Shock!

Újabb hullámvasút-éven vagyunk túl borítékolható, illetve teljesen váratlan és sokkoló tragédiákkal, jobb-rosszabb lemezekkel, zsúfolt koncertszezonnal. Mint szokásos évvégi összesítéseinkből kiolvasható, a Shock!-stáb nagyobbik része egyáltalán nem elégedett a rock/metal-színtér jelenlegi állapotával – ebben akár az is közrejátszhat, hogy mi sem leszünk fiatalabbak, de meggyőződésünk, hogy nem kizárólag erről van szó. Az összesített lista természetesen most is a legkisebb közös többszörösöket mutatja, menetrend szerint közülünk is van, aki kiakadt rajta, de hát ez már csak ilyen: nem kell nagyon komolyan venni. Inkább koncentráljunk most már 2018-ra, ami borítékolhatóan újabb hullámvasút-év lesz borítékolható, illetve teljesen váratlan és sokkoló tragédiákkal, jobb-rosszabb lemezekkel, zsúfolt koncertszezonnal.

Shock! Top 10 2017 – összesített szerkesztőségi lista

1. Body Count: Bloodlust
2. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
3. Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day
4. The Night Flight Orchestra: Amber Galactic
5. Mastodon: Emperor Of Sand
6. Sepultura: Machine Messiah
7. KXM: Scatterbrain
8. Living Colour: Shade
9. Threshold: Legends Of The Shires
10. Leprous: Malina / Immolation: Atonement

Valentin Szilvia
(retrospective)

A jól bevált szokásoknak megfelelően 2017 is a hullámvasút jegyében telt, az év első fele lejtmenete után a nyár remekül telt (annak ellenére, hogy jó részében önként szétfagytam, de legalább Tallinnt és Stockholmot örökre a szívembe zártam), aztán kis ide-oda billenésekkel ismét lefelé száguldottam az év végére. Az sem túl meglepő, hogy egyre kevesebb friss lemez tud igazán megdöbbenteni, a tavalyi felhozatalból, és ami a listámra is felkerült igazából olyan négy-öt akad talán, ami a szívemhez nőtt. Az élő zene pótol mindent, ennek megfelelően a koncerteket tekintve szenzációs élményekkel gazdagodtam, ott nem is igazán tudok kiemelni egy darab „leg"-et, túl sok volt a valami miatt legklasszabb esemény. A színtérről meg Ádám leírta kábé ugyanazt, amit gondolok. Meg ahhoz is hozzá kell szoknunk, hogy a parókás, idősödő rocksztároké a csillogás még mindig. De lássuk a listákat.

1. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
2. Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day
3. Body Count: Bloodlust
4. Threshold: Legends Of The Shires
5. Leprous: Malina
6. Chrysta Bell: We Dissolve
7. Aebsence: 3
8. Mastodon: Emperor Of Sand
9. The Haunted: Strength In Numbers
10. Bullet Height: No Atonement
11. Prong: Zero Days
12. Steven Wilson: To The Bone
13. Archaic: How Much Blood Would You Shed To Stay Alive?
14. Arch Enemy: Will To Power
15. Life Of Agony: A Place Where There's No More Pain
16. The Night Flight Orchestra: Amber Galactic
17. Ulver: The Assasination Of Julius Caesar
18. KXM: Scatterbrain
19. Living Colour: Shade
20. Satyricon: Deep Calleth Upon Deep

Mike Portnoy új csapata, a Sons Of Apollo levett a lábamról. Nem akarok abba belemenni, hogy a Dream Theaternek kellene ma valami ilyesminek lennie, de hát na. Már szanaszét hallgattam a lemezt, de még mindig nem tudom megunni, a kocsiból kivakarhatatlan (és csak egész halkan jegyzem meg, hogy az énektémák nagy részénél én bizony Rusikát vizionálom oda, bár nagyon szeretem Soto hangját is). Epekedem egy koncertért valahol. A Pain Of Salvation a sok művészkedés után újra abban a legjobb, amiben mindig, az agyas prog-dalokban, amelyek nincsenek súly és érzelem híján. A Body Count elképesztően erős anyagot tett le az asztalra, ezt sem tudom megunni, Ice-T-nek és csapatának maximális respekt, és tűkön ülve várom a koncertjüket. A Threshold főnixmadárként éledt újjá, Glynn Morgannel az élen, valamiért náluk sosem zavart, hogy több énekessel dolgoztak pályafutásuk során, mindig közel állt hozzám a zenéjük, de azért most ez kuriózum lett a maga nemében. A Leprous szép lassan túlnő saját magán, különleges, érzékeny art-rockjuk szép jövő elé néz. Chrysta Bell (aka Tammy Preston FBI-ügynök a Twin Peaksből) a koncerten nyert meg magának, de utána nem kellett sok, hogy az amúgy is hozzám közel álló triphopos dreampopot gyorsan megkedveljem. Hazai részről az egyik legnagyobb meglepetés számomra az Aebsence harmadik lemeze (annak ellenére, hogy a demóik óta nagyon kedvelem őket), és ugyan konkrétan az év utolsó napjaiban kezdtem barátkozni vele, de döbbenetes hatással volt rám, még sokat fogom hallgatni (és vevő lennék fizikai cd-re, ha esetleg).

A Mastodon hozta a „szokásosat", nem igazán tudom elképzelni, hogy lesz olyan lemezük, amit ne kedvelnék, ez most sincs másképp. A The Haunted Ádám kritikájával ellentétben nekem sokkal jobban bejött, semmi gond nincs a lemezzel, erős, szerethető, „Haunted". A Bullet Height nagyjából a Pure Reason Revolution folytatása, amit itthon nem sokan ismernek, de remek alter-elektro-rockjuk különleges színfolt a palettán, és baromi jó dalokat is írnak. Tommy Victor és a Prong kínosan nem tud hibázni, már megint írt egy rakás jó számot, így megy ez nála, Steven Wilson meg ugyan rátalált a '80-as évek popzenéjére most, de ez jól áll neki. Itthonról (és ismét csak az év utolsó napjaiban) az Archaic dobott egy nagyot, és ugyan nem nagy meglepetés, hogy slayermetaljuk nálam bejövős, de ehhez azért jó dalokat is kellett írniuk. Az Arch Enemy az utolsó pár lemeznél bivalyabb számokat írt, és Alissának is nagyobb teret engednek (már csak Jeff Loomist kellene egy kicsit jobban „kihasználni"). A Life Of Agony Minával az élen szintén meglepően jó lemezt hozott, sokkal grunge-osabb (nekem konkrétan az Alice In Chains világa ugrott be sok dalról), mint amire számítottam, meg hát van bennük érzelem elég sok. A diszkó vonalról a The Night Flight Orchestra most sem tudott tévedni, amúgy is imádom azt a vonalat, amit felfrissítettek, így nem kérdés, hogy szeretem az új albumot is. Az Ulver a Leproushöz hasonlóan szintén más dimenzióban jár, nagyon helyesen, nekem meg jólesik elmerülnöm ebben az univerzumban. A KXM lemeze egységesen jó, igazán kiugró sláger most nincs, de sokat hallgattam őket is. A Living Colour sok év után hozott egy csak rájuk jellemző elegyet, jöhetnének koncertezni is, rég voltak már. A Satyricon egyelőre kakukktojás jelleggel lett az utolsó a listán, még nem tudtam eldönteni, hogy szeretem vagy blöffnek tartom az új lemezt, még adok neki időt.

Ezen kívül a Depeche Mode is jobb lemezt tett le az asztalra, mint az utóbbi pár évben, a Sepultura is erősebb, mint valaha (az új korszakukat tekintve). A Cannibal Corpse is remek lett, őket mondjuk nem tudom nem szeretni. Dallamos vonalról az Unruly Childot, a Pretty Boy Floydot, Mr. Biget és a Shiraz Lane-t hallgattam (meg sok más kimaradt, amit a következő hetekben fogok pótolni). Az Overkill jó-jó, de most nem érzem annyira a hívást a The Grinding Wheel felé, és az új Ayreon is kicsit önismétlő számomra. A The Lonely Robot is pörgött párszor, de nem okozott akkora revelációt, mint az első albumuk. Hazai részről Lukács Peta Homo Imperfectus lemezét hallgattam még aránylag rendszeren, meg a Slowmesht, és az Ørdøg is jobban meggyőzött most, mint korábban. A VUUR kevésbé tetszett, mint szerettem volna, az Adrenaline Mob tényleg egylemezes szenzáció volt, Rusika ide vagy oda, nem találta meg az utat hozzám a tavalyi albumuk. Mint ahogy a Stone Sour sem fogott meg egyáltalán, nincsenek karakteres dalok a Hydrogradon. Az Operation: Mindcrime tavalyi dalcsokra meg tényleg vicc (ugye, ez paródia?). Sajnos a Paradise Lost sem hozzám szól jó ideje, és a Cavalera Conspiracy hallatán is szekunder szégyent éreztem. Amúgy meg szokás szerint a múltba révedtem én is.

