Shock!

Holnap bolondok napja, és mi mást is ünnepelhetnénk ekkor, mint a bohémeket, művészeket, zenészeket, költőket és mindazon kivételesen tehetséges egyéneket, akik ihleteiket valami magasabb forrásból nyerik, s akik még a mai világot is megfűszerezik valami eredetivel, valami magasztossal. A kanadai Rush trió örökérvényű üzeneteket tartalmazó, 2112 című, negyvenéves kiadványa sem véletlenül jelent meg e napon, hisz alkotói is a fentebb említett gyermek lelkületű bohémek táborát gyarapítják. Ünnepeljük is hát meg a progresszív rock műfaj egyik legmeghatározóbb mesterművét lehetőleg úgy, hogy egy hangszer is ott legyen a közelünkben! S hogy miért? Ez reményeim szerint talán a koncepcionális címadó szerzemény által elmesélt történetből ki fog derülni.

A Rush a Caress Of Steel lemezzel végérvényesen elindult egy még progresszívebb irányba, ám a nagyközönséggel valahogy mégsem sikerült megszerettetni az egyre szövevényesebb, az eddigieknél sokkalta odafigyelősebb muzsikát. Sőt, a némileg jobban sikerült Fly By Night album után az anyag talán egy kicsit visszalépést is jelentett, amit az alacsonyabb nézőszámok is igazoltak. Neil Peart szerint a harmadik lemez egyébként is a csapat mélypontjának számít, bár én ezzel azért annyira nem vagyok hajlandó azonosulni, hiszen például a Bastille Day vagy éppen a Lakeside Park semmivel sem marad el színvonalban a többi klasszikus mellett, és akkor a két nagy lélegzetű szerzeményről még nem is beszéltem. Sajnos azonban az élet egészen furcsa dolgokat produkált a srácok háza táján akkoriban. Hiába írtak folyamatosan minőségi dalokat, a rajongók valahogy nem tudtak mit kezdeni velük. Lifeson: „A Caress Of Steel után minden egyre csak rosszabb és rosszabb lett... A közönség nem volt már kíváncsi ránk, a lemez pedig senkit sem érdekelt. Már az is megfordult a fejemben, hogy leteszem a lantot, és elmegyek inkább vízvezeték-szerelőnek."

A zenekar ekkoriban abszolút kilátástalan helyzetbe került, és ilyen körülmények között persze a 2112 megszületése sem folyt éppen a legjobb hangulatban. Geddy Lee: „Ezek nagyon furcsa idők voltak számunkra, ugyanis épp akkor fejeztünk be egy katasztrófális kimenetelű turnét, és ott volt mögöttünk egy agyonszidalmazott lemez, amelyből a kiadónk alig tudott értékesíteni valamennyit. Ráadásul még a rajongók sem igazán szimpatizáltak az újfajta hozzáállásunkkal, ezért mindannyian nagyon elcsüggedtünk. Amikor pedig ezek után elkezdtük összerakni a 2112-t, azt mondtuk egymásnak: ha óriásit bukunk vele, szarjuk le, akkor is csináljuk azt, amit igazából szeretnénk, amiben igazán hiszünk, és ne azt, amit a kiadó vagy a közönség vár tőlünk. Tehát ahelyett, hogy felhagytunk volna a konceptuális, nehezen emészthető, az emberek által elfogadhatatlanul terjengős tételekkel – mint ahogy a Caress Of Steelen is hallható volt –, csináltunk inkább még egyet. És szerencsére sikerült írnunk egy sokkal-sokkal jobbat, mint amilyen az előző kettő volt. Úgy hiszem, minden kétségbeesésünk és szenvedélyünk kitört akkor belőlünk, és a mindenkori tanulási folyamatunkban is nagyon fontos része volt ez az időszak." A felvételek a torontói Sound stúdióban zajlottak 1976 februárjában, és a nyomás alatt álló csapat basszusgitárosa szerint nem volt egyszerű dolguk a rohamtempóban készülő anyaggal: „Iszonyatosan fáradtan kezdtük el a munkát. Napi húsz órákat melóztunk rajta, és ilyen körülmények között próbáltuk a lehető legjobbat kihozni belőle. Meg magunkból is természetesen."

