Shock!

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne használjuk ki minden egyes pillanatát valami új megteremtésére" – mondja a háromszázhuszadik oldal környékén a Caduceus Cellars borászat és a Merkin Vineyards szőlőskertek ura, és ha valakinek, hát neki el is hiszem a dolgot. Ő aztán tényleg egész életét ebben a szellemben utazta végig, mivel nem csak egy kiemelkedő borászról beszélünk, hanem egy tehetséges képzőművészről, költőről, zenészről, aki nem mellékesen felvételt nyert a neves West Point Katonai Akadémiára (hogy végül jelentkezését még a tanév kezdete előtt visszavonja), gimnáziumi évei alatt igencsak megnyerő sportsikereket ért el a síkfutás, a birkózás, pláne a terepfutás területén, később pedig küzdősportokban is jeleskedett. Ja, és még egy apró dolog: ezt az eredetileg James Herbert Keenan néven anyakönyvezett (barátainak csak Jim) jóembert – egy általa rajzolt pálcikaember-szerűség különös elnevezésének felvétele után – Maynard néven ismerte meg a nagyvilág. Meg úgy, hogy ő a Tool, az A Perfect Circle és a Puscifer énekes-agytrösztje.

Hősünkről köztudott, hogy enyhén szólva sem igazi rocksztár-alkat, így aztán ebben az önéletrajzi műben (jobb híján nevezzük mondjuk annak) is hiábavaló Ozzy-féle szikrázóan szórakoztató, vagy éppen Al Jourgensen-típusúan megbotránkoztató, a Mötley Crüe módjára paraszt sztorikat keresni, itt sokkal inkább egy spirituális memoárral állunk szemben. A könyv története földrajzilag is jelentős utazást mutat be az amerikai Közép-Nyugatról elindulva a katonáskodás oklahomai és texasi éveit követően a nagybetűs Művésszé válás (és egy kisállatkereskedésben való árufeltöltés) Bostonban lezajlott időszakát követően a Los Angeles-i hírnévig, és még tovább. Tovább az arizonai sivatagba, ahol a főhős végül nyugalomra, családra és bőven termő szőlőskertekre kel. Meg a múltjára is, amikor ráébred, hogy anyai ágon Olaszországból elszármazott ősei, a Marzók, éppen olyan földrajzi jellemzőkkel rendelkező területről vágtak neki az Újvilágnak, mint ahol végül ő maga is kikötött. A tökéletes kör bezárult.

Szóval, jelentős ez az utazás is, de az igazán fontos az, amit Maynard mindeközben belül visz végbe, a lelkében, a tudatában, de helyesebb úgy fogalmazni, hogy a szellemében. Ez a polihisztor ugyanis elsődlegesen szellemi síkon éli meg a valóságot, ha kell, drogokkal, ha kell, meditációs gyakorlatokkal, vagy éppen ősi indián peyote-szertartás keretében. Mindeközben pedig folyamatosan hangot is ad (kicsit talán már túlzottan is) azon meggyőződésének, hogy azért vagyunk a világon, hogy folyamatosan fejlődjünk, teremtsünk és próbáljunk minden egyes területen a legjobbakká válni. Ennek következtében a kötet olyan motivációs tanmesének is beillik, amiért például Szabó Péter egészen biztosan odaadná a bal heréjét is.