Az év dalai

1. Body Count: All Love Is Lost
2. Sons Of Apollo: Alive
3. Sons Of Apollo: Labyrinth
4. Leprous: From The Flame
5. Aebsence: Nekem Minden
6. Pain Of Salvation: On A Tuesday
7. Chrysta Bell: Beautiful
8. Chrysta Bell: Over You
9. Depeche Mode: Cover Me
10. Leprous: Illuminate
11. Mastodon: Show Yourself
12. Body Count: Civil War
13. Depeche Mode: Going Backwards
14. Threshold: Superior Machine
15. Life Of Agony: A Place Where There's No More Pain
16. Prong: Rules Of The Collective
17. Prong: Divide And Conquer
18. The Haunted: Spark
19. Steven Wilson: Permanating
20. The Haunted: Means To An End

Mivel jó pár éve valóban a koncertek tartják fent a műfajt, és ez nem is fog már megváltozni, amíg meg nem hal mindenki, aki fontos. Tényleg egy szavam sem lehet a tavalyi koncerteket tekintve, tényleg top-élményeket kaptam, volt váratlan, volt nagyon várt, meg amiről tudtam, hogy biztos jó lesz. A csúcskategóriás események közé mindenképpen a két Guns N' Roses-koncertet tenném, a beszámolóknál megtalálható, miért, de azóta is hülyén boldog vigyorra húzódik a szám, ha visszaidézem ezt a két estét. És még egyszer leírom, hogy nem is mertem remélni, hogy kétszer láthatom Axléket. Felejthetetlenné vált szintén sok szempontból Chrysta Bell valóban testközeli koncertje novemberben, ennyire közel Twin Peaks-szereplőhöz, és David Lynch köreibe tartozó emberhez hogy lehetne jutni? Teljesen szürreális, hitetlenkedős élmény még mindig (és már bánom, hogy nem mentem a grungerys Pintér Mikiékkel Belgrádba). Szintén hasonlóan óriási élmény volt a Queen + Adam Lambert-este pár méterről tőlük, újráznék akármikor. Szokásos hidegrázós, borzongós, de leginkább mágikus estét tölthettem újra Hans Zimmerrel és barátaival, tényleg nem tudom megunni, azóta moziban is megnéztem a prágai koncertet, amit utána kiadtak, és azóta megvettem blu rayen és cd-n is, szóval tényleg mindent megtettem a jó ügy érdekében.

Metalilag óriási élmény volt kétszer látni az Anthraxet (csak ismételni tudom magam: boldogsághormonokat termel a zenéjük), a Testament is csúcsformát mutatott minden szempontból év végén, felejthetetlen volt az Alter Bridge az Arénában, a Mastodon pedig nyáron. A Gröna Lundos Slayer a szürreális környezet miatt lett az egyik kedvencem, meg őket mindig jó látni, ez nem kérdés. A Depeche Mode májusban a Groupamában adott a szokásosnál katartikusabb koncertet, és Devin Townsend meg a Leprous is maradandó élményt okozott év elején, mint ahogy a Brother Firetribe és a Shiraz Lane a hőskorszakot megidéző estje is. A szokásosan jó formát hozta az öreg Dirkschneider mester, a még öregebb, de kiállásra örökifjú Sting, meg remek élmény volt a körszínpados Tankcsapda-koncert is az Arénában. Nem-metal fronton az Alex Skolnick jazz triója nyújtott kitűnő szórakozást, és még voltam pár filmzenés eseményen is, a Harry Potter filmnézéses koncertes hibridjén kívül James Newton Howardot is megnéztem élőben. Sajnos Morriconére nem futotta, de hát mindent nem lehet. Ellenben a kultúra és a filmrajongásom oltárán John Malkovichnak áldoztam, áprilisban első sorból néztem meg őt színpadon, ami szintén feledhetetlen képeket égetett a memóriámba.

Egyre minőségibbek a tévésorozatok is, amivel rengeteg időt el lehet tölteni „haszontalanul", bár mindig megfogadom, hogy új sorozatba nem kezdek bele... És édes istenem, volt újra Twin Peaks! Tényleg újraélhettem a fiatalságomat tavaly, konkrétan az 1992-es év idéződött meg hátborzongató módon, és elég sok szempontból, bár sajnos pár részlet miatt maradt hiányosság. De hozzáteszem mindehhez, nosztalgia ide vagy oda: SOHA.NEM.LESZ.SEMMI.A.RÉGI. Pont.

2017-ben is pótolhatatlan veszteségek érték a műfajt, többek között Malcolm Youngnak ugyan már így talán jobb, de Chester Bennington és Chris Cornell megdöbbentő és érthetetlen öngyilkossága felett nem lehet napirendre térni. (És ugyan sok helyen leírták már korábban, de a depresszió komoly dolog, valamelyest érintettként sem tudok mást tanácsolni: kérjetek segítséget!) Warrel Dane hiánya pedig még mindig feldolgozatlan számomra, de nem tudok másképp búcsúzni: „senki sem tűnik el örökre"...

2018 meg lesz, amilyen lesz.

Draveczki-Ury Ádám

Az év albumai

1. Living Colour: Shade
2. Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day
3. KXM: Scatterbrain
4. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
5. Sepultura: Machine Messiah
6. Vain: Rolling With The Punches
7. Santa Cruz: Bad Blood Rising
8. The Night Flight Orchestra: Amber Galactic
9. Body Count: Bloodlust
10. Jorn: Life On Death Road
11. Crazy Lixx: Ruff Justice
12. Obituary: Obituary
13. Witherfall: Nocturnes & Requiems
14. Mastodon: Emperor Of Sand / Cold Dark Place
15. Trivium: The Sin And The Sentence
16. Arch Enemy: Will To Power
17. Inglorious: II
18. Pink Cream 69: Headstrong
19. Mr. Big: Defying Gravity
20. Phantom 5: Play II Win

Legalábbis többé-kevésbé. A fentiek mellett kedveltem a Cradle Of Filth, az Accept, a Prong, a Night Ranger, a Venom Inc., a Kreator, az Overkill, a Life Of Agony, az Avatarium, a Warbringer, a Havok, a Cannibal Corpse, a Europe, a Black Country Communion, a Babylon A.D., a Grave Pleasures, a Deep Purple, az L.A. Guns, Alice Cooper, a Black Star Riders vagy a The Ferrymen lemezeit is, meg még egy csomó mindent, amit most nem sorolok fel, mert semmi értelme. Itthonról az Apey & The Pea, az Archaic, az Ørdøg, az Amberjack és az Audionerve pörgött nálam sokat 2017-ben.

Vagyis idén is jelentek meg nagyon jó lemezek, de összességében semmi okunk sincs örömködni a rock/metal műfaj általános állapotán. Csak ismételni tudom magam: a régi nagyok már levezetnek, a helyükre pedig senki sem tud felnőni, amire csak részben magyarázat az ezerfelé széttöredezett zeneipar meg a megváltozott tömegkommunikáció. Éhes fiatalok, azaz utánpótlás nélkül semminek sincs hosszabb távú jövője, márpedig én évek óta nem látok kellő mennyiségben, kellő tehetséggel rendelkező éhes fiatalokat a műfajban. Olyanokat meg, akik ezzel egyidejűleg képesek lennének tömegeket is megszólítani, pláne nem. És erre lehetőleg senki se jöjjön elő a szokásos, évek óta reflexből szajkózott ellenérvekkel, hogy de a Five Finger Death Punch így, az Avenged Sevenfold úgy, a Sabaton meg amúgy tölt meg egyre nagyobb helyeket, a Mastodon és a Gojira pedig baromi izgalmasak, mert ezek a zenekarok mind negyvenes vagy azt közelítő arcokból állnak, és elég régen itt is vannak velünk. Amennyiben egészséges lenne a színtér, a mai idők meghatározó albumait huszonéveik első felében járó zenészek szállítanák mind az undergroundban, mind a mainstreamben. Vagy legalábbis az ifjabb generáció is folyamatosan ott lihegne a régi nagyok nyakában, mint ahogyan az egyébként egészen a '00-s évtized derekáig jellemző is volt. De nem ezt látjuk.