Lifeson azért szerencsére több mindent elárul a feszültségtől sem mentes stúdiómunkálatokról: „Mikor beléptünk a stúdióba, a címadó szerzeményt már majdnem végleges formába öntöttük. Legalábbis nagyjából. Az igazság viszont az, hogy hihetetlenül kevés idő állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy nyugodt körülmények között rögzítsük az új dalainkat. A 2112 nagy részét valójában egy kocsi hátsó ülésén és az aktuális turnéhelyszínek hideg öltözőiben írtuk meg, valahol Észak-Ontarióban. Csak itt tudtuk felkészíteni magunkat a lemezfelvételre is. Aztán amikor bevonultunk a stúdióba, egyetlen hét alatt fel is rántottuk a teljes anyagot, keveréssel és utómunkálatokkal együtt, majd irány vissza a turnéra. A kapkodás következtében szinte az összes szerzeményt élőben rögzítettük, ráadásul ekkor még csak nyolc sávos szalagok álltak rendelkezésünkre. Talán nekünk volt már tizenhat sávos is, de még ennek ellenére is úgy dolgoztunk, hogy próbáltunk elsőre és élőben feljátszani mindent. Ez a munkamódszer egyébként egészen a Signals lemezig így működött nálunk."

Ilyen megfeszített munkatempó mellett persze nem sok idő maradt nekik a lazulásra, és a mindenféle botrányoktól mentes életet élő srácokra már ekkoriban ráaggatták, hogy ők jelentik a mindenkori rocksztárok antitézisét. Azonban nem beszélhetnénk különc művészekről, ha egyikőjüknek sem lenne semmiféle hóbortja. Geddy Lee ez utóbbit nem is tagadta egy későbbi interjúban: „Nos, azt hiszem mindnyájunknak megvannak a maga kis rocksztár-attitűdjei. Úgy gondolom, mindenki szereti kihasználni a nevét, amikor hozzá akar jutni egy jó asztalhoz valamelyik vendéglőben. Sokszor túlzásokba is esünk. Neil például szerelmes a baromi drága sportkocsikba, Alex pedig roppant büszke a marihuána-gyűjteményére, mint ahogy én is a különleges borkollekciómra. Mindenkinek megvan a tuti receptje arra, hogyan kényeztesse magát, és ennek nagy részét bizony a sikerünknek köszönhetjük. És annak ellenére, hogy nagyon hálásak vagyunk mindezért, alapvetően azért mindannyian átlagos és földreszállt fickók vagyunk." Alex Lifeson is hasonlóan látja a dolgokat, habár teljesen más aspektusból nézve: „Soha nem éltünk úgy, mint a rocksztárok. Én már 17 éves koromban apa voltam, és végtelenül fiatalnak éreztem magam, amikor rámszakadt ez a felelősség. Ugyanúgy vittem a gyereket az iskolába, és ugyanúgy megvettem neki a kaját, mint ahogy mindenki más – na jó, Axl Rose az utóbbi alól talán az egyetlen kivétel." Színpad mögötti orgiákról tehát biztosan nem fogsz olvasni ebben a megemlékezésben...

A borító – Az első ránézésre is egyszerűnek tűnő borító valójában számtalan titkos utalást rejt magában, amelyet változatlanul a zenekar ügyeletes grafikusművésze, Hugh Syme készített, aki ezúttal még a fiúk legnépszerűbb, The Starman elnevezésű logóját is megalkotta. Az ötágú, vörös csillag közepére mutató, meztelen férfialaknak külön története van. Syme: „Mielőtt megalkottam volna ezt a különleges borítót és logót, elolvastam a már meglévő dalszövegeket, amelyekből azt a következtetést vontam le, hogy a teljes történet valójában a jó és a rossz energiák közötti feszültségről szól. A pozitív oldalon található a zene, a kreatívitás és a szólás szabadsága, a negatív oldalt pedig mindezeknek az ellentéte képviseli. A sztori hőse a ruhátlan férfi, aki a klasszikus értelemben megteremtett emberi tisztaságot és ártatlanságot szimbolizálja, amely tulajdonságokat az ősidőkben még nem palástoltak el olyan átvitt értelmű elemekkel, mint például a ruházat. A vörös csillag pedig mindezen tulajdonságok ellentétét, a velejéig romlott, mindenek felett uralkodni akaró államszövetséget jelképezi. Szabadságot hirdető hősünk – és a hasonló állásponttal rendelkező zenekar – tehát a hatalom elnyomó eszközei ellen emel szót. Hogy őszinte legyek, soha nem gondoltam volna, hogy a fiúk zenekari logóként fogják értékesíteni akkori elmeszüleményemet... És lám, azóta mindenütt csak ezt látom..." Peart persze egyetlen mondatban is értésünkre tudja adni a logó jelentését: „A meztelen férfi az agymosott és korlátok közé szorított tömegek fölé emelkedő bölcs és józan egyént jelképezi, a vörös csillag pedig a kollektív mentalitást."

