Shock!

Január 7-én, 67 éves korában elhunyt Neil Peart. A Rush dobosát agydaganat vitte el három évnyi küzdelem után: noha a kanadai progresszív trió hivatalosan azért állt le 2015-ös turnéja után, mert Peart már nem akart tovább turnézni, betegségéről a külvilág egyáltalán nem tudott. Neil hatására szó szerint dobosok tízezrei fogtak először hangszert az évtizedek során, és ahogy többen is megfogalmazták az utóbbi napokban, alighanem egyetlen más ütős témáit sem légdobolták annyian a rocktörténelem folyamán, mint az övéit. Mint ebből is leszűrhető, Neil Peart jelentőségét nemcsak nehéz, hanem úgyszólván lehetetlen szavakkal érzékeltetni – mi meg sem próbálkozunk ezzel, inkább csak azt meséljük el, számunkra mit jelentett a munkássága.

Draveczki-Ury Ádám: Mivel errefelé nem nyomatták a dalaikat a rádiókban, sokáig a Rush is csak egy név volt számomra a Hammer interjúiból és kritikáiból, akikre állandóan hivatkoztak. Kimondottan vicces utólag belegondolni, de a zenéjüket feldolgozások formájában hallottam először. Az első találkozást a What You're Doing jelentette a Skid Row B-Side Ourselves EP-jén, és tisztán emlékszem: már akkor, viszonylag rutintalan, 15 éves zenehallgatóként is az tűnt fel elsőre, mennyire különlegesen építkeznek a dobtémák. Rob Affuso persze nem tartozott Neil Peart ligájába, de mindent megtett annak érdekében, hogy autentikusan szólaltassa meg a dalt, amelyet ugye a John Rutsey-féle stúdióváltozat helyett a már Neillel felvett klasszikus, All The World′s A Stage albumos koncertverzióhoz passzintottak dobilag. Nálam pedig már itt is működött a Peart gyászhíre kapcsán oly sokat emlegetett faktor, és mindig bőszen légdoboltam a nótát az elsötétített szobában. A második találkozást pedig a Working Man tribute jelentette nem sokkal később, amelyet valami röhejes pénzért túrtam ki egy külföldi – talán osztrák? mindenre sajnos én sem emlékszem már... – szupermarket leárazott kosarából, pedig épp frissen jött ki. Gondolom, senki sem tudta az illetékesek közül, mi az... Ezek után persze gyorsan rácsavarodtam a Rushra, és muszáj volt fokozatosan egyre több és több lemezt beszerezni tőlük.

Mindig is azt találtam a legcsodálatosabbnak a kanadaiakban, hogy miközben technikai szempontból egészen brutális, úttörő, előremutató dolgokat villantott mindhárom zseni (és a zseni szót itt kéretik nem üres ömlengésnek venni), simán hallgathattad a zenéjüket úgy, hogy ezekkel egyáltalán nem is foglalkoztál – nyilván a sztárstátusz is ennek köszönhető, hiszen 40 millió lemezt egyszerűen senki sem tud eladni anélkül, hogy ne szólítaná meg az úgymond egyszerű zenehallgatókat, akik csak a rádió előtt ülve várnak néhány fogós dallamra. Aki pedig beleásta magát a dolgaikba, szerintem törvényszerű módon Neil Peartre figyelt oda legelőször, annyira nem evilági volt, amit művelt. Számtalan visszaemlékezést olvastam az utóbbi napokban, és már nem is tudom, ki nyilatkozta: Peart a dobosok számára valami olyasmit jelentett, mint a gitárosoknak Jimi Hendrix vagy Eddie Van Halen. Tökéletesnek találom a példát: valamiféle végső etalon volt, akinek a felbukkanása mindent más szögből mutatott meg, és utána már semmi sem lehetett ugyanolyan, mint előtte. Onnantól kezdve egyértelműen ő számított a mércének. Belemehetnék, melyik eszehagyott ritmusképletétől üvegesedik meg ezredszerre is a szemem, kielemezhetném, melyik a leggyilkosabb pörgetése, netán elmélkedhetnék róla, miként tudta megőrizni végig innovatív hozzáállását és azt a fizikai felkészültséget is, amit a témái igényeltek, de most komolyan, lenne értelme? Dehogy lenne. Nem szívesen dobálózik az ember nagyon nagy szavakkal, de ha indokolt, szerintem nem kell félni tőlük. Valahol mélyen úgyis mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy Neil Peart volt a legnagyobb rockdobos, akár kimondjuk ezt, akár nem. Az meg már valahol pofátlanság, hogy ennek tetejében, csak úgy mellesleg még az egyik legjobb dalszövegírót is benne tisztelhettük.

