Shock!

1979-et írunk. Hazánkban első alkalommal mutatják be a Csillagok háborúját, sok ember legnagyobb örömére és bánatára, miközben a tengerentúli mozivásznon megszületik az a bizonyos Alien, ami végül a Nostromo űrhajó nyolcadik utasa lett. A könnyűzenében a punkot kifullasztó, egyre feltörekvőbb és súlyosabban megdörrenő rock és metal színtér „harcol" a mindent elnyomni akaró és szintén terjeszkedő diszkókorszak képviselői ellen. Ozzy repül a Black Sabbathból, az AC/DC kikövezi a pokolba tartó utat (Highway To Hell), a Motörhead szó szerint legyilkol mindenkit (Overkill), a Pink Floyd lebontja a falakat (The Wall), és miután Amerika és a világ eltemeti - John Wayne-nel együtt - a '70-es éveket, a kanadai Rush trió 1980. január 1-jén, stílusosan elindítja az új évtizedet egy várva várt friss nagylemezzel.

Az előzmények fényében egyáltalán nem volt könnyű dolga Geddy Lee-éknek, hiszen ekkor már nemcsak műfajukon belül, hanem egyébként is szupersztárok voltak egy páratlan életművel a hátuk mögött. A 2112 berobbanó sikere után a lendületet már semmi sem törhette ketté, és mind a mesteri A Farewell To Kingsszel, mind pedig az ezt követő Hemispheresszel gyakorlatilag örökre bevésték a nevüket a halhatatlanok közé. A 130 állomásból álló Hemispheres-turné már az európai kontinensre is kiterjedt, és az új lemezt népszerűsítő őszi fellépésekkel is kellően felcsigázták a rajongók érdeklődését. Ezek után már a mainstream siker is elkerülhetetlen volt, és ebben bizony nagyon nagy szerepet játszottak a Permanent Waves egyes dalai, amelyet rendhagyó módon ismét Terry Brown producerrel készítettek el. Szerencsére az eddig bevált módszeren is éppen csak annyit változtattak, hogy az mindenkinek megfeleljen, és az ő esetükben akkor ez kivételesen elsőrangú húzásnak bizonyult, ugyanis egy kiszámíthatatlan és drasztikus zenei váltás valószínűleg nem tett volna jót a tökéletesen működő gépezetnek..

Ezen az albumon is pontosan annak a kiművelt, minden tekintetében magasztos, de mégis könnyen befogadható, egyszerre intelligens és zsigeri rockzenének az esszenciája hallható, amelyet az addigi lemezeiken is megszokhattunk, de talán ennyire merész hangszerelési ötleteket még soha korábban nem hallhattunk tőlük. Egyre inkább előtérbe került a szintetizátor, és ezúttal az olyan stílusjegyek beépítésétől sem riadtak vissza, mint például a new wave. Alex Lifeson: „Ez a korszak az új hullám megjelenéséről és térhódításáról is szólt. A mi albumunkon is ott vannak ezek a változatos és folytonos hullámok, és azt szimbolizálják, mennyire szeretjük ezt a zenét, és miképpen viszonyulunk hozzá. Úgyanúgy működik ez nálunk, mint az óceán hullámainak folytonossága."

Ez alkalommal tehát közérthetőbb és rádióbarátabb irányba fordultak, de mindezt olyan szerencsésen oldották meg, hogy szinte senkit sem bosszantottak fel vele. Éppen csak annyit újítottak, amennyit az adott dal hangulata megkívánt, és nagy vonalakban minden ugyanúgy maradt, ahogy addig is volt: továbbra is olyan progresszív rockban utaztak, amelyet rendkívüli és egyedülálló módon sikerült az évek során a szélesebb köztudatba is átültetni. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy Geddy Lee hangja éppen azokban a regiszterekben szólal meg, amelyet az emberek vagy nagyon szeretnek vagy nagyon gyűlölnek, nyugodtan beszélhetünk akár csodáról is. Aranylemezei számával a Rush már ekkor maga mögé utasította számos kortársát, és egyben bebizonyították, hogy a zeneiparban stílustól függetlenül is bármi bekövetkezhet. Ennek alapján egy pillanat alatt világossá válhat, zenei értelemben mi volt az alapvető különbség a '70-es évek és a mostani színtér között.