2112 – A lemez központi témáját képviselő, hét tételből álló 20 perces dalmonstrum egyértelműen a zenekar történetének egyik legtökéletesebb s talán legismertebb momentuma is egyben. Az örökérvényű sztori vélhetően még 2112-ben sem válik majd elcsépeltté, hiszen akkora alapigazságokat rejt, amelyek nem csupán a jelenlegi történethez kapcsolódnak, hanem szinte az élet minden területére kivetíthetőek. Többek között ez a kikezdhetetlen bölcsesség lehet a Rush halhatatlanságának is az egyik kulcsa, amelyet elsősorban Peartnek köszönhetünk, aki itt is egy regényhez nyúlt inspirációért. Ezúttal az orosz származású, az objektivizmus jegyében alkotó, nagy hatású regényírónő és filozófus, Ayn Rand Anthem című remekműve volt a dal létrejöttének elsődleges indítéka. A távoli jövőben játszódó sztori valójában nagyon könnyen értelmezhető, Neil nem hagyott benne sem megfejthetetlen csavarokat, sem pedig kibogozhatatlan szálakat: 2112-ben egy galaxisra kiterjedő államszövetség irányítása alá kerül az emberiség, akik elnyomás alatt tartják csillagrendszerünk összes bolygóját, illetve befolyást gyakorolnak az azokon található életformákra. Történetünk hősének pedig a szövetség által elutasított hagyományos értelemben vett zene hatására felnyílnak a szemei, és elhatározza, hogy a maga módján fellázad a hatalom ellen. Nagy vonalakban ennyi a sztori lényege, de remélem, senki nem veszi zokon, ha kicsit belemélyedek a témába, hiszen aktualitását még a mai napig sem vesztette el.

A futurisztikus űrhangokkal kezdődő intróban egy galaktikus háború utáni történések közepén találjuk magunkat (I. Overture). A bevezető hangokat Geddy Hugh Syme-mal közösen agyalta ki, amikor a képzőművész először kereste fel a srácokat privát torontói stúdiójukban, ahonnan később előkerült egy ősrégi ARP szintetizátor is. Az instrumentális nyitányban négy és fél percben foglalják össze a nagy lélegzetű tétel legütősebb mozzanatait, amelyek csak többszöri hallgatás után döbbentik le a hallgatót igazán – miután már megismerkedett a dal többi részletével –, hogy milyen átgondoltan is építették fel és fűzték össze őket. A kompozíció ennek ellenére mégis inkább improvizációból született, ösztönös örömzenélésnek hat. Szinte csoda, hogy Peart energikus pörölycsapásai alatt nem hullott darabjaira a cájg, egyszerre zsigeri és agyas játéka itt több mint fenomenális. Lifeson organikusan megdörrenő gitárjai pedig fokozatosan megdobják az energiaszintet, ami miatt az ember minden alkalommal kénytelen egyre csak feljebb és feljebb tolni a hangerőt. Geddy pedig a Bibliából merített bölcsességgel tesz pontot ennek a fergetes bevezetőnek a végére, miszerint a szelídek fogják örökölni a földet: „And the meek shall inherit the earth...". Aztán a második tételben még az eddigieknél is jobban felpumpálják az adrenalint a mit sem sejtő hallgatóban.

A világot a Syrinx templomának papjai irányítják (II. The Temples Of Syrinx), akiknek célja, hogy elsöpörjenek és cenzúrázzanak minden hagyományos művészetet és kulturális tevékenységet a Föld színéről, hogy az általuk irányított szupertechnológia eszközeivel uralkodjanak mindenek felett. Geddy ijesztően magasan, mégis elsöprő energiával énekli ki a verzéket, amitől sokan meg is rémülnek, azonban a fogós, hard rockos zenei alapok miatt mégis képtelenség szabadulni a tételtől. Szabályosan magával rántja, beszippantja az embert az intenzív lendület és a kifogástalan hangszeres játék.