Mindig is megadtam a Rush-hallgatás módját: ritkán teszek be tőlük csak egy-egy dalt, inkább az a jellemző, hogy rövidebb-hosszabb szünetek után hirtelen rámtör a vágy, és ilyenkor utána néha hetekig nincs is kedvem igazán máshoz. Éppúgy szeretem hagyni, hogy csak úgy átfolyjanak rajtam és feltöltsenek a dalok, mint ahogy el tudok merülni az egyes hangszeres témákban is – persze ilyenkor mindig az a vége, hogy Peartre koncentrálok, mert egyszerűen nem tudsz mást csinálni. Ahogy egyik kedvenc dalomban ő maga is megfogalmazta: „Mystic rhythms / Capture my thoughts / Carry them away / Nature seems to spin / A supernatural way / Mystic rhythms / Under city lights / Or a canopy of stars / We feel the powers and wonder what they are".

Cseke Feri: Akár tetszik, akár nem: Magyarországon Rush-rajongónak lenni több mint kiváltságos dolog. Már csak az az ellentmondásos tény is elég elgondolkodtató jelenség, hogy kultúrájára oly büszke hazánk csupán egy maroknyi zenefanatikust tud felmutatni, na de az, hogy a globális szinten is méltán népszerű, legendás státuszban csücsülő kanadai Rusht itthon szinte csak egy kupaknyi rajongó ismeri és szereti igazán, már sokkal több, mint aggasztó. S ezen sajnos még szegény Neil Peart tragikus halála sem fog semmit változtatni, hiába lesz pár napig hírértéke e borzasztó ténynek... A mágikus négybetűs szó tizenöt perc hírnevet követően, Neil nevével együtt ismét az ismeretlenség homályába húzódik majd vissza. Nem tudom, miért alakult ez így nálunk, de valószínűleg nem tévedek nagyot azzal, ha ISMÉT az önnön ketrecébe ragadt, a múlttól elszakadni képtelen, dobozban élő és az idejétmúlt szokásaihoz foggal-körömmel ragaszkodó MAGYAR mentalitást hozom fel példaként, ahol a fejekben kattogó biológiai, kulturális és társadalmi óra egyszerűen megállt a '80-as években.

Neil Peart sokkal több volt egy átlagos zenekar átlagos dobosánál: költő volt, író és életművész, aki amennyire csak megtehette, utazott, utazott és csak utazott. Utazott a zenekarral, utazott magánemberként kerékpárral, motorral, autóval... s e terápiával felérő lelki megtisztulások tapasztalatait szorgalmasan jegyzetelte is, amelyekből négy könyv, valamint a Rush csodás dalokkal teli életművének nagy része is megszületett. Dobosként, zenei producerként és szövegíróként is legalább ugyanannyi részben járult hozzá e legendás dalokhoz, mint másik két szerzőtársa. Nélküle egyszerűen nem lett volna annyi mélység, annyi bölcsességgel telített mondanivaló ezekben a szerzeményekben, amelyeket az ő gondolatisága, nyitottsága és tragédiákkal sújtott élete által szerzett tapasztalatai teremtettek. Egyedülálló, egyszerre ösztönös, feelinges és technikás stílusáról, valamint generációkra gyakorolt hatásáról talán felesleges is most ódákat zengeni, ezt megtették előttem már egy pár százezren, ami valószínűleg a jövőben is hasonlóképpen fog folytatódni. Díjainak sokasága, jelenléte a Halhatatlanok csarnokában, szakmai elismerése, de legfőképpen a Rush elképesztő öröksége, azt hiszem mind-mind önmagáért beszél.