A fekete-fehér borító 1961-es, a texasi Carla hurrikán katasztrófájakor (igen, itt is azok a „Folytonos Hullámok"...) készített fotója is rejt egy-két érdekességet, amelyekkel nem kicsit gyűlt meg a baja a zenekarnak. Jobbra, a háttérben található épületek reklámtábláján eredetileg egy Coca-Cola felirat állt, aminek láttán az üdítőgyár heves tiltakozásba kezdett, és végül rá is vették a készítőket, hogy találjanak ki valami elfogadható megoldást. Ugyanis szerintük a reklámlogójuk túl közel volt az előtérben álló modell szeméremdombjához... Így kerültek a táblákra (illetve az említett testtájék közelébe...) a Rush tagjainak családnevei. A bal alsó sarokban pedig a Chicago Tribune napilap 1948-as lapszáma látható, rajta egy hamis elnökválasztási hírrel, amely nem mellékesen a sajtótörténelem egyik legnagyobb bakija is volt: a választásokon nyerésre álló kormányzót a lap még a végeredmény megállaíptása előtt győztesnek kiáltotta ki az akkori elnökkel, Harry S. Trumannel szemben (Dewey Defeats Truman). Végül azonban fordult a helyzet, és emiatt az amerikai kiadáson teljes egészében kitakarták az újság nevét és a feliratot, utóbbi csak az angol és a kanadai verzióra került fel egyetlen betűváltoztatás mellett. Minden bizonnyal utóbbi példányok lehetnek az értékesebbek, úgyhogy aki ezt a kiadást birtokolja a gyűjteményében, őrizze hét lakat alatt! A borító elkövetője egyébként Hugh Syme volt, aki történetesen egy táblának támaszkodva szerepel is a kép bal oldalán.

A fentiek ellenére a komolyabb botrányok mégis mindig elkerülték a zenekart, ezért a szaftos sztorik, szellemidézős szeánszok és backstage orgiák helyett beszéljünk inkább a zenéről, mert leginkább mindig is ebben rejlett ennek a csapatnak az erőssége, és ebben az időben gyakorlatilag kifogyhatatlanok voltak az ötletekből is. Egy Lakewood Farm melletti, vidéki parasztházban folytak az album előkészületei, csendes és nyugodt körülmények között, egy tó mellett. Az első próbán a zenekar egy „instrumentális gulyásnak" (!) elnevezett jammeléssel melegítette be magát, amelynek végül az Uncle Tounouse címet adták, de ez a dal végül semmilyen formában nem került nyílvánosságra. Viszont egyes részletei az album szinte mindegyik dalában szerepeltek.

Peart dalszövegei pedig ezúttal is mélyenszántó gondolatokat és döbbenetes alapigazságokat közvetítenek, amellett, hogy filozofikus és sokszor szimbolikus jellegük is változatlanul tetten érhető. Azonban már az első ismerkedés alkalmával is könnyen leszűrhető, hogy – a zenei tartalom változásaival egyenes arányban – a dobos is egyre inkább törekedett a közérthetőbb megfogalmazásra. Az örökérvényű versek persze még ennek ellenére is roppant tartalmasak. Neil Peartnek egyébként azóta számos nagyszerű, fanyar humorral is átitatott könyve jelent meg, amelyek többnyire a saját utazási élményeiről, turnés sztorikról, családi tragédiákról és az ez idő alatt bekövetkezett lelki megvilágosodásáról szólnak. Sajnos magyar kiadásról nem tudok, de ha akad olyan, aki mégis rendelkezik ilyesmivel, feltétlenül szóljon!