A harmadik tételben (III. Discovery) pedig megtörténik a csoda, ugyanis főszereplőnk egy vízesés mögötti barlangban rátalál egy ősi eszközre, amely végül minden forradalmi változásnak az indítéka lesz. Ez az „idejétmúlt" ismeretlen szerkezet pedig nem más, mint mindannyiunk kedvenc hangszere, a gitár, amelynek évek alatt elhangolódott húrjait Lifeson először csak behangolni próbálgatja, majd az egyre varázslatosabban megszólaló akkordok közül szép lassan kibontakoztat egy dallamot. Alex fokozatosan építkező, a kezdeti ismerkedéstől a saját, komplex dalok komponálásáig terjedő állapotokat és az ember zenei fejlődését mutatja be nekünk itt három és fél percben összefoglalva. Azt már említenem sem kell, hogy a Geddy rácsodálkozó éneklésével kiegészített, rögtönzött momentum tanítanivalóan zseniális, és elmondhatatlanul hatásos, amikor az ember csak úgy egy szál akusztikus gitáron elővezeti akár közönségnek, akár csak saját szórakoztatására. Lifeson pofonegyszerű ujjgyakorlatába sokkal több zeneiség került, mint bármilyen parasztvakító gitárszólóba. Érdekesség, hogy a gitáros kedvenc, hófehér ES-335 Gibsonja mellett többnyire barátoktól kölcsön kapott hangszereket használt a felvételeknél. Így többek között a fent említett Discoveryben is egy kölcsön-Fenderrel pengetett, és a többi dalban sem használt saját akusztikus gitárt.

A hangszer és a muzsika mágikus hatása alá került főszereplőnk ezek után úgy gondolja, hogy tapasztalatait meg kell osztania a világgal is, ezért ötletével a szövetség elé járul (IV. Presentation). Terve természetesen elutasítással végződik, hiszen Syrinx komputerizált és egyeduralkodó papjait egy efféle „letűnt" és hagyományos „lelettel" lehetetlen meggyőzni, hiába is gondolja úgy főhősünk, hogy óriási felfedézésre tett szert, amely hatalmas áldás lehetne az emberiség számára. A gitár pár pillanat múlva összetörve hever a papok lábai előtt, mint minden bűn okozója, s mint a korai civilizáció összeomlásának elindítója... Geddy pedig nemcsak elénekli, hanem el is játsza a papok negatív szerepét. Agresszív sikítozásával, megvadult farkasok bőrébe bújva köpködi az átkokat szerencsétlen áldozatára, amelyet a pazar visszatérő motívumok és a feszes zenei alapok is alátámasztanak.

Ezek után nem maradt más hátra, mint visszavonulni a barlangba, és Lifeson álomszerű gitárhangjainak hatására, mély álomba merülni (V. Oracle: The Dream), amelyben egy olyan elfeledett társadalom képe jelenik meg, amikor még virágzott az egyéniség és a kreatívitás, és ahol még művészi alkotásokban jelent meg az ember valódi és tiszta szelleme. Hősünk ezek nélkül viszont teljesen értelmetlennek tartja a további létezést, ezért úgy dönt, hogy saját kezével vet véget életének (VI. Soliloquy), azzal a reménnyel, hogy érzése szerint az ősi hagyományok egyszer majd végleg ledöntik a papok egyeduralmát. S vérének kiontása következtében az élet végül eltávozik belőle: „My life blood spills over...". Az energikus végkifejletben (VII. Grand Finale) pedig Peart állítása szerint minden a helyére kerül: a szövetség elbukik, és a zene elnyeri méltó jutalmát.

Neil Peart halhatatlan sztoriját nem csak a műfajra gyakorolt hatása miatt fontos kivesézni, hanem már csak azért is, mert általában mindig e szerzemény neve kerül említésre először, amikor a progresszív rock legfontosabb állomásairól esik szó. Ennyi év után talán azt is kijelenthetjük, hogy ez volt az a pont a könnyűzenei életben, ami nem csupán zenei értelemben tartalmazott forradalmi újításokat, hanem tartalmilag is átfogó képett nyújtott a prog rock, valamint a zene „száműzött" szerepéről a világunkban. E témával a mai napig rengetegen szimpatizálnak, és alighanem ettől is vált ez a szerzemény örök klasszikussá.