Így aztán én is egyre inkább úgy gondolom, amint azt sokan évek óta pedzegetik a zenészek közül is: hogy a rockzene megtette kötelességét, és minden, ami manapság történik a műfajban, már csak bónusz a fénykorhoz képest. A lánglelkű metalharcosok ilyenkor persze mindig megsértődnek, jön az anyázás, az elnyomják-elhallgatják blabla, pedig be kell látni: a világon mindennek van eleje, közepe meg vége. Ráadásul ebben az esetben a vég sem eltűnést jelent, egyszerűen csak tömegjelenségként, világ- és kultúraformáló erőként kell mindörökre elbúcsúznunk kedvenc zenénktől. Méghozzá záros határidőn belül. Szóval mindenki barátkozzon meg a gondolattal, hogy nem lesz már új Iron Maiden, új Metallica, új Guns N' Roses meg új Nirvana, de még csak új Korn vagy új Marilyn Manson sem. Fájdalmas ez vagy sem (az), én bizony nem látok kiutat a jelenlegi állapotból. Csoda persze történhet, de arra sosem érdemes alapozni...

Az év dalai

1. Mastodon: Blue Walsh
2. Body Count: This Is How We Ride
3. Living Colour: Two Sides
4. Pain Of Salvation: Tongue Of God
5. Santa Cruz: River Phoenix
6. Mr. Big: Mean To Me
7. Crazy Lixx: Walk The Wire
8. The Night Flight Orchestra: Something Mysterious
9. Vain: Deliver The Passion
10. KXM: Not A Single Word
11. Pink Cream 69: Walls Come Down
12. Vain: It's A Long Goodbye
13. Babylon A.D.: She Likes To Give It
14. Sepultura: Machine Messiah
15. Obituary: Turned To Stone
16. Crazy Lixx: Hunter Of The Heart
17. Santa Cruz: Fire Running Through Our Veins
18. Phantom 5: Baptised
19. Body Count: The Ski Mask Way
20. Nickelback: Coin For The Ferryman

Az év koncertjei

Ezen a téren bizonyosan nincs okunk panaszra az utóbbi időszakban, 2017 is baromi erősnek bizonyult. Számomra persze a rengeteg kiváló hazai koncert ellenére sem vetekedhetett semmi azzal az élménnyel, hogy végre három főemberrel láthattam életem legfontosabb zenekarát. Ráadásul a Guns N' Roses bécsi bulijával az egybehangzó állítások és a fellelhető videók alapján is jobban jártam, mint a turné más közelebbi állomásaival. Kipipáltam az utolsó és egyben legfontosabb nevet is a listámon, innentől – kis túlzással – nálam is bónusz a folytatás...

Ami a hazai eseményeket illeti, nem tudnék teljesen biztos kézzel rangsorolni a Gojira, a Mastodon és a Clutch, no meg persze a két Anthrax között, de ezek mellé kívánkozik a Depeche Mode is. Sőt, a Foo Fighters is, pedig nem vagyok rajongó, de egy hasonló cipőben járó jó ismerős a koncert láttán megjegyezte, hogy szeretett volna az lenni, és én sem vagyok ezzel másképp. Le a kalappal Dave Grohlék előtt! De imádtam a Pretty Maids hihetetlenül jó hangulatú buliját, a Testament, az Annihilator és a Death Angel hármasát, az L.A. Gunsot meg a Fates Warningot, sőt, az I Am Morbid haknija is nagyon jólesett. Meg a Tankcsapda is az Arénában, bár zeneileg bizonyosan nem ez volt a legjobb bulijuk. Abba pedig inkább bele sem gondolok, micsoda koncertszezon vár ránk 2018-ban, az idei bizony még erősebb évnek ígérkezik!

Tragédiák

2016 nehezen überelhetőnek tűnt ezen a téren, de 2017 szorosan tartotta a lépést elődjével. Malcolm Younggal újabb stílusalapítót veszítettünk el, de az ő távozása még szomorúsága ellenére sem lephetett meg senkit. Ugyanígy szegény Warrel Dane is mindent megtett azért, hogy idő előtt igazoljon át az égi zenekarba, szóval bármennyire is elkeserítettek a történtek, egy pillanatra sem nevezném őket váratlannak. Ellentétben Chris Cornell öngyilkosságával, ami igazi, tartósan fájdalmas tökönrúgásként hatott rám, hiszen egyik nagy kölyökkori ikonom döntött a kiszállás mellett... Chester Bennington tragédiája ugyanilyen érthetetlen és megemészthetetlen, nem véletlen, hogy hosszabb távon minden bizonnyal az ő haláluk lesz majd 2017 meghatározó rockzenei vakuemléke. De azért persze ne feledkezzünk meg a többiekről sem (szigorúan a teljesség igénye nélkül): John Wettonról, Paul O'Neillről, Geoff Nichollsról, Martin Eric Ainről, Chuck Mosley-ról, Robert Dahlqvistről, Joey Alves-ről, David Zablidowskyról, Gregg Allmanről, Tom Pettyről, hazai pályán pedig Som Lajosról és Vida Ferencről. És persze Chuck Berryről meg Fats Dominóról sem, akik nélkül aligha írhatnánk itt akármiről is nap mint nap.

Csalódások 2017-ből, reménységek 2018-ra

Tavaly is akadtak albumok, amiktől többet vártam – Danzig, Morbid Angel, Prophets Of Rage, Powerflo, VUUR, Stone Sour, Annihilator, Blackfinger, Paradise Lost, Steel Panther –, de egyik hallatán sem éreztem magamat elárulva, kis szódával ezek is elmentek. Másoktól eleve nem számítok már semmire lemezileg – Geoff Tate, Max Cavalera, Depeche Mode –, vagy csak természetes érdeklődéstől fűtve hallgattam meg őket – Suicide Silence –, így csalódni sem tudok bennük, maximum meglepődni az újabb és újabb mélységeken, amiket meghódítanak. Az év blöffje címet ugyanakkor Dave Lombardo és Mike Patton Dead Crossának adományozom, ami papíron tök ígéretesen festett, de aztán szabályosan megdöbbentem, mennyire rettenetesen üres és rossz lett.

Persze 37 éves vagyok, szóval pontosan tudom, hogy ez az egész nem háború vagy vallás, hanem szórakozás, így aztán simán túl tudok lépni azon, ha egy általam kedvelt zenekar gyengébb lemezzel rukkol elő. Ilyesmi pedig nyilván 2018-ban is történik majd. Hogy mást ne mondjak, mire ez a cikk megjelenik, bizonyosan kint lesz már az új Corrosion Of Conformity, de nem kizárt, hogy a Machine Head is kicsúszik, és az előzetes dalok alapján bizony mindkét régi nagy favorittól igazi mélypontra készülök. De 2018 amúgy még ezzel együtt is elég korrektnek ígérkezik lemezfelhozatal tekintetében. Várom az olyan régi kedvencek új műveit, mint a Judas Priest, az Alice In Chains, az Exodus vagy a Whitesnake, bízom Phil Campbell és fattyú fiai első teljes nagylemezében, Myles Kennedy szólóalbumában, nagyon érdekel, merre indul tovább a Tribulation meg az Oceans Of Slumber, és persze kíváncsi vagyok Phil Anselmo összes projektjére, az új The Illegalsra éppúgy, mint a darkos-gótos En Minorra. Lesz elvileg John Sykes (lesz?), Last In Line, Dokken, Clutch, Ghost, At The Gates, Bloodbath, Barren Earth és Soilwork is, de nem lenne rossz egy új Trouble, egy új Carcass meg persze egy új Ratt sem. Bár utóbbiakat szerintem még nem kapjuk meg idén... Érdeklődéssel várom a Dark Angel és a Possessed visszatérő albumait is, és nyilván a Guns N′ Roses sztorija is akkor venne igazán szép ívet, ha a turnépiac lekaszálása után a kreativitásukat is képesek lennének ismét együtt termőre fordítani. De igazából nem hiszek benne, hogy menni fog nekik, azt meg teljesen kizártnak tartom, hogy ha mégis, akkor még idén halljuk a végeredményt. Ezzel ellentétben viszont kifejezetten NEM szeretném, hogy Mike Portnoy visszatérjen a Dream Theaterbe, és emiatt mindössze egy lemez után annyi legyen egy olyan nagyszerű és ígéretes sztorinak, mint a Sons Of Apollo. Vagy az összes többi köztes projektje, amelyeket kivétel nélkül sokkal többre tartok és szívesebben hallgatok egykori zenekarának mai anyagainál.

