit Gordon Cole igazgatóhelyettes (a nagyotthalló regionális igazgatót játszotta anno David Lynch – aki ezek szerint időközben felcsövelt az FBI-ranglétráján, ezúton is szívből gratulálunk!) egy fiatal ügynökre, egy bizonyos Tamara Prestonra, mint Elemzőre bíz. Az iratcsomó egy FBI-nyomozás során került elő, egy több zárrendszerrel lezárt páncéldobozból, a benne található iratköteg pedig ezer szállal kötődik egy régi nyomozáshoz, amiben mind az igazgatóhelyettes, mind pedig Dale Cooper nevű jóbarátja személyesen is érintve volt. Tamara Preston feladata, hogy oldalszélre vetett, piros tintával írt jegyzeteivel rendet vágjon a feljegyzések dzsungelében, és kiderítse, ki is az a titokzatos „Archivista", aki összegyűjtötte a ládában fellelhető információ-halmazt. Aki kicsit is ismeri Twin Peaks világát, néhány oldal után nagy valószínűség szerint rá fog jönni, ki ez az Archivista, de a lényeg nem is ez, hanem hogy hagyjuk magunkat elmerülni a valós és valósnak tűnő történelmi dokumentumok tengerében.

Amely amúgy tényleg a kezdetek kezdetétől, vagyis a területet elsőként birtokba vevő telepes-felfedezők, Clark és Lewis expedíciójától indul útjára, és átgázol az egész, bármilyen apró misztikus mellékszálat is felmutatni bíró amerikai történelmen: az indián kitelepítésektől kezdve a roswelli ufószerencsétlenségen és a Kennedy-merényleten át egészen a Watergate-botrányig és Nixon lemondásáig, valamint L. Ron Hubbard és a szcientológia egyházának létrejöttéig. Leginkább pedig az amerikai kormány olyan – valóban létezett – UFO-projektjeiig, mint a Jel, a Harag, vagy éppen az eredeti sorozatban is gyakorta említett Kék Könyv. A történések középpontjában pedig az eredeti széria egyik legkevésbé fontos mellékszereplője, a habókos polgármester, Dwayne Milford gyűlölt testvérbátyja, Dougie áll, akiről – hiába láttam pedig háromszor a teljes szériát – nekem is csak annyi maradt meg, hogy a helyi újság, a Twin Peaks Post kiadója-főszerkesztője, és a nála vagy negyven évvel fiatalabb, gyönyörű vörös démon, Lana férje, aki éppen a nászéjszakáján fog kinyiffanni. Ezt a némileg komikus mellékalakot emeli hát főszereplővé Mark Frost, és legyen elég annyi, hogy hősünk tényleg mindig ott van a fősodorban: a roswelli támaszponton szolgál, Richard M. Nixon személyes jóbarátja, és a Man In Black-archétípusa is egyben. De az Archivista természetesen nem ő, még ha a könyv jelentős részét a történet szerint ő is gyűjti egybe.

Illuminátusok, szabadkőművesek, baglyok (amik természetesen nem azok, amiknek látszanak), titokzatos olajfoltok a Gyöngy-tavaknál lévő Glastonbury parkban, három cserkész-gyermek eltűnése (egyikük az akkor még kislány Tuskó Lady!), és egy zöldes színnel világító jádeköves gyűrű, de hogy könnyedebb vizekre evezzünk: a Könyvesházi fiúk, a Great Northern Hotel és a csodálatos duglászfenyők, a Dupla R Kávézó, a világ legjobb cseresznyés pitéje és egy átkozottul finom kávé – minden itt van hát, ami egy igazhitű Twin Peaks-rajongó világát jelentheti. Az pedig nyilván egyértelmű, hogy a könyv vége (amikorra végül is jól megtudjuk, ki is az Archivista) ugyanazon a napon játszódik, amikor Cooper ügynök visszatér a Fekete Barlangból, talán csak néhány órával vagyunk a tükrös jelenet után. A torokszorító lezárást követően pedig csak annyit mondhatok: a könyv minden apró hibája ellenére a magam részéről bizony epekedve várom a harmadik évadot! „Azt hiszem, sok minden mással is így vagyunk az életben, nem is olyan szörnyű, míg a félelmet távol tudjuk tartani magunktól."

(Az ismertetőben található képekért nagyon nagy köszönet illeti Pintér „Grungery" Miki barátunkat, aki nem csak, hogy volt olyan szerencsés, hogy – ráadásul már nem is először – járhatott a filmsorozat helyszínéül szolgáló vidéken, ugyanakkor volt olyan rendes is, hogy ott készült fényképei közül megosszon velünk néhányat.)