A Passage To Bangkok – Az összefüggő címadó történet mellett még további öt, különálló tétel is felkerült a lemezre, amelyek közül az A Passage To Bangkok jelentéstartalmát felesleges lenne bármivel is elkendőzni, ugyanis általában itt mindenki egyetért abban, hogy a turistalátványosságoktól sem mentes Bangkok sokkal inkább a marihuána és az ópium termesztése miatt található a mondanivaló középpontjában. Bár a fiúk nagyon ügyesen elrejtették mindezt az utazásról szóló rímek között, amelyek mindegyikében ófélreérthetetlen utalás található a helyi drogokra. Lifeson később be is ismerte, hogy rövid fogorvosi pályafutása után rendszeresen elfüstölt némi hasist, és Peart is többször megemlíti könyveiben, hogy ő maga is élt valamikor LSD-vel. A zenei megfogalmazást pedig tökéletesen alárendelték a tartalomnak, hiszen az intenzív riffekből álló verzékben szinte pattanásig feszül a vágyakozás, amelyet aztán egy totálisan lelazult refrén követ. Az efféle hangulatok teremtéshez mindig is nagyon értett a Rush, számtalan hasonló megnyílvánulást hallhattunk már tőlük a későbbiekben is. Végül pedig Alex imprós szólója koronázza meg ezt a leginkább tradicionálisnak nevezhető dalt Geddy és Peart felszabadult, groove-os alapjaira, amelynek kezdetén ha a vájtfülűek nagyon odafigyelnek, hallhatják, hogy Geddy egy jó nagy adag slukkot is felszippant valamiből... Hatalmas nóta, a címadó mellett a lemez egyik legütősebb pillanata, amelyet a koncerteken is gyakran elővettek, kiegészítve Geddy basszuspedáljával és kisegítő ritmusgitározásával.

Tudvalevő, hogy a basszer/énekes sokszor temérdek feladatot vállal magára egy-egy előadás alkalmával, ami szintén csak azt bizonyítja, hogy Geddy agya elképesztő dolgokra képes. Egyszerre tud koncentrálni az éneklésre, a szövegekre, a mélyekre, a különböző pedálokra, a ritmusozásra és persze a roppant bonyolult technológiával összegányolt szintetizátorra is, amit egy „normális" zenekar esetében minimum egy vendégbillentyűs szólaltat meg: „Nagyon komoly odafigyelést igénylő, MIDI rendszerű hangszereket használok, de nem hiszünk abban, hogy ezeket a részeket egy háttérben tevékenykedő embernek kellene megoldani helyettünk. Nekünk kell mindent megvalósítanunk, máskülönben az előadás nem lenne hiteles."

The Twilight Zone – A misztikus hangulatú The Twilight Zone-t mindössze egy nap alatt préselték bakelitbe, és a végeredményen sokszor úgy tűnik, mintha Geddy megfázással is küzdött volna abban az időszakban. Sokszor feltűnően nazális hangsúllyal és visszafojtva énekli Peart dalszövegeit, ám ez cseppet sem von le a dal nagyszerűségéből, sejtelmes, vészjóslóan feszült hangulatából. A refrénben hallható szövegpótló danolászás pedig akár még kamurefrénnek is elmenne, bár utóbbi trehányság nem lenne jellemző a zenekarra, kivéve persze, ha ezeket az elemeket tudatosan építik bele a dalokba. A felvételek utolsó napján rögzített szerzemény egyben az első single-ként is funkcionált a 2112-ről, amelynek érdekessége, hogy külön részletekben is kapcsolódik a megegyező címen futó amerikai televíziós sorozat két korai epizódjához. A Caress Of Steel lemezt a trió egyébként a sorozat alkotója, az album kiadása előtt három hónappal elhunyt Rod Serling emlékére ajánlotta, amiből nyilván nem nehéz következtetni arra, hogy Peart nagy rajongója a klasszikus science-fictionnek (is).