Egyebekben pedig a tavalyi neveket tudom ismét felsorolni, akik közül sokan még mindig nem csináltak semmi érdemlegeset. Bár a Toolt már valószínűleg inkább meg sem kellene említenem, mert már én is csak röhögök rajtuk. Tizenkét év, baszki, más zenekaroknak a teljes életciklusa nem nyúlik ekkorára... De legalább az A Perfect Circle lesz, ez is valami. Ennyi év után a Dimmu Borgirnak is minimum valami nagyon erőssel kell előrukkolnia, de állatira tudnék értékelni végre egy új lemezt az Extreme-től, a Psychotic Waltztól, King Diamondtól és a King's X-től is. Abban pedig csak reménykedni merek, hogy előbb-utóbb valamilyen formában nyilvánosságra kerülnek a Soundgarden és Warrel Dane utolsó felvételei is, amelyeken haláluk idején dolgoztak.

Kiss Gábor

Kifejezetten erős volt a 2017-es felhozatal, a véleményem szerint legjobban sikerült anyagok között pedig két komoly meglepetés is akadt. Legutóbb kábé másfél évtizede tudtam igazán lelkesedni Pain Of Salvation-nagylemezért, a Daniel iszonyatos kanossza-járása után született In The Passing Light Of Day azonban olyannyira jól sikerült, hogy meg is szavazom nekik az év lemeze díjat, hajszálnyival a szintén marha erős Living Colour előtt. A másik meglepetés pedig a Sepultura volt, akiknek ugyan sosem voltam igazán nagy rajongója, a Machine Messiah-val azonban azonnal két vállra fektettek, és sikerült beverekedniük magukat vele a Top 5-be, a természetesen most is bivaly Body Count és a hibátlan Kreator mellé.

1. Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day
2. Living Colour: Shade
3. Body Count: Bloodlust
4. Kreator: Gods of Violence
5. Sepultura: Machine Messiah
6. Adagio: Life
7. Skyclad: Forward Into the Past
8. Threshold: Legends of the Shires
9. L.A. Guns: The MIssing Peace
10. Annihilator: For the Demented
11. Havok: Conformicide
12. Jag Panzer: The Deviant Chord
13. Ayreon: The Source
14. Deep Purple: inFinite
15. Life Of Agony: A Place Where There's No More Pain
16. Prong: Zero Days
17. Sorcerer: The Crowning Of The Fire King
18. Tau Cross: Pillar Of Fire
19. Overkill: The Grinding Wheel
20. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony

Az első öt helyezett gyakorlatilag bármelyike megkaphatná az év lemeze díjat – a POS is csak a hosszú idő után történt újonnani egymásra találásunk miatt nyert –, de mögöttük is kiemelkedő lemezek egész sora kígyózik. Az idei Adagio abszolút megérdemelné, hogy még hosszú évek után is hivatkozási alapként szolgáljon a progmetal-undegroundban, a Skycladnek sikerült egy minden ízében tökéletes, a régi fanokat maximálisan kiszolgáló visszatérést produkálnia, a Threshold pedig végre megint kedvenc lemezemet, a Psychedelicatessent anno feléneklő Glynn Morgannel dolgozik, így nem is lehetett kérdéses előkelő helyezésük. És ugyan az L.A. Guns egészen 2017-ig valahogy teljes egészében kimaradt számomra, a Tracii Guns és Phil Lewis ismételt összeszövetkezéséből kipattant The Missing Peace egy csapásra a rajongójukká tett, úgyhogy 2018 egyik kiemelt projektje számomra, hogy szépen begyűjtöm a diszkográfiájukat. Az idei Annihilator ugyan valamivel szürkébb lett elődjénél, de így is simán ott vannak nálam az első tízben. A toptenből épphogy kimaradt a jelenlegi legjobb fiatal thrash-brigád, a Havok, és a tőlük elvárt magas színvonalat csont nélkül hozó Jag Panzer is. A Tau Cross kettes anyaga egyértelműen köröket ver a debütre, a többiek pedig hozták a már megszokott magas színvonalat, és ugyan a Sons Of Apollótól annyira nem ájultam el, mint oly sokan mások, a Psychotic Symphony még így is befért az idei termés legjobbjai közé.

Ami a csalódásokat illeti, azok közül egyértelműen a Dead Cross vitte el a pálmát, akiknek bemutatkozása számomra értékelhetetlen, hiba viselem már évek óta vádlimon Dave Lombardo kézjegyét. A Powerflo, a Prophets Of Rage és sajnos Anneke VUUR-je is sokkal gyengébb lett, mint vártam, az Adrenaline Mob és a Steel Panther esetében pedig 2017-ben is folytatódott a romló tendencia: idei produktumaik már simán csak közepesre sikerültek, ráadásul David Z. tragikus halála miatt a We The People vélhetően a Mob hattyúdalát is jelentette egyben.

Koncertek tekintetében életem eddigi legsűrűbb évét zártam, és Marilyn Manson végtelenül enervált produkcióját, valamint a rettentően kiábrándító Rainbow-t leszámítva minden egyes esetben teljesen elégedetten jöttem is el a bulik végeztével. Ugyan kortársaim legtöbbjétől eltérően számomra a Guns N' Roses sosem volt igazán meghatározó zenekar, prágai koncertjük így is felejthetetlen élmény volt, akárcsak az, hogy életemben először végre láthattam egyik legnagyobb és legrégebbi kedvencemet, az Aerosmith-t is. Szintén először volt meg a Rolling Stones élőben, ahogy Glynn Morgant és a Running Wildot is először láttam. Bár Rock 'n' Rolfék kissé soványka programot toltak, így is nagyon örülök, hogy szökőévente adott koncertjeikből egyet legalább elcsíphettem.

A System Of A Downt csaknem húsz év után láttam újra, Pinket meg tizenegy (és ha őszinte akarok lenni, ő jobban is tetszett), és ezzel még közel sincs vége a sornak! Sütött például az első albummal turnézó Apocalyptica, Brnóban a Suicidal Tendencies Lombardóval, a Pumpkins United-felállású Helloween, Alice Cooper és Glenn Hughes mindkétszer, a Testament/Annihilator/Death Angel thrash-orgia, az Amonggal turnézó Anthrax (meg a trackes is), klubbulikbók meg a feelinges Vendetta, a rocksztárság fogalmát definiáló L.A. Guns és The Dead Daisies, a régóta várt Clutch (ahová Andornak hála az utolsó pillanatban estem be), a pusztító Flotsam & Jetsam, a nosztalgikus Dog Eat Dog és az akusztikus Eric Martin-buli is különösen szép emlékként maradt meg. De rajtuk kívül láttam még egy rakat régi kedvencet Vince Neiltől a Fates Warningon át egészen a KISS-ig és Dee Sniderig, meg olyan legendás figurákat is, mint Ian Anderson és Carl Palmer, szóval tényleg annyi különleges koncertélménnyel lettem gazdagabb 2017-ben, amit szinte kizárt, hogy az idei év überelni tudjon.

Gyenge azért 2018 sem lesz, hiszen az tuti, hogy ott leszek a Metallica és Roger Waters itthoni fellépésén, meg Prágában az Ozzy / Hollywood Vampires duón. A Body Count / Powerflo-buli is atom lesz, de újra jön az Accept, a Kreator, a Fates Warning, a Sepultura, a Therion, a Judas Priest, a The Dead Daisies, ezer év után végre a Pink Cream 69, a Machine Head, az Annihilator, Anneke, meg még ezer másik zenekar is. Ráadásul a Fezen és a Rockmaraton felhozatala már most bitang erős, és hol van még a nyár?! Mivel 2017-ben sikerült pár olyan zenekart is kipipálnom, akiket korábban meglehetősen esélytelennek tűnt élőben látni, kívánok magamnak 2018-ra fentieken túl még Danzig-, Rush-, Journey-, Sacred Reich-, Coroner-, Exhorder- és Sadus-koncerteket, és akkor akár még az is lehet, hogy 2018 végül mégis lenyomja 2017-et. Úgy legyen!

Sajnos tragédiák tekintetében is borzasztó sűrű volt az elmúlt tizenkét hónap, hiszen elment többek között Chris Cornell, Martin Eric Ain, Chuck Mosley, és borzasztó fájó és értelmetlen módon David Z. is. Warrel Dane sincs már velünk, így pedig a szintén idei, gyűjteményes Sanctuary-anyag, az Inception lett az utolsó, még életében elkészült lemeze. És mivel a Black Sabbath a legeslegnagyobb kedvencem (holtversenyben a Slayerrel), kifejezetten rossz leírni, hogy nem csak Geoff Nicholls távozott immár sokadikként idén a Sabs-családból, de februárban a zenekar is letette a lantot, jelen állás szerint végleg. Kisebb kárpótlást jelent, hogy Tony Iommi életrajzi könyvét viszont épp most kezdtem el.