Talán szerencsésnek mondhatom magam, amiért már viszonylag korán megismerkedtem a zenekarral valamikor a középiskolás éveim alatt, és határozottan emlékszem, hogy nem Geddy Lee vérfagyasztó magas hangjai és fantasztikusan megdörrenő mélyei, vagy Alex Lifeson előremutató gitározása miatt döbbentem le a legjobban, hanem sokkal inkább a zenekar dobosa szögezett oda a hangszórók elé. Tisztán kivehető, apró finomságokkal telerakott precíz játékával, egyszerre erőteljes, kifinomult és érzéki stílusával, azonnal megvett kilóra, és már akkor tudtam, hogy örök kedvencet avathatok. Azt meg talán említenem sem kell, hogy ez a lemez a kultikus 2112 volt, amelynél talán nem is lehetett volna tökéletesebb, mindenki számára nyitott kaput találni a zenekar világába, és ami Peart (és a csapat) magnum opusa is volt szinte minden tekintetben. A Rush-életmű azóta is gyűjteményem legértékesebb darabjai között foglal helyet, és álmomban sem gondoltam volna nyolc esztendővel ezelőtt, hogy a Clockwork Angels lesz a progresszív rock úttörőinek legutolsó stúdiólemeze.

Márpedig így lett. A Rush Neil Peart halálával számomra nem létezik többé. Hiába is röppentek fel mostanában Mike Portnoyjal közösködő pletykák, ez a történet ugyanúgy nem folytatódhat Neil nélkül, mint ahogy a Beatles sem John Lennon és George Harrison nélkül, és még sorolhatnám... Pótolni persze mindenkit lehet valamilyen szinten, és természetesen a maradék tagságnak joga van azt is eldönteni, hogy mi lesz a következő lépés. Én a magam részéről itt most lezártnak tekintem a Rush-sztorit, és – fájó szívvel ugyan, de – remélem, hogy Geddy Lee-ék is hasonló méltósággal gondolkodnak ez ügyben. Köszönöm a zenekar többi tagjának, de legfőképpen neked, Neil, ezt a felülmúlhatatlan, csodálatos örökséget! Ennél többet a rockzenében elérni nem lehet. Nyugodj békében, Prof!

Danev György: 17 voltam, amikor a Rush zenéjével megismerkedtem: egy barátomtól másoltam át kazettára a Moving Pictures albumot, majd a Counterparts lemezt, és ez a két anyag aztán keretbe is foglalta azt korszakot, ami máig a kedvencem a kanadaiak életművéből. Habár már akkor is gitár-őrült voltam – pontosítok: sokkal nagyobb gitár-őrült, mint ma –, a Rush zenéjében sosem a hathúros zeneszerszámot figyeltem. Sietve leszögezem, ez nem Alex Lifeson hibája volt, aki legalább annyira briliáns textúrákat gyártott, mint mondjuk Trevor Rabin a Yesben. Tudtam ezt már akkor is, az a megmagyarázhatatlan dob-basszus összjáték, no meg azok az elgondolkodtató dalszövegek azonban minden figyelmemet lekötötték. Geddy Lee sosem hallott basszusgitározása önmagában elvarázsolt, a tónusával és a frazírjaival azóta sem tudtam betelni, és akkor még ott volt az a dobolás... Abban az időben, 1994-ben a dobolás csúcsa számomra az volt, amit a Fates Warning Parallels és a Dream Theater Awake lemezein tapasztaltam. Aztán meghallottam a YYZ, a Red Barchetta és a többi klasszikus örökérvényű ütemeit, és átértékeltem mindent, amit erről a hangszerről addig gondoltam. Rongyosra hallgattam a szalagot, de a másik kazetta a Counterparts felvételével még rosszabbul járt, mivel az Animate dob-intróját állandóan visszatekertem...