Lessons – E dal pedig talán az egyetlen a Rush életművében, amely teljes egészében Alex Lifesonhoz kapcsolódik, aki a zenei tartalom mellett a szöveget is egymaga jegyzi. A felhangosodó akusztikus gitárokra Geddy először hozza a maga kis felszabadult dallamait, amelyek aztán ismét elememtáris erejű üvöltésekbe fordulnak át a refrénekben. Azonban ebben a szerzeményben sokkal inkább érdemesebb a ritmusszekció briliáns játékára odafigyelni, hiszen Peart és Geddy itt megintcsak olyan elegáns végtag- és ujjgyakorlatokat vezet elő, hogy az ember nem győz csodálkozni. A végtelenül egyszerű zenei alapokat is képesek olyan észrevétlenül és ötletesen megvariálni, hogy a mit sem sejtő hallgatót még az ezredik ismerkedés után is érhetik meglepetések. Alex összekeverhetetlen és spontán szólója is dicséretre méltó: „Nem szeretek túl sokat pöcsölni a szólókkal. Az évek során megtapasztaltam, hogy ha sokáig molyolok egy szólón, előbb-utóbb lélektelenné válik az egész. Túlságosan is tudatossá válik a játékom, ezért aztán hagynom kell, hogy minden ösztönösen történjen, mert abból születnek a legnagyszerűbb dolgok."

Tears – Ahhoz képest, hogy Lee és Lifeson egyik legszebb lírai szerzeményéről beszélünk, nyugodtan odatehetjük a zenekar elfeledett gyöngyszemei közé is, hiszen a mai napig nem érte el azt a népszerűséget, amelyet valójában megérdemelne. Az érzelmes szövegekért felelős Geddy hangszíne pedig itt szólal meg a legbefogadhatóbb regiszterekben, és a végtelenül egyszerű mondanivaló is már első hallásra magával ragadó. Az pedig, hogy a zenekar négy évtizedes pályafutása alatt egyszer sem vette elő élőben, talán arra enged következtetni, hogy alighanem magának a csapatnak sem tartozik a legnagyobb kedvencei közé. Az eredeti felvételeken még Hugh Syme is közreműködik mellotronon, és neki köszönhetjük a színesítő fúvós hangszíneket is, amelyeket szintén valami analóg szintetizátorból varázsolt elő. Emlékezetes momentum, még annak ellenére is, hogy Peartnek a legmesszebbmenőkig vissza kellett fognia magát hangszerén, és kivételesen verseinek egyikét sem használták fel a melankolikus harmóniákhoz.

Something For Nothing – A korong végére ismét egy alulértékelt szerzemény került, amely az A Passage To Bangkok mellett a másik személyes kedvencem a bakelit lemez B-oldalas számai közül. A zenét teljes egészében Lee jegyzi, ami nem csak a 2112 egyik leghatalmasabb riffjét tartalmazza, hanem még a zenekar legnagyobb gitártémái között is kiemelkedő helyen szerepel. Érdekes, hogy szerzője ebben az esetben éppen a csapat basszusgitárosa volt. A lendületes, feelinges rocknóta szövege is szimplán zseniális, amelyet valójában egy „Freedom isn't free" feliratú graffitti inspirált, miután Peart meglátta a turnébuszuk ablakából egy Los Angeles-i fellépésük alkalmával. Ebből az egyetlen mondatból aztán egy roppant sajátos gondolatmenet született meg a szerző fejében, amely gyakorlatilag a „korlátozott" amerikai szabadságról szól. A már említett gitárriff pedig olyan hirtelen keverődik le a dal végén, hogy az embernek kedve lenne újra meg újra elindítani, és végtelenítve hallgatni a körkörös főtémát.

Bár alapjában véve a lemez megszólalásában nincs semmi kivetnivaló, old school módon és lélegző természetességgel hozza a '70-es évek közepére jellemző, nyers és ízig-vérig organikus hangzásképet, mégis roppant kíváncsi lennék, hogyan szólalnának meg ezek a dalok egy korszerűbb, lejjebb transzponált hangzással, már a kiforrottabb hangú Geddy Lee-vel mondjuk úgy az 1996-os Test For Echo környékéről. Vagy esetleg a négy évvel későbbi Permanent Waves hátterével. Lifeson viszont utólag semmi rosszat nem tud mondani a lemez hangzásával kapcsolatban: „Ez az első olyan album, ahol úgy érzem, hogy megtaláltuk az ideális Rush-hangzást. Valami nagyon bekattant, és valahogy itt az összes elem arányosan a helyére került. Egyértelműen megvalósítottuk, amit mindig is szerettünk volna." Véleményem szerint a csúcshangzást a 2112-t követő, szintén csúcskategóriás A Farewell To Kings lemezen érték el a fiúk, Terry Brownnak itt sikerült a legtökéletesebben kiemelni Geddy basszusgitárját, illetve a többi hangszer is félelmetes arányérzékkel került a helyére, amelynek csupán előjelei hallhatóak a 2112-n. Persze a remaszter még így is nagyon szépen és egyedi módon dörren meg, tipikusan a vintage sound szerelmeseinek való a cucc, ami valószínűleg a hardcore rajongók gyűjteményének legbecsesebb darabja is egyben. A hangzáskép eszmei értékét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az azóta folyamatosan fejlődő stúdiótechnikával is csak nehezen tudnak ehhez hasonló eredményt elérni. Terry Brown alighanem magával viszi majd a titkát a sírba...