Ha valaki pedig éppen pisztolyt tartana a golyóimhoz azzal a szándékkal, hogy nevezzem meg a kedvenc Rush-lemezemet, lehetséges, hogy még ebben az esetben sem tudnék válaszolni a kérdésére, de a négy-öt lehetséges válasz közül az egyik minden kétséget kizáróan a Permanent Waves lenne, amelynek dalairól pedig csakis szuperlatívuszokban beszélhetünk. A Rush-életmű különleges fejezetéhez érkeztünk, ugyanis a már említett mainstreambe való áttörést felszínesség helyett valódi gondolatokat és érzelmeket közvetítő dalokkal érték el. Sőt, mai szemmel nézve már az is hihetetlen, hogy ajándék mobil-applikáció s aranyfogakat villogtató, csöcslobogtató & segglötyögtető videóklip nélkül lettek Kanada legnépszerűbb kulturális exportterméke...

The Spirit Of Radio – „Begin the day with a friendly voice, a companion unobtrusive..." Aki ezekkel a sorokkal és ezekkel a pozitív töltésű, adrenalinpumpáló, életerős dallamokkal indítja a reggelt, elvileg már meg is alapozta aznapi történéseit, hiszen csak úgy árad belőlük az energia. Nemcsak a Rush-rajongók, de a rádiók is egyből rácuppantak a dal ellenállhatatlan melódiáira, amelyet már csak ötletes címe és mondanivalója miatt is kénytelenek voltak főműsoridős rotációban pörgetni. Peart: „Emlékszem, hogy amikor a vidéki stúdiónk és a lakásunk között ingáztunk, egy késő esti hazafelé történő autókázás közepette éppen a CFNY rádió adását hallgattam. Ekkoriban Hamiltonban laktam, a Niagara-vízesés közelében, és mikor a város esti fényei fölé, a vízesés feletti hegygerincre érkeztem, abban a pillanatban megszólalt a hangszórókból a The Spirit of Radio... Ez akkor és ott fantasztikus élmény volt. Ráadásul még a rádióműsor mottójának is a mi dalunk címét választották. Maga a szám egyébként egy rádiócsatornák közötti kapcsolgatásról szól, ami természetesen a zenében is megjelenik a különböző műfajok keveredésével, úgymint a reggae, a new wave vagy éppen egy koncerten dübörgő rockzene. A dal második verzéjében pedig úgy csépelek, mit egy punkdobos, de persze mindezt teljesen szándékosan..."

Lifeson egy azonnal rögzülő, felejthetetlen és villámgyors gitár ikcsivel indítja a műsort, amihez a ritmusszekció úgy csatlakozik, mintha éppen most estek volna be valahonnan, de persze pillanatok alatt ráéreznek egymás rezdüléseire. A folytatásban pedig a Rush egyik legszerethetőbb nótája bontakozik ki, amely méltán vált egyik legnépszerűbb szerzeményükké is egyben. A zene szeretetéről és a rádiózás aranykoráról szóló, fekete humorral jócskán meghintett nótában iszonyatos energiák szabadulnak fel. Amikor például Peart a második verze kezdetekor odapörköl a cinekre – ahogy azt már fentebb is olvashattuk –, attól valószínűleg még azok is megmozdulnak, akiket egy életre beoltottak rákenroll ellen, de a tökéletesen felépített dalban a már említett reggae-hatások is elsőre kitűnnek. Utóbbiak egyébként nemhogy nem lógnak ki az összképből, hanem inkább nagyon is belepasszolnak, és igen, mindjárt az első fejezetnél szembesülhetünk a meglepetésszerűen elénk tálalt újításokkal.