Emellett nagyon aggódom a Vio-lence egykori énekeséért, Sean Killianért, akinek megsegítésére január végén rendeznek nagyszabású koncertet a Bay Area-veteránok, de tartok tőle, hogy a nála diagnosztizált májzsugor és egyéb szervi bajok az arrafelé ilyen esetekben megszokott, példamutató összefogás ellenére sem kecsegtetnek túl sok reménnyel.

Nagy Andor

Ez volt kétezer-tizenhate

2017. február 4-én szülővárosában, Birminghamben lejátszotta pályafutása legutolsó (?) koncertjét a mindenható Black Sabbath. Márpedig a Sabbath nélkül a keményzenében nincsen semmi, illetve ha van, az meg minek. Most persze túlzok, de azt igenis komolyan gondolom, hogy soha korábban nem volt még annyira kiábrándító évünk, mint amelyiket végre-valahára magunk mögött hagytuk. Amikor is rá kellett ébrednünk, hogy már nem csak az olyan nagy öregek hagynak itt bennünket, mint szegény Malcolm Young, akinek valószínűleg megváltás is volt már a halál, hanem az olyan fiatalabbak is, mint Chris Cornell vagy Chester Bennington. Ráadásul mindkettő saját maga döntött így. És ezt a mondatot most legszívesebben vagy tizenötször leírnám egymás után, annyira nem értem a dolgot.

Aztán a következő shock: ezek az emberek már nem is voltak annyira nagyon fiatalok! Mármint nem huszonévesen haltak meg, mint mondjuk anno Morrison, Hendrix, vagy éppen Cobain. Még Chester is idősebb volt, mint például John Lennon! És akkor hirtelen rádöbbenünk, hogy az úristenit neki, hát mi magunk is rohamosan öregszünk! Meg arra is, hogy nagyrészt még most is ugyanazokat a bandákat hallgatjuk, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Hát a tavalyi évben mi volt az igazán nagy vérfrissítés, mondjuk a rap/metal területén? A Powerflo, a Prophets Of Rage, vagy a Body Count. Azokkal a tagokkal, akik már a '90-es évek elején is ezt a zenét művelték (csak éppen jobban). És ki szállította le a legjobb indusztriális lemezt? A Godflesh, akiknek a csúcskorszaka szintén huszoniksz évvel ezelőttre tehető. A thrashben ki volt a leginkább nyerő? Talán éppen egy ifjú tehetség, a Sepultura. A legjobb doom-lemez a veterán Lee Dorriantől jött, most éppen With The Dead néven, modernebb vonalról talán a visszatérő Life Of Agony volt a legizgalmasabb, durvábban pedig a Prong. És koncertfronton? Egy bongyorhajú gitáros, meg a vörhenyes haverja. Guns N' Roses – jegyezzük meg ezt a nevet, szerintem egyszer még sokra vihetik! Írhatnánk akár 1992-t is...

Oké, itt van még mutatóba az újabb eresztésből a Mastodon. (Ami meg lassan húszéves lesz amúgy.) Szóval, szép lassan tényleg itt lenne már az ideje valami égszakadás-földindulás erejével bíró újdonságnak, különben úgy fogunk járni, mint a legutolsó dodó, aki kicsoszogott a partra, és értetlenül nézett körbe, hogy baszki, hát hol a francban vannak a többiek? Aztán őt is megsütötték ebédre a jó kedélyű holland telepesek.

Ez persze a következő zenekarok és lemezek értékéből mit sem von le, számomra ugyanis tavaly ők voltak a sorrend nélküli legjobbak:

• Apey & The Pea: HEX
• At The Drive-In: In•ter a•li•a
• Body Count: Bloodlust
• Electric Wizard: Wizard Bloody Wizard
• Fireball Ministry: Remember The Story
• Five Horse Johnson: Jake Leg Boogie
• Godflesh: Post Self
• Gone Is Gone: Echolocation [2017 legjobb lemeze]
• Grave Pleasures: Motherblood
• Life Of Agony: A Place Where There's No More Pain
• Mammoth Mammoth: Mount The Mountain
• Mastodon: Emperor Of Sand
• Monolord: Rust
• Ørdøg: Sötétanyag
• Pallbearer: Heartless
• Prong: Zero Days
• Sepultura: Machine Messiah
• The Atomic Bitchwax: Force Field
• The Obsessed: Sacred
• With The Dead: Love From With The Dead

2017 koncertjei

Az elmúlt év számomra egyértelműen a Twin Peaksről szólt. Arról, hogy minden morózusságom és cinizmusom ellenére még mindig ott él bennem az a tizenpár éves kiskölyök, aki annyira tudott rajongani. Többek között azért a képzeletbeli Washington állambeli kisvárosért, ahol holtan találták a bálkirálynőt. És megnéztem a harmadik évadot. Aztán még egyszer. És elolvastam a könyvet. Aztán újra. És elmentem a szériában Tammy Preston ügynököt alakító Chrysta Bell düreres koncertjére. És ha lesz rá lehetőségem, megyek még máskor is. Ez a történet így volt kerek egész: papír, kép és hang. A Twin Peaks örök és elpusztíthatatlan.

És ott voltam az elhíresült sátánista szeánszon is, az Apey & The Pea kecskeméti koncertjén. Úgyhogy a lelkem minden bizonnyal elkárhozott. Még szerencse, hogy előtte azért megnéztem a Clutch-ot is az Akváriumban. Ha már úgyis kábé ők a kedvenc zenekarom. Csalódni természetesen egyikben sem kellett, de amit tudtam, leírtam róluk annak idején, tessék szépen visszaolvasni!

2017 csalódásai

• Chris
• Chester
• Malcolm
• Warrel
• És sokan mások
• Te még nem

Remények 2018-ra

Csak remélni tudom, hogy egy jó ideig nem bővül a fenti lista.

Oravecz Zoltán

Tűrhető lemezek 2017-ből

1. Immolation: Atonement
2. Voyager: Ghost Mile
3. Body Count: Bloodlust
4. Obituary: Obituary
5. Godflesh: Post Self
6. Sinister: Syncretism
7. Prophets Of Rage: Prophets Of Rage
8. Depeche Mode: Spirit
9. Nine Inch Nails: Add Violence
10. With The Dead: Love From With The Dead
11. Vallenfyre: Fear Those Who Fear Him
12. Robert Plant: Carry Fire
13. Primus: The Desaturating Seven
14. Cavalera Conspiracy: Psychosis
15. Cannibal Corpse: Red Before Black
16. Leprous: Malina
17. Mors Principium Est: Embers Of A Dying World
18. Living Colour: Shade
19. God Dethroned: The World Ablaze
20. Gary Numan: Savage (Songs From A Broken World)

A 2016-os év hozott magával néhány egészen kiugró lemezt, azt a fajtát, amit évtizedek múltán is elő fogunk kapni. Bár ugyanez lenne a helyzet most is, egy év elteltével! Pedig volt miből válogatnunk: veteránok tértek vissza, all-star brigádból sem volt hiány, és egy-két ígéretes újonc is feltűnt a színen, de valahogy mégis elmaradt a nagy dobás. Épp emiatt ha a húszas listámra pillantok, inkább jut eszembe róla egy előző estéről ottfelejtett, félig megivott, langyos és erejét vesztett olcsó sör, mint a nyelőcsövet égető és a szervezetet feltüzelő jófajta aranybarna scotch. A listámon szereplőkről egyedül talán az Immolationnél érzem azt, hogy tizedik lemezükkel a New York-iak valami meghatározót alkottak, legalábbis saját munkásságukat tekintve mindenképp. A Voyagerrel csak most ismerkedtem össze, és bár az ausztrálok hatodik lemeze, a Ghost Mile nem pofátlanul eredeti, viszont akkora dallamokkal pakolták tele az új korongot, és olyan felemelő dalokat írtak, hogy a progos-djentes, dallamcentrikus zenék híveinek feltétlenül érdemes egy próbát tenni velük. Tetszett Tom Morellóék politikailag fűtött cimborahaknija is, bár valóban nem rengeti meg az eget, mint ahogy az aktuális Obituary meg Sinister sem pumpált friss vért az egyre fáradtabbá váló death metal ereibe, mégis, azért jó hallani, hogy az öregek még mindig képesek izmos anyagot összedobni. Sőt, a pozitívumok közé nálam becsúszott még a Metal Csövesének és tesójának pszichósisa is, ami ugyan nem kimagasló alkotás, de mégis kevésbé primitív és fásult, mint Max Cavalera vagy akár a Sepultura utóbbi néhány anyaga.