Érdekességek és összeesküvés-elméletek – Bár a Rush eklektikus és leginkább filozófikus jellegű szövegei a következtő lemeztől kezdtek csak igazán kikristályosodni, Peart utópisztikus sci-fi sztorija még így is rengeteg kérdést vetett fel az összeesküvés-elméletek rajongói között. Ha csupán a lemez címéből indulunk ki, egyből felvetődik a számmisztika rejtélyes világa is, hiszen a számok varázshatalommal bírnak, és gyakorlatilag visszavezethető rájuk minden felszín alatti és anyagi világ közötti harmónikus összefüggés, illetve minden, ami elmúlt, elkövetkezendő vagy éppen mindennapi életünkben történik. A számmisztika alapvető törvényei szerint pedig ha a 2112-t alkotó számokat összeadjuk, akkor hatost kapunk, amely bizonyos tulajdonságokkal rendelkezik, és természetesen azt is bizonyítja, hogy Peart nem véletlenül használta ezt a kombinációt, valamint, hogy ebben a témában is meglehetősen otthonosan érzi magát. Persze nem árt, ha az egyszerű hallgató is rendelkezik egy kis intuícióval, mert úgy sokkal nagyobb élményt nyújt egy olyan többértelmű és örökérvényű üzeneteket tartalmazó sztori, mint amilyen a 2112. Vélhetően e ténytől is csak egyre nagyobb népszerűségre tett szert ez az anyag, valamint kultikus státuszában is nagy szerepet játszhatott, hiszen idővel egyre több hallgató fordította át világi nyelvre Peart számokba kódolt üzenetét.

Arra, hogy a kulcs mennyire a számok világában rejtőzik, számos érdekesség és bizonyíték található. Elsőnek itt van például Neil Peart születésnapja, ami szeptember 12-re esik. Számokra és időre fordítva ez 9/12 és 9.12, amiből egy kis transzformálással adja magát a 21.12 is... Nem elhanyagolható a téli napforduló időpontjának ismerete sem, amely hivatalosan december 21-én következik be és számos pogány kultúrában az élet szimbóluma (például a maják '12-ben véget ért Hold-Nap időegységrendszerében), illetve a fény győzelmét is jelképezi a sötétség felett. Egyébiránt az okkultizmus hívei sem maradnak izgalmas okfejtések nélkül, hiszen ha a 2112-t a számok „tükörképeként" értelmezik, akkor már elő is kaparhatnak egy keret nélküli tükröt valahonnan, és ráhelyezhetik a vörös csillagos Starman logóra, aminek következtében egy bizonyos ponton meg fog jelenni nekik az ördög (a tükör pontos elhelyezését csak véráldozatot felajánló, hardcore rajongóknak árulom el). A félreértések elkerülése végett: utóbbi jelenség persze csak a kísérletezgető és a valamilyen szinten megbomlott elméjű emberek eredménye, hiszen a zenekar filozófiája nagyon messze áll a fekete mágiától. A címadó nóta végén hallható, „Attention all planets of the Solar Federation – We have assumed control" verszak első mondata pedig háromszor ismétlődve pontosan 21 szóból áll, amiből nyilván mindenki kikövetkeztette már, hogy a második bizony csak 12-ből. A legnyilvánvalóbb utalás viszont minden kétséget kizáróan a 2012-ben megjelent, utolsó Clockwork Angels album borítóján látható, ahol a számokat helyettesítő, alkimista szimbólumokkal megfestett óra mutatója egészen véletlenül pontosan 21 óra 12-n állt meg...