Peart humorát mi sem bizonyítja jobban, mint azok a bizonyos sorok, amelyek a gigasláger Sound Of Silence-szel kapcsolatosak. Simon és Garfunkel híres szerzeményének szövege ugye valahogy így szól eredetileg: „For the words of the prophets were written on the subway walls, and tenement halls... and echo with the sound of silence." A Rush átköltött verziója pedig így fest ebben a dalban: „For the words of the profits are written on the studio wall, and concert halls.... and echo with the sound... of salesmen." Paul Simon minden bizonnyal nagyokat pislogott annak idején, és persze nem kevés irónia érhető itt tetten a zeneipar piszkos ügyleteiről. Ezek után nyílván sokan meg is vádolták őket azzal, hogy túl komolyan veszik magukat, de ők nagyon is tudatosan alakították így a dolgaikat. Ezeken kívül persze még rengeteg összeesküvés-elmélet is kapcsolódik a dalhoz, és rekordok is köthetők hozzá, ugyanis ez volt az 1980-as év első hivatalosan bemutatott kislemeze, illetve ez az egyetlen Rush-dal, amely helyet kapott a Rock'N'Roll Hall Of Fame által a műfajt kialakító dalokról összeállított ötszázas listán. A szokatlan rövidsége miatt tökéletes single-ként működő nótát persze rengetegen feldolgozták már, de egyértelműen Kip Wingeréknek a Subdivisons című tribute lemezen található verziója viszi el a pálmát. Akinek esetleg a mai napig sem sikerült megbarátkoznia Geddy orgánumával, annak talán itt az ideje megismerkedni ezzel az újraértelmezéssel is.

Freewill – Ez volt a második single a lemezről, és annak ellenére, hogy jóval szerényebb sikereket ért el, mint a The Spirit Of Radio, minden tekintetben tökéletes dalról beszélhetünk itt is. Geddy szavaival élve ez a nóta a választás szabadságáról és a szabad akaratról szól, amelynek mondanivalójából az is kiderül, hogy minden ember abban fog hinni, amiről eldöntötte, hogy hinni fog. Ez így persze túl egyszerűnek is tűnhet, de valójában itt is nagyon mély filozofikus gondolatok és kérdések vetődtek fel. Olyannyira, hogy egyesek nem is a bookletbe leírt szavakat hallották vissza a dalból, és tegyük hozzá, hogy ennek volt is alapja... A vallási fanatikusok sem hagyták annyiban a dolgot, de Geddy kijelentése, miszerint ő magát zsidó ateistának tartja, egy időre lecsillapította a kedélyeket. Az egyszerűnek tűnő dalt pedig olyan ritmikai agymenésekkel szórták tele, hogy ha le kéne kottázni, sokaknak bizony beletörne a bicskája. (A nóta népszerűségét az is bizonyítja, hogy egy Rush-rajongó anyuka éppen egy koncert előtt szülte meg leánygyermekét, aki a terhessége alatt állandóan ezt a dalt játszotta le megszületendő kislányának, aki ez alkalmakkor mindig „táncra perdült" a hasában. Miután közölték ezt a bandával, Neil Peart egy dobverőt ajándékozott a gyermeknek háromhetes korában.)

Jacob's Ladder – Újabb valláshoz, pontosabban konkrétan a Bibliához köthető dal következik a Jákob Lajtorjája képében, aminek története úgy szól, hogy Izsák fia, Jákob – miután felkenték – hazafelé tartó útja során lepihent egy szikla mellett, ahol álmában egy fényes, létraszerű jelenséget látott. A földet és az égboltot összekötő fénysugárban pedig Isten angyalait látta megjelenni, amint alászállnak és felemelkednek. Peart persze ezúttal is elő tudott hozakodni egy teljesen elfogadható magyarázattal: „Ez a dal egyszerűen csak azt a jelenséget festi le, amikor a nap fénye egyenes sugárban áttör a felhők közül, ami gyakran előfordul egy esős és borongós nap folyamán. Az eredeti jelző is úgy tűnik, hogy egyike lehet azoknak a tradicionális elnevezéseknek a természeti jelenségekről, amelyek ősidők óta léteznek. Azt hiszem, Geddy javasolta az ötletet, miután az anyósától hallotta a bibliai történetet. Nagyon jól csengett a sztori, és persze maga a természeti esemény is megindítóan szép és inspiráló." Meglehetősen lassan bontakozik ki a nóta Geddy basszusbevezetőjével, amihez Lifeson is nemsokára csatlakozik a sejtelmes akkordbontásokkal, és lényegében ezekre a pulzáló, szaggatott ritmusokra építík rá a teljes dalt. A leállós középrésznél előkerül a szintetizátor is, amit ugyancsak Lee szólaltat meg mind a lemezen, mind pedig a koncerteken. Az elsőre talán egy kicsit nehezebben befogadható szerzemény idővel persze ugyanúgy a bőrünk alá rágja magát, mint a többi tétel, sőt, sokadjára még több érdekesség is felfedezhető benne, mint az előző kettőben.