Teljesen egyértelmű volt, hogy Neil Peart már akkor, visszavonhatatlanul a legnagyobb kedvenceim egyikévé vált. Imádtam azt a visszafogott eleganciát, amivel képes volt a legmegdöbbentőbb kiállást is megoldani. Sziporkázó játéka összetéveszthetetlenül stílusos és szembeötlő volt minden egyes szerzeményben. Gyakorlatilag már a korai, ősrockos felfogású korai albumokon eljátszott mindent, amit rockban lehet, sőt, még annál is többet. Ő azonban nem elégedett meg ennyivel, a '80-as években újabb dimenziókat nyitott azzal, hogy a Rush new wave-es megoldásokkal flörtölő, újradefiniált anyagain szintetikus dobhanzásokkal kezdett kísérletezni, magától értetődő természetességgel integrálva ezeket zenekara keretei közé. Nem tudom, hogy hallottam-e azóta eme önálló zeneművekként is értelmezhető, elképesztően egyedi identitással bíró dobképleteknél izgalmasabb dobjátékot, de gyanítom, hogy nem. Neil lehengerlő dominanciája ugyanakkor sosem tűnt magamutogatónak, öncélúan virtuóznak. Ez az alázat és intelligencia költői szépségű dalszövegeiben ugyanígy visszaköszönt: gondolatainak magvas mivolta mellett ha akart, sem tudott volna elmenni az ember. Művészetének jelentőségét, zenetörténetre gyakorolt hatását talán nem is lehet szavakkal érzékeltetni, leginkább mégis azért volt minden tiszteletem az övé, mert ember tudott maradni azután a felfoghatatlan tragédia után, ami érte: tíz hónap leforgása alatt eltemette a lányát és élete párját. Biztos vagyok benne, hogy ezt a csapást sosem heverte ki és élete hátralévő részét félig lelki roncsként kellett leélnie, mindazonáltal képes volt megőrizni épelméjűségét, újra családot alapított, a Rush rajongóinak pedig még másfél évtizeden át rengeteg örömet szerzett. A sors persze másodízben is csúnyán elbánt vele. Most sem adatott meg neki, ami a legtöbb embernek természetes: második kislányával sem tölthetett elég időt, őt sem láthatja már felnőni. Vajon mit vétett Neil Peart? Óhatatlanul felnézek az égre: vajon valaki szabadságra ment odafent? Remélem, hogy a hívő keresztényeknek igazuk van, és tényleg van mennyország. Ha igen, akkor Neil végre újra Selena és Jacqueline társaságában lehet... Nyugodjatok békében mindhárman.

Kiss Gábor: Vannak olyan hőseink, akiknél egyszerűen nincs benne a pakliban, hogy itt hagyjanak minket. Az ördögöt ugyan nem szeretném a falra festeni, de Ozzy vagy Mick Mars esetében az ember lélekben azért már valamennyire felkészült az elkerülhetetlenre, Neil Peart azonban egészen más kategória volt. A Rush emblematikus dobosát annyiszor megtépázta már az élet, mégis mindig felállt a legkeményebb ütésekből is, ráadásul személyisége még a legnehezebb időszakokban is hihetetlen erőt és pozitivitást sugárzott. Épp ezért biztos voltam benne, hogy a Rush-szünet csak átmeneti, és lesz még visszatérés, lemez, turné. Ha máshol nem, hát a tengerentúlon, így pedig valahogy, valamikor végre én is el tudom csípni őket élőben. A Van Halen és a Danzig mellett ugyanis mára csak a Rush kipipálása maradt ki a legnagyobb kedvencek bakancslistáján. Neil Peart rendkívül igazságtalan halála miatt pedig ez már végérvényesen így is marad. A rák persze sosem igazságos – ezt sajnos családi érintettség folytán személyesen is tapasztaltam – de most tényleg olyasvalakit vitt el, akinek rengeteg dolga lett volna még köztünk.

Mi mást is tehetnék, minthogy három kedvenc lemezemmel búcsúzom Neil Pearttől: a Fly By Night, az A Farewell To Kings és a Test For Echo mind más-más oldalát domborítja ki a Rush és Neil zsenialitásának, de mindhárom hibátlan mestermű, ez kétségtelen.