A listára ugyan nem fért fel, de okozott kellemes pereceket a német Disbelief The Symbol Of Death-je a maga apokaliptikusan vidám hangulatával, de death metal téren az új Incantation lemez, a Profane Nexus is hozta a szokásos old school aprítást. A Dying Fetus is kitett magáért, bár érezhetően John Gallagherék is ellőtték puskaporuk legjavát, és most már csak megszokásból és a kényelemérzetünk szinten tartása végett adogatják ki a lemezeiket. Az ex-Bolt Thrower tagokból formálódott Memoriam is elment egynek, bár aligha fogunk rá hosszabb távon is emlékezni, és hát volt még ugyebár egy vadiúj Morbid Angel-anyag is, ami görcsös megfelelni akarásból jelesre vizsgázott, másból viszont aligha.

Tűrhetetlen lemezek 2017-ből

Lemezfronton talán nem is okozott akkora csalódást a Sepultura az új lemezzel, a borzalmas The Mediator... után egyszerűen csak bebizonyosodott, hogy a csapat is a zenei elbutulás ösvényére lépett, mint Max Cavalera tette azt néhány évvel korábban. Elszomorító volt hallani azt is 2017-ben, hogy a Suffocation mennyire kifakult és elhasználódott. Lassan annyi potenciál marad a zenekarban, mint a halott Hugh Hefnerben, de a Septicflesh is ott lohol szorosan az amerikaiak nyomában, bár a görögök egyelőre csak a saját farkukat kergetik. Hasonlóan egyre szűkülő köröket fut az Origin, s ezzel tökéletesen szimbolizálja is a teljes jelenlegi death-színteret, ahol a bandák egyre csak a régi nagyokat vagy pedig önmagukat másolják orrba-szájba. Jon Schaffer ötletputtonya is kiürült már rég, legalábbis az értékelhetetlen Incorruptible-t, valamint a Matt Barlow-féle dalok újrarögzítésének gondolatát csakis ennek tudhatom be. Ja igen, és mintha lett volna egy Danzig-album is, vagy nem? Tudja fene.

The End: 2017

Na, zenészhalálok terén 2016 is kemény év volt. Hatalmas Audioslave-rajongóként, és mint aki éppcsak kezdte magának igazán felfedezni Chris Cornell szólómunkáit (és igen, a Scream is egy jó lemez), rendesen megdöbbentett a hatalmas hangú énekes korai és egészen bizarr halála. Hasonlóan ért a semmiből a hír Martin Eric Ain szívinfarktusáról, s bár soha nem voltam kimondott Linkin Park-rajongó, azért ugyanilyen értetlenül álltam Chester Bennington halála előtt is. Kevésbé lepett meg Malcolm Young eltávozása, de azért mégis csak mélyen elszomorító, hogy akár egy sebezhetetlennek hitt rocksztár sem menekülhet a törékeny emberi test nyavalyáitól. Progosabb, jazzesebb oldalról nagy veszteség érte a szakmát az elképesztő Allan Holdsworth halálával, a folyton mozgásban lévő progresszív zenék vize nélküle valamivel unalmasabb lesz. S ha már rock- és metalmagazint írunk és olvasunk, illendő megemlíteni két gigantikus legendát is: Chuck Berry és Fats Domino ott voltak a rock and roll születésénél, ami nélkül ugyebár most ez az online magazin sem létezne. Év végén pedig, mintha nem lett volna így is elég a zenésztragédiákból, jött a hír Warrel Dane-ről, ami után a rajongó tényleg legszívesebben kapitulálna.

Mitől lehetne jobb 2018

2017 kemény zenei színvonalesése után innen bizony már csak fölfelé vezet az út. Mondjuk egy új Tool-album sok mindent helyrehozhatna, ami 2017-ben elromlott. Remélem, a pesti Metallica-koncert is méltó lesz Hetfieldék hírnevéhez, és igencsak örülnék a legutóbb elmaradt Nine Inch Nails-buli pótlásának is. Kíváncsian várom korunk egyik legszimpatikusabb és legnagyobb hangú énekese, Myles Kennedy szólólemezét, mint ahogy a Ministry visszatérését is, bár a nyilvánosság elé tárt új nóta egyelőre nem fészkelte bele magát túl mélyen az agyamba. Ja igen, és nagyon várom már az új Machine Headet is, az előzetesekből ítélve ugyanis már meg is van az év vicclemeze.

Pálinkás Vince

Nem tudom, mennyire szabad abból kiindulni ilyenkor, hogy nekem személy szerint baromi jó évem volt végre, úgy értve, hogy ától cettig, januártól decemberig marha jól éreztem magam a bőrömben úgy szakmailag, mint emberileg. Ha szabad, ha nem, ez mindenképp rányomja bélyegét a visszatekintésemre és ezt még a sajnálatosan szomorú halálesetek sem változtatják meg, elvégre az eltávozott ikonokra mindig jó érzés visszaemlékezni, pláne zenéjüket hallgatva. Nem mellesleg valahol ezek az emberek a szó legszorosabb értelmében értünk élnek-halnak, és súlyos függőségeik nélkül nem is lehetnének azok, akik: generációs hősök, zenészi példaképek, társak a mindennapokban, segítők nehéz pillanatokban – óriási tehetségek, akiktől egy kevésbé megfogható, elvontabb értelemben legalább annyit (ha nem többet) kapunk az életben, mint szüleinktől, barátainktól. Útravalót, gondolatokat, inspirációt vagy simán „csak" jó zenét – ez akár napi szinten változhat. Felesleges tehát siratni őket, örülni kell, hogy itt voltak (és maradnak) velünk. Igaz, Chris Cornell halála az én napomat is elbaszta, de végül is az, hogy nem láthattam élőben, egyéni szocprobléma – nem vigasztalta volna a családját, ha láttam volna. Warrel Dane-re pedig mindenki azt mondta, hogy árnyéka volt már csak önmagának a 2016-os koncerten, nekem mégis átjött a régi karizma, és pont emiatt is volt zseniális a buli. Persze egy olyan borzasztó tragédia, mint David Z halála, teljesen más történet: fiatal és életerős, hihetetlenül pozitív kisugárzású srác hagyta itt a világot, akit tényleg mindenki szeretett, ebbe sosem lehet belenyugodni... Így már csak miatta is örökre emlékezetes marad a backstage-es SOTO-koncert – Davidet most már mindig oda fogjuk képzelni a színpadra Jeff mellé.

Az említett buli ugyanakkor forró hangulata révén is az év egyik legjobbja volt, a kis helyszín intim miliője is sokat hozzátett. Nem véletlen tehát, hogy Marco Mendoza is fantasztikus feelinget tudott a helyre varázsolni kőprofi triójával jó pár hónappal később, az ősz derekán – pedig ezzel kapcsolatban még fenntartásaim is voltak. Összességében tehát idén is elmondható, hogy érdemes volt folyamatosan koncertekre járni, mert Budapest tényleg Európa egyik kulturálisan leginkább pörgő fővárosa, ahol még az ár-érték arány is nagyon rendben van. A temérdek magyar koncertből ezúttal csak egyet emelnék ki, ez pedig a Fahrenheité, ami igazi kuriózum volt az év végén, de természetesen mindenki mást is megnéztem, akit tavaly is, tavalyelőtt is, sőt igyekeztem pótolni a kimaradt találkozásokat. Summa summarum: rengeteg kiváló magyar banda zajong a főváros klubjaiban, lefedve az összes szóbajöhető műfajt, úgyhogy tessenek koncertre járni, körözzük le Bécset.