Entre Nous – Ezt a dalt a 2007-es Snakes & Arrows turnéjáig soha nem játszották élőben, pedig semmiben sem marad el a többi szerzeményeiktől. Lee itt egész barátságos regiszterekben énekel, és ez az újfajta megközelítés általában az anyag többi dalára is jellemző. A korábbi albumokon hallható, sokszor valóban kellemetlen magas hangok egyre ritkábban fordulnak elő, és igazából nem is nagyon hiányoznak. Ezért is érthetetlen, hogy – Geddy hangját kímélendő – miért nem vették elő többször is a koncerteken, de erre csak ők tudnának válaszolni. A francia szóösszetétel jelentése egyébként kábé annyit tesz, hogy „köztünk", „közöttünk", ami a dal refrénjében angolul is hallható: „...just between us" , és a motivációt Peart egyik kedvenc írójához, Ayn Randhez kapcsolják. A szöveg lényegében az emberi kapcsolatokról szól.

Different Strings – Az album legrövidebb szerzeményének szövegét kizárólag Geddynek köszönhetjük, ami eleve ritkaságnak számít a Rush életműben, hiszen a dalszövegek nagyjából kilencven százaléka a dobos agyszüleménye. Emellett a nóta valóságos gyöngyszem: hihetetlenül egyszerű és emberi gondolatokat közvetít olyan megfogalmazásban és olyannyira megkapó hangulatban, amilyenre tényleg csak a legnagyobbak képesek. Lifeson akusztikus gitárjainak akkordjai gyengéden simogatnak, és Lee versbe illő mondataitól valóban elvágyódunk egy szebb és jobb világ felé: „Different eyes see different things, - Different hearts beat on different strings. - But there are times, - For you and me, - when all such things agree." A már említett Subdivisions című tribute lemezen Robert Berry verziója is nagyon erősen ajánlott hallgatnivaló, ugyanis a multihangszeres fickó valami döbbenetesen elcsípte a nóta hangulatát (ami nem egyszerű feladat a Rush tekintetében), és ráadásul még olyan fület gyönyörködtető hangzással is sikerült megfejelnie, hogy az minden ráfordított percet megér.

Natural Science – Az album egyetlen, úgymond régi vágású, progresszívebb szerzeménye majdhogynem eléri a tízperces terjedelmet, és nyugodtan kijelenthetem, hogy ez is ott van a legnagyobb kedvenceim között. Ez a tény még akkor sem változna meg, ha Geddy csupán csak felolvasná a zseniális dalszöveget: „Wheels within wheels in a spiral array..." – csak ebben a néhány szóban benne van teljes világegyetemünk működési rendszere, ahol minden egymás körül kering és rezeg. Alapvetően persze itt arról is szó van, hogy az emberiség a technika térhódítása következtében mennyire elfelejtette ápolni egykori kapcsolatát a természettel, és mennyire meg kellene becsülnünk a bolygót, amelyen élünk. („Living in their pools, they soon forget about the sea...") E téma egyébként is nagyon közel áll hozzám, és ha korábban nem történt volna meg, ezzel a dallal Lifesonék már sokadszorra is beírták magukat nálam az örökbecsű favoritok közé.