Ha van olyan ember, aki zeneileg és személyiségét tekintve is példaként állítható bárki elé, azt gondolom, hogy Neil Peart ilyen volt. Emlékezzünk rá együtt, szóljanak Rush-dalok mindenhol!

Meszlényi Bálint: Valahogy Neil Peart esetében egészen mostanáig szinte képtelenségnek tűnhetett, hogy egyszer majd ő is eltávozik, pedig tudjuk, hogy minden földi halandónak ez a sorsa. Elnézve azonban azt a páratlan fegyelmet és muzikalitást, amely egészen az R40 címre keresztelt – most már bizonyosan – legutolsó Rush-turnéig jellemezte színpadi produkcióját, joggal gondolhattuk, hogy Neil tevékenységéből még nagyjából kétszáz év hátra lehet. Nem így alakult, pedig minden mozzanata ezt sugallta...

Utolsó cirka öt évét szinte teljes mértékben homály fedte, és zenészkollégái is valósággal hárították a „na, mi lesz?" jellegű kérdéseket a legendás trióval kapcsolatban. Most már azt is tudjuk, miért... Akármennyire is eltávolodott a nyilvánosságtól ebben a néhány évben, nekem még mindig az a kép él a fejemben, hogy szinte csak tegnap volt, amikor monstre koncertek keretében nyújtott generációjából szinte mindenkit sarokba állító módon hibátlan, kiegyensúlyozott hangszeres teljesítményeket. Merthogy Peart a legutolsó pillanatig ezer százalékosan komolyan vette, amit csinált, a „hakni" és a „nosztalgia" kifejezéseket pedig talán nem is ismerte...

Nehéz egy ilyen kis terjedelmű irományban összefoglalni, mi mindent adott a rocktörténelemnek egyedi, csak rá jellemző hangszerkezelésével. Úgy tudott minden ütésével önazonos lenni, hogy közben ezernyi hangon szólt hozzánk játékán keresztül. A gigantikus dobszólóktól a kísérletező szellemű megnyilvánulásokon keresztül egészen a hegyes kettőnégyekig mindent amolyan tisztán, sallangmentesen, neilpeartösen volt képes megformálni, mi pedig csak bámultuk a legnagyobb elismeréssel és csodálattal. Még legendás Slingerland pergődobját sem irigyeltük tőle, amelyet '77-től '96-ig bezárólag nagyjából annyiféleképp hallhattunk megszólalni, ahány Rush-album ezalatt megjelent, és persze mindegyik változat olyan volt, hogy a fal adta a másikat... Ehhez persze kellett egy Neil Peart is, akinek jellegzetes ütéstechnikája ezen sorok írása közben is konstans megelevenedik lelki szemeim előtt (tudjátok, az a kíméletlen mozdulat, ahogyan megsuhintotta a hangszert).

Ekkor pedig még nem is szóltam dalszövegeiről, pedig e tekintetben is maradandót alkotott. Életének minden periódusában kivételes lényeglátásról tett tanúbizonyságot, a világról alkotott benyomásaihoz pedig leheletfinoman adagolta saját életének kardinális kérdéseit is. Így például személyes tragédiáit is a lehető legmagasabb művészi színvonalon sikerült feldolgoznia még az ezredforduló környékén. Sajnálatos, hogy annyi megpróbáltatás után végül neki is a megérdemeltnél jóval rövidebb idő járt itt a földön.

A magam részéről még nem igazán sikerült megbarátkoznom a ténnyel, miszerint már Neil Peart is odaát muzsikál, és ez talán így is fog maradni. Óriási dolog volt egy ilyen életutat figyelemmel kísérni! R.I.P.

Nagy Andor: Sosem kedveltem a progresszív zenéket. Csak a legnagyobbak esetében voltam hajlandó kivételt tenni, akiket viszont feltétel nélkül szerettem és szeretek mind a mai napig. Olyanokról beszélek, mint a Pink Floyd, vagy a régi Genesis. Aztán voltak olyanok is, akiknél éreztem, hogy zseniális, amit csinálnak, de ilyen-olyan okból mégsem hozzám szól. ELP, King Crimson, Dream Theater, Fates Warning, sorolhatnám napestig. Végül van egy olyan kategória, amely tagjainál a zenét mindig is nagyra becsültem, viszont az énekkel sosem tudtam mit kezdeni. Ennek a csoportnak az iskolapéldája pedig a Rush.