Rátérve a külföldi zenekarokra, ezt az Avatarium esetében speciel meg is tettük, mert bár a hangulat a sógoroknál is jó volt, össze nem lehet hasonlítani a leharcolt Viper Room maroknyi közönségét a teltházas Dürer nagyteremmel. Kétségtelen, hogy ezt a koncertet vártam legjobban tavaly, és ennek megfelelően nem is helyeznék fölé semmit. Maximum a Queent, ami megintcsak nem fair összehasonlítás, lévén teljesen más dimenzió, és itt ugye 25+ éves restanciát pótoltam – el is vitte a pálmát minden tekintetben. Dobogóra kívánkozik még a barcelonai Harem Scarem / Michael Schenker Fest kombó, év elejéről a vadállat (lombardós) Suicidal Tendencies / Agnostic Front / Municipal Waste / Walls Of Jericho aprítás Brnóban (hasonlót kaptunk itthon is a Destructiontől és a Nervosától egy héttel később, sőt a brazil lányok headlinerként is visszajöttek nyáron); tradicionális metalban pedig a Firewind / Brainstorm kettős és a Flotsam And Jetsam alakította a legnagyobbat (ez utóbbit egy kis thrashsel még a Dew-Scented is megtámogatta), na meg persze az Anthrax és a „B-oldalas" Dirkschneider. Nagyon bejött továbbá a nyári „sznobhármas" is élőben (Clutch / Gojira / Mastodon) – ilyen az, amikor a zenekarok erejét és zsenialitását még a csontig benyaló, irreális túlzásokba eső hype sem tudja kikezdeni. És persze van, akit az sem tud térdre kényszeríteni, ha majdnem agyonverik: Gary Meskil előtt le a kalappal, a keménycsávók pedig nézzenek mélyen magukba – ezzel együtt azt gondolom, hogy a Pro-Pain-buliról akkor is meg kellene emlékezni ebben az összeállításban, ha az incidens nem történik meg, mert roppant energikus és emellett kiváló volt.

Nagyon élveztem még a szinte már szokásosnak mondható A38-as Fates Warningot (idén is jönnek!), a Jinjer barbás headliner showját, Ross The Boss classic Manowar-műsorát a Dürerben, nagyobb léptékben pedig a KISS-t megintcsak Brnóban, és Magyarországon talán egyedüliként nagyon tetszett a Rainbow (mondjuk a birminghami közönség sem volt elégedetlen). Jó buli volt a Masters Of Rock és a FEZEN, meg is írtuk, kiemelve a legjobb pillanatokat (a trónra talán Alice Coopert és a Saxont ültetném), ez utóbbira pedig idén sem kérdés, hogy megyünk, nemcsak az ismét erősnek ígérkező rock-metal felhozatal miatt. Pár dologról sajnos lemaradtam (Thrash Triumvirek, Voivod, bécsi W.A.S.P. Crimson Idol-buli, Night Viper), de hát ez van, manapság aki nincs résen, pikkpakk kimarad, nem beszélve az egybeesésekről. De nincs is jobb, mint egy sold out koncert – pár éve még ment a sírás, hogy nincs érdeklődés, hát tessék, most van.

Lemezfronton is erős volt az év, lássuk, mik tetszettek NAGYON:

• Accept: The Rise Of Chaos
• Adagio: Life
• Avatarium: Hurricanes And Halos
• Firewind: Immortals
• H.E.A.T: Into The Great Unknown
• Havok: Conformicide
• Kreator: Gods Of Violence
• KXM: Scatterbrain
• Night Viper: Exterminator
• Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day
• Sepultura: Machine Messiah
• Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
• Steelheart: Through Worlds Of Stardust
• Venom Inc.: Avé

Szintén kurvajó lett:

• Black Country Communion: BCCIV
• Deep Purple: Infinite
• Eclipse: Monumentum
• Harem Scarem: United
• Jorn: Life On Death Road
• Mastodon: Emperor Of Sand
• Mr. Big: Defying Gravity
• Night Ranger: Don't Let Up
• Obituary: Obituary

Többet kellett volna hallgatni, de bejött az Annihilator, a Danzig, a Europe, az Iced Earth, a Jag Panzer, a Pink Cream 69, a Prong és a The Ferrymen is. Ha csak ennyi jó lemez lesz idén is, nagy baj nem lehet. Várom mindet, mindenre nyitott, meglephető és kilóra megvehető vagyok stúdióproduktumok és élőzene tekintetében is. Boldog Újévet mindenkinek!

Bertli Zoli

Legjobb lemezek

1. The Night Flight Orchestra: Amber Galactic
2. Brother Firetribe: Sunbound
3. H.E.A.T: Into The Great Unknown
4. Lionville: A World Of Fools
5. Jeff Scott Soto: Retribution
6. Pink Cream 69: Headstrong
7. Place Vendome: Close To The Sun

• L.A. Guns: The Missing Peace
• Eclipse: Monumentum
• Deep Purple: inFinite
• Santa Cruz: Bad Blood Rising

A The Night Flight Orchestra svéd hobbi-diszkórockerei akkorát alkottak, hogy egész évemet meghatározták zenei vonatkozásban, a lemez megjelenése óta az összes barátomnak őket ajánlgattam, az autóban ott a CD fixen, szinte bármilyen hangulatomban képes voltam lejátszani anélkül, hogy ráuntam volna. Igazából annyira tízes a lemez, hogy nem is nagyon érdekelt más. A lemezismertetőben akkor nem tértem ki rá, most muszáj leírni, hogy talán ők képviselik most azt a stílust, amely nagyobb teret tudna magának nyerni, ha lenne elég minőségi képviselője, de lássuk be, ez eléggé illozórikus. A finn ötös egy nagyon felszabadult hangulatú, nagyon elegáns, fogós lemezt adott ki, és a koncertjük is boldogsággal töltött el, ezért futottak be a második helyre. Kedvenckéim, azaz a H.E.A.T ezúttal is pompás lemezt kerekített ki, ugyanakkor nem ütött olyan nagyot nálam, mint amekkorát szerettem volna, a csalódástól azonban távol áll. A Lionville is sokszor végigment, szeretem Lars Säfsund hangját és dallamait, kiemelkedik az AOR mezőnyből is. A Lionville-t is emlékezetessé tudja tenni, hiába csak egy alkalmi csoportosulásról van szó.

JSS szerencsére elhagyta a metálkodós, rekesztős világot, hogy ideiglenesen-e vagy sem, fene tudja, ugyanakkor a Howie Simonnal közösen megalkotott szólólemez picikét felvillant abból, amit elkezdett százezer éve, és nem érződik rajta a fáradtság a meglehetősen alulproducelt hangzás ellenére sem. Szívesen hallgatom. A német futballválogatott nemzetiségét idézően német Pink Cream 69 viszont megkeményedett az elmúlt idők során, ám így is megőriztek magukból annyit, ami az üdvösséghez kell, illetve az átlagon felül teljesítettek. Ez persze egy ilyen múlttal és életművel bíró csapattól alapkövetelmény, és ők nem buktak el a várakozásokhoz képest sem. Remek átkötés róluk a Place Vendome, akik szintén hozták a kötelezőt, tudtak némi izgalmat belevinni a dalokba, kellemes időtöltés a meghallgatásuk.

A nem sorszámozott albumok előadói szintén megnyertek maguknak tavaly is, de vagy nem hallgattam őket sokszor, mert annyira azért nem taglóztak le, vagy épp nem hallgattam őket sokszor, mert nem jött ki a lépés rájuk: vagy kellő késztetés híján, vagy egyéb tevékenység közbeékelődése okán. Az Eclipse nem ér nyomába minőségben, dalszerzői értéken a Deep Purple-nek, viszont nem is tudok részletesen ítéletet alkotni az angolokról, mert nem hallgattam meg annyiszor. Ez a magyarázat a sorszám (helyezés, lol) elmaradására.

Top X dal

• The Night Flight Orchestra: Domino
• The Night Flight Orchestra: Something Mysterious
• The Night Flight Orchestra: Gemini
• H.E.A.T: Do You Want It?
• H.E.A.T: Bastard Of Society
• H.E.A.T: Redefined
• H.E.A.T: Shit City

Nem tudok olyan kiemelkedő slágereket megemlíteni, amik annyira megragadtak volna, hogy meg kéne említenem ebben a listában, illetve a fenti hat tétel volt csak ilyen. Kis túlzással (de inkább anélkül) az egész Amber Galactic albumot idehivatkozhatnám dalonként.

2017-es koncertek

Elvileg csont nélkül a Guns N' Roses bécsi előadását kellene első helyen említenem, vagyis ezt meg is tettem ezennel, ám különféle személyes és családi vonatkozásai miatt, mert a zenei élményt tekintve a Brother Firetribe Dürer Kert-beli fellépése volt a legkedvesebb számomra. Nem kétséges, hogy Slashék megatonnányi horderejű koncertje több évtizedes elmaradást pótolt be, rocktörténeti jelentőséggel bír, egyszer-az-életben, kihagyhatatlan meg ilyesmi, stb., elázás, klassz szendvicsek, hatalmas nézősereg, közösségi és testvéri élmény volt, sorolhatom a jelzőket megállás nélkül. Ugyanakkor a finnek közvetlensége, közelsége, felszabadultsága nagyobb érzelmi többlettel látott el, így őket helyezem előbbre.