A három részből álló mestermű (1. Tide Pools, 2. Hyperspace, 3. Permanent Waves) első része egy hangulatos, akusztikus alapokra fektetett felvezetés a következő, elementáris erejű riffgyűjteményhez. Amit Pearték itt bemutatnak, nehéz lenne szavakba önteni. A mai progresszív rock- és metalzenekarok sorlemezeinek felén gyakorlatilag a Lifesonék által lefektetett alapok továbbfejlesztett verziói hallhatóak, amelynek bizonyítékai ebben a nótában kristályosodnak ki talán a legegyértelműbben. A dal ellenállhatatlan sodrása és a szinte észrevétlenül megvariált ritmikai motívumok egyszerűen lenyűgözőek, az egyre ötletesebb kompozíciós megoldások pedig a nóta vége felé is egyre inkább csak fokozódnak, adrenalint termelnek, egyszóval lezúzzák az ember agyát. Persze mindezt a helyén kellene kezelni, és tudatában kellene lenni annak, hogy egy harmincöt éves lemezt hallgatunk, de a Rush esetében ezeknek a gondolatoknak nem sok jelentősége van. Itt olyan örökérvényű muzsikáról van szó, ami soha nem válik idejét múlttá. És ha már korábban megemlítettem a feldolgozásokat, akkor nem hagyhatom ki a szintén Terry Brown producerhez köthető, számtalan nagyágyút felvonultató, 1996-os Working Man elnevezésű tribute lemezt sem, amely nemhogy az egyik legjobban sikerült efféle tiszteletadás, amit valaha hallottam, de például éppen a Natural Science Devin Townsend által elkövetett verziója is helyet kapott rajta. (A Freewill-lel és a Jacob's Ladderrel egyetemben) A szintén kanadai születésű hangzsonglőr pedig valami olyan elképesztő előadást művel itt, hogy a mai napig is döbbenten állok előtte. Kár, hogy mostanában ilyesmit nem hallunk tőle...

A kanadai Morin Heights stúdióban rögzített és a londoni Tridentben kevert Permanent Waves a csapat addigi legsikeresebb kiadványa lett, amely az Egyesült Államokban negyedik, Angliában és Kanadában pedig a harmadik helyig tornázta fel magát a listákon. A lemezmegjelenés után, mindössze két héttel startoló monstre turné alatt gyakorlatilag leigázták Észak-Amerikát, és a nyár folyamán az Egyesült Királyságot is. Az attrakció annyira jól sikerült, hogy a soron következő, Moving Pictures album rögtön fel is kapaszkodott az első helyre Kanadában. A mellékelt „étlaptól" pedig kizárt, hogy az ínyenceknek nem fut össze a nyál a szájában...

A harmincöt éve megjelent anyag hosszúsága éppen 35 perc 35 másodperc, és ez egy prog rock zenekar esetében szintén nem megszokott dolog, arról nem is beszélve, hogy mai füllel hallgatva is minden tekintetben elfogadhatóan dörren meg. Terry Brown mestere volt ennek a fajta természetes megszólalásnak, amelyhez hasonlót persze manapság is sok csapatnál hallhatunk, de ehhez képest a mai lemezek valahogy túlontúl sterilek és kipolírozottak. Hiányzik belőlük az a nyers, minden stúdiós trükközéstől mentes, zsigeri megszólalás, amitől igazán lélegzik és életre kel egy-egy dal. Ahogy Geddy Lee nyilatkozta a lemez felvételei után nem sokkal: „Nemrégiben nagy szerencse ért, mert egy zálogházban ráakadtam egy '69-es vagy '70-es évjáratú Fender Jazz Bassre, amelyet hihetetlen olcsón, mindössze 200 dollárért elajándékoztak nekem. Ezeknek a típusoknak általában durva és széles nyakuk van, de ez meglepően vékonynak és kényelmesnek tűnt. Ráadásul még tökéletes állapotban is volt, úgyhogy gyorsan belé is szerettem. Végül aztán a fél Permanent Waves-et ezzel a hangszerrel játszottam fel..." Érdekes nyilatkozat egy olyan embertől, aki basszusgitárosok nemzedékére volt a legnagyobb hatással. Ezek után végszóként pedig csakis Neil Peart sokatmondó szavait idézhetem: „One likes to believe in the freedom of music..."