Ez a különös, a külvilág számára sokszor csendesnek és mogorvának tűnő figura emellett a kettősségek embere is: nem gyűjt túl sok barátot, de akit igen, azt egész életére megtartja, tartós kapcsolatra vágyik, mégis futó kalandokkal van tele élete jelentős része, magasról tesz minden konvencióra, mégis, rendkívüli rendezettség és fegyelem jellemzi, hisz az intuícióban (de még a tarot-kártyában is), ennek ellenére sokszor hónapokig-évekig előre tervezi-érleli élete nagy döntéseit. Minden területen kiemelkedőt alkot, amibe csak belekezd, mégis, a legnagyobb félelme az, hogy középszerű, amit csinál. A végletekig intellektuális alkat, akiben azonban mindvégig ott lobog a komikus hülyéskedés és a punk hozzáállás. Ahogy a régi harcostárs (és szintén nem egy hétköznapi figura), Alex Grey mondja róla: egy punk lelki vezető. Egy heyoka – az amerikai őslakosok kötekedő, valamennyi normával szembeszegülő, mindent megkérdőjelező mókamestere, aki gyógyító is egyben. Szent udvari bolond.

Ilyen emberről kizárólag egy végtelenül izgalmas, minden ízében remek könyvet lehet írni – gondolnánk. Az Ellentmondásos dolgok tökéletes egységben azonban mégsem lett az, és ennek oka elsődlegesen az, hogy egyszerűen nem a megfelelő kezekbe került ez az egészen egyedi élettörténet. Sarah Jensen író-újságíró szépirodalmi igénnyel állt neki a nagy vállalásnak, ezzel nincs is gond egy szál se, viszont képtelen volt arra, hogy műve tárgyától megtartsa a szükséges három lépés távolságot. Amint viszonylag hamar kiderül, bizony hosszú évtizedek óta ismeri Maynardot, lévén a legjobb barát, Kjiirt (neki dedikálta a kötetet) nővére, így aztán tényleg igen sok történésről első kézből tud beszámolni, cserébe azonban nem tudjam levetkőzni a már bántó mértékű szubjektivitást. Egyes szám harmadik személyben elmesélt történetének főhőse a romantikus lányregények csillogó páncélú lovagjává válik, akinek rossz döntése nincs is talán – túlzás nélkül, a három és félszáz oldal alatt szinte egyetlen esetben sem találkozunk a jó Jim által elkövetett hibával, illetve, ha mégis felbukkanna ilyen, arról szemérmesen hallgatunk. Ez pedig sajnálatos módon igencsak valószerűtlenné teszi az egész történetet.

Azt meg már nem is szívesen említem, hogy ezt a könyvet azért elsődlegesen a Tool miatt veszi kézbe tíz olvasóból tizenegy, ehhez képest a dagályos, helyenként kifejezetten túlírt kötetben alig tudunk meg valamit az említett zenekarról, az APC-ről, azok felfutásáról, küzdelmes vagy éppen kevésbé küzdelmes karrierjéről – miközben borkészítésből kábé ledoktorálhatunk, annyit beszélnek róla. Pech, hogy engem az előbbi „kicsit" jobban érdekelt volna. Az pedig (talán nem csak számomra) kifejezetten bántó, hogy a toolos társak talán még csak papírmasé mellékalakoknak sem mondhatók, Danny Carey az egyetlen, aki egyáltalán öt-hat mondat erejéig szót kap, de például Adam Jonesról annyit tudunk meg, hogy maszkmesterként dolgozott hollywoodi stúdiókban, előtte pedig Tom Morellóval gyermekkori jóbarátok voltak, Paul d'Amour nagyon jól tudott biliárdozni, Justin Chancellornak meg kábé háromszor szerepel a neve. Oké, hogy ez nem egy Tool-könyv, de az ő szerepük egészen biztosan nem csak annyi volt, hogy hűséges fejbólintóként kövessék a Nagymestert.

Minden „de″ ellenére egy igazi Maynard-rajongó (vagy akár csak szimpatizáns) részére mindenképpen ajánlott olvasmány az Ellentmondásos dolgok tökéletes egységben, az általam korábbról nem ismert Éliás Attila fordítása pedig nagyfokú felkészültségről tanúskodik, érezni, hogy képben van a Maynard-univerzumnal. A fentiek miatt a mű talán távol esik a perfekttől, de hát van ilyen. Nem mindig lehet tökéletes egységbe foglalni az ellentmondásos dolgokat.