Az érdekességeknek pedig se szeri, se száma. Az 5.1-es újrakiadás borítójára például a 2112 felirat közé illesztették be betűvel a hangrendszer számait, ami szintén hatot ad ki (5+1 = 6), csak hogy tökéletes harmóniában legyen minden. A Rush In Rio DVD második lemezéről pedig ha megfelelő sorrendben nyitjuk meg a multi-angle videókat (a sorrend: 2.1.1.2.), majd mindegyik után visszatérünk a menübe, úgy egy rejtett videóval leszünk gazdagabbak, amely 1975-ből származik, és a megfejtés ezúttal legyen meglepetés azoknak, akik birtokolják eredetiben e nyalánkságot. A vájtfülűek már elsőre felismerték Csajkovszkij híres, 1812-es nyitányának a motívumait is a címadó szerzeményben, amelyet Lifeson tudatosan épített bele a hasonló című Overture végkifejletébe. A legendás humorérzékkel megáldott gitáros egyébként szerepelt az Amerikában futó, Trailer Park Boys című elmebeteg sorozat egyik epizódjában is, ahol borotválkozás közben rabolják el, és a szemfülesebbek vélhetően azt is egyből kiszúrták már, hogy motelszobájának száma 2112 volt.

Bele sem merek gondolni, hogy mennyi és milyen jellegű őrült sztorikat tudnának még mesélni nekünk ezek a lassan nagypapa korba forduló legendák, de abban teljességel bizonyos vagyok, hogy az idén negyvenéves jubileumát ünneplő 2112-t örökre minden idők egyik legfontosabb progresszív rock lemezeként tartja majd számon a világ. Nekem is simán benne van a Top 5 kedvenc Rush lemezeim között, sőt, a zseniális visszatérő motívumokkal rendelkező, egyszerre agyas és ösztönös címadó szerzemény is dobogós helyet foglal el a zenekar csúcsalkotásai között. Bár tudom, hogy sokan nem tudják elfogadni Geddy ijesztően magas, sokszor valóban nehezen tolerálható hangszínét, és igazából maga a muzsika is inkább pasiknak való, mint csajoknak, mégis azt kell mondanom, hogy hihetetlen zenei élménytől fosztja meg magát az, aki csupán felszínesen ismerkedik össze a csapattal.

A 2112 szabályosan kirántotta a zenekart a mélypontból, a rajongók hite is visszatért és ez volt az első kiadvány amely felkerült a Billboard Top 100-as listájára is, majd nem sokkal ezután be is aranyozódott, ami addig példa nélküli eseménynek számított a csapat történetében. Arra a kérdésre pedig, hogy a már a kezdetektől tagcseréktől mentes trió hogyan bírja ki egymás mellett immár több mint negyven éve, Neil Peart talán kielégítő választ tud adni nekünk: „Mi soha nem akartunk olyanok lenni, mint Mick Jagger és a Rolling Stones. Ez a fajta hozzáállás soha nem állt közel hozzánk. Mindig is az volt számunkra a legfontosabb, hogy egyenlő munkamegosztásban haladjunk a dolgainkkal, mindenki egyformán vegye ki a részét a komponálásból, a zenei ötletelésből és minden egyéb dologból, ami egy zenekaron belül történik. A titok az összefogásunkban keresendő. Nekem úgy tűnik, hogy egy kapcsolat akkor marad tartós, amikor kreatív emberek csoportja különböző módon, de emellett alázatosan járul hozzá a közös életcél fenntartásához."

Példás zárszó egy ugyancsak példaértékű zenekartól, akiknek kiemelkedő, üresjáratoktól és botrányoktól mentes pályafutása nemcsak a mai csapatoknak kellene, hogy motivációt nyújtson, hanem mindenkinek, aki ebben az iparban tevékenykedik akár üzletemberként, akár művészként, akár szemlélődő rajongóként. A Rush neve még mindig egyenlő a minőséggel, és én még így, negyven-akárhány év elteltével is változatlanul őket látom ott ülni a progresszív rock képzeletbeli dobogójának tetején. Vajon elmondhatjuk majd róluk ugyanezt kilencvenhat év múlva is? Amilyen ramaty állapotban van manapság a zeneipar, azt kell mondanom, hogy alighanem igen.