A kanadai trió, akik közül mindig is Neil Peart volt a kedvencem, a mosolygós, bajszos (később aztán már nem bajszos, és egyre szomorúbban mosolygó) dobos-zseni. Nem is (csak) az iskolateremtő dobjátéka volt, ami miatt a szívembe zártam, hiszen jó dobos rengeteg van (tudom-tudom, ilyen azért nem sok), hanem azok a remek szövegek, amiket ő írt, pláne az az intellektus, amit minden interjúban megcsillogtatott, amit vele készítettek. És az intelligencia bizony nem igazán tömegcikk zenész-körökben sem.

Egyszer régi zenésztársa, Alex Lifeson valami olyasmit válaszolt egy újságírói kérdésre, ami azt firtatta, hogy mi szüksége Neilnek arra, hogy minden egyes nap órákat gyakoroljon, amikor már amúgy is ő a világ egyik legjobb dobosa, hogy éppen azért lehet az, mert még mindig hajlandó órákat gyakorolni minden egyes nap. És hogy bárkitől szívesen tanul.

„We're only immortal for a limited time" – írta egyszer. Azt hiszem, ez azért nem mindenkire igaz.

Pálinkás Vince: Lehetett mindig azon siránkozni, hogy miért nincs több olyan zenekar, mint a Rush, de lássuk be, ez nem volt lehetséges. Úgy szent tehénné válni, hogy lényegében senki se találjon rajtuk fogást, utánuk egyszerűen nem elképzelhető, és többé nem is megvalósítható. Persze itt a csapatban mi is többször élcelődtünk Geddy Lee hangszínén, de arra sosem volt példa, hogy a prog zenék ősellenségének számító kollégánk is elismerő szavakat fogalmazzon meg egy prog zenekarról, illetve minden mai prog zenekar egyik legfontosabb hatásáról. A Rush kapcsán ez is megtörtént. Ennyike.

Ami engem illet, a Rush tengerentúli szupersztár státuszának elképesztő ténye előtt mindig is értetlenül álltam, talán azért is, mert ez nagyon is szembemegy a tömegek igénytelenségének általunk is előszeretettel hangoztatott mantráján, még akkor is, ha jól ismerjük és megmosolyogjuk a színtéri sznobizmust. De a zenekar popkult felbukkanásai, egy-egy cameo vagy akár csak gyerekszobai poszter feltűnésének erejéig (nem beszélve személyes kedvencemről a Ready Player One regényben), mind azt jelzik, hogy hatásuk, jelentőségük sokkal mélyebb nyomott hagyott (mely megmarad), mint azt mi Budapestről gondolnánk. És a trió másik két tagjának érdemeit nem elvitatva, ez a hatás nem egyharmad részben köszönhető Neil Peartnek, aki nemcsak eléggé fel nem magasztalható dobolásával, hanem dalszövegeivel és víziójával is hozzájárult mindehhez. Ahogy Rod Morgenstein is megfogalmazta: Neil igazi reneszánsz ember lehetett – amely terminussal szintén rendszeresen viccelődünk szerkesztőségen belül, de ez esetben valóban értelmét nyeri a kifejezés és ezt az életfelfogást akár dobolás/zenélés nélkül is érdemes követni, bár kétségtelen, hogy a kreatív tevékenység nagyon sokat tehet hozzá. Így lehet igazán teljes életet élni, még ha borzasztó személyes tragédiák árnyalják is be azt – Neil Peart ebben is példakép lehet, ha már dobosként nem is merészelem annak nevezni. E tekintetben inkább csak tovább hallgatom (és csodálom) játékának stílusát, hangzását, dinamizmusát, erejét és ötletességét. Önmagában és zenével együtt is, amit társaival együtt csinált egészen addig, amíg ezt ereje teljében tehette.