A másik finn brigád, a farmer galeri Steve 'N' Seagulls előadása kívánkozik a harmadik helyre, ami nemrég volt a Barba Negrában. Jópofa, barátságos koncertet kaptunk, napokig tartó vigyorgást. Az L.A. Guns Tatabányán kiváló volt, várakozáson felüli. Nagyon szuper volt az Alex Skolnick Trio a Dürerben tavasszal, üdítő élmény mostanában a kevesebb torzító, cserébe a magasabb minőség. Remélem, a Testament mellett/után továbbra is elmélyül a jazzben Skolnick. Jeff Scott Soto idén is megmutatta, hogy tökmindegy neki, mekkora méretű a színpad, amin szórakoztatnia kell, rajta nem múlik, szórja az energiát, fantasztikus a karizmája. Szomorú vonatkozása az eseménynek, hogy itt láthatta utoljára a hazai közönség David Z-t, aki később autóbaleset következtében életét vesztette. Viszont csakis arra tudok emlékezni, milyen remekül bemozogta a színpadot, és milyen menő volt, amikor előadta szólóját koncert közben, köszi, David!

Csalódások 2017-ben

Sosem tudom, merjem-e ostorozni a műfajt, vagy tudjam be saját ízlésnyomoromnak, de csak megemlítem ezúttal, hogy a csalódás elsősorban annak szól, amilyen ütemben jönnek ki az unalmasnál is érdektelenebb kiadványok, akár még a jó nevű előadók – jó esetben – tucattermékei is. A Frontiers Records egyébként is hajlamos a dallamos rock Pepcójaként piacra tenni semmilyen ingerküszöböt át nem lépő muzsikákat, de ha szélesebb horizonton is szemlélődök, sehol sem látom azt a fuvallatot, áramlatot, vagy csak a szándékot, ami friss hangot, új lendületet vagy hozzáállást mutatna a rockzenén belül. Itt van a magamfajtának ez a The Night Flight Orchestra, valamint... mi még? Ja, semmi. Kicsit szomorú, hogy harminc-negyven éves zenekarok új kiadványára kell várnunk, hogy elégedetten – vagy csak rutinból – vigyorogjunk, illetve a reunion hullámába kapaszkodva reménykedni, hogy hátha megmozdul a színtér, holott józan ésszel belegondolva soha nem lesz már nagy mértékű népszerűsége a rockzenének, és ha ez még önmagában nem is lenne vészes, ellennénk szubkultúraként (ahogy vagyunk is), de minőségi kényszert nem érzek az előadókon.

Várakozásaim

Hátha kikopnak a fekete pólók és a koponyás klisék, talán nagyobb keletje lesz a színesebb, ötletesebb mintáknak a zenekarok ajándéktárgyai között.

Cseke Feri

Év lemezei

1. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
2. Mastodon: Emperor Of Sand
3. Myrkur: Mareridt
4. Horisont: About Time
5. Lonely Robot: The Big Dream
6. Ayreon: The Source
7. The Night Flight Orchestra: Amber Galactic
8. Harem Scarem: United
9. Jess And The Ancient Ones: The Horse And Other Weird Tales
10. Threshold: Legends of the Shires
11. Von Hertzen Brothers: War Is Over
12. The Mute Gods: Tartigrades Will Inherit the Earth
13. Pain of Salvation: In the Passing Light of Day
14. Orden Ogan: Gunmen
15. Big Big Train: Grimspound
16. Europe: Walk the Earth
17. KXM: Scatterbrain
18. Adrenaline Mob: We the People
19. Leprous: Malina
20. Marty Friedman: Wall of Sound

Csalódások

1. Soundgarden / Audioslave / AC/DC / Nevermore: ??? (Sohamár...?)
2. Operation: Mindcrime: The New Reality (Az Év Legrosszabb Lemeze cím nyertese)
3. Paradise Lost: Medusa (Az Év Legfelejthetőbb Visszakanyarodása az ős-doomhoz)
4. Danzig: Black Laden Crown (produkciós szempontokból 2017 legrosszabbja)
5. Deep Purple: InFinite (minden tiszteletem ellenére is ezt tartom a leggyengébb Purple-dalok gyűjteményének)
6. Arch Enemy: Will To Power (a pozitív kritikák ellenére ez nekem még mindig a Burning Bridges utáni középszerűség legfrissebb folyománya)
7. Portrait: Burn The World (King Diamond klónjai sajnos a dalszerzést már képtelenek „klónozni")
8. Melvins: A Walk With Love And Death (mintha elvesztették volna a humorérzéküket és gyógyulófélben lennének)
9. Dead Cross: Dead Cross (nem ez lett az Év Legbetegebb Lemeze, pedig akár még az is lehetett volna)
10. Revolution Saints: Light In the Dark (nagy kaliberű zenészek erőltetett és felejthető dalai)

Reménységek

Elsősorban King Diamond az, akitől hallani szeretnék egy új lemezt már, és ugyanúgy nem szeretnék benne csalódni, ahogyan eddig sem, valamint erősen város kategória egy új System Of A Down, Psychotic Waltz, Guns N' Roses, Live, Pagan's Mind és persze a tizenkét éve random emlegetett Tool-lemez. Tudnék örülni egy King's X-összeröffenésnek is, viszont a nagy öregeknek nem biztos, hogy erőltetni kéne már a turnézást/lemezkészítést. Gondolok itt például elsősorban a Deep Purple-re és a Judas Priestre (de ne legyen igazam). Ettől függetlenül a Black Sabbath-tól még mindig el tudnék viselni egy Tony Martinnal felvett, végső-végső albumot. A prog rock/metal nagyjai (Dream Theater, Opeth, Symphony X) is pihenhetnek felőlem még egy kicsit, most sokkal inkább az olyan fiatalabb csapatok friss anyagainak megjelenésében reménykedem, mint amilyen az Oceans of Slumber, a Bent Knee, vagy a számomra 2017 legkülönlegesebb dalait leszállító Myrkur. Na és persze stílustól függetlenül minden olyasmire, ami eredeti és újító, és semmi olyanra, ami tucat, önismétlő és ötlettelen.

Kedvenc dalok

1. Lonely Robot: Hello World Goodbye
2. Myrkur: Elleskudt / Ulvinde
3. Gone Is Gone: Slow Awakening
4. Von Hertzen Brothers: War Is Over
5. The Night Flight Orchestra: Josephine
6. Sons of Apollo: Divine Addiction / God of the Sun
7. Pain of Salvation: On A Tuesday / In the Passing Light of Day
8. Mastodon: Roots Remain / Precious Stones
9. Horisont: The Hive / Electrical
10. Marty Friedman: Streetlight
11. Pride of Lions: In Caricature
12. Harem Scarem: Sinking Ship / No Regret
13. Ayreon: Journey To Forever / Into the Ocean
14. Leprous: Mirage
15. Europe: GTO / Whenever Your Ready
16. The Mute Gods: The Singing Fish of Batticaloa
17. Adrenaline Mob: Ignorance & Greed
18. Ørdøg: A fele tréfa / Óriás leszel
19. Kiscsillag: Nálad tényleg
20. Kansas: Summer
21. Night Ranger: Jamie
22. Living Colour: Glass Teeth / Program
23. Bent Knee: Land Animal
24. Chrysta Bell: Devil Inside Me
25. Threshold: Small Dark Lines

Danev György

Összegzés 2017

A számos kiváló produkciót hozó 2016 után újra azt érzem, hogy '17-ben megint szűkölködés volt igazán karizmatikus lemezekben, főleg a metal szférában. Úgy látszik, a páratlan évek mostanában nem hozzák azt, amit a párosak, persze ez csak az én véleményem. Ha ránézek a húszas listámra, azt látom, hogy a metalt csupán a bitang progger anyagot leszállító Sons Of Apollo érinti bizonyos dalaival, no meg a főnixmadárként feltámadott texasi Galactic Cowboys, és ez elszomorít annak fényében, hogy tavaly bizony dúskáltam a brutáljó fémzenékben (Death Angel, Anthrax, Amon Amarth, Metallica, Megadeth stb.). AOR-vonalon sem volt jobb a helyzet, bár azt már kezdem megszokni. Egyetlen kivétel itt is akadt, a The Night Flight Orchestra szteroidokon hízlalt retro AOR/west coast-muzsikáján egész évben úgy lógtam, mint kisded az anyja csecsén. Björn „Speed" Stridék anyaga nekem csont nélkül az év albuma. Tradicionális hard rock szempontjából nem volt gyászos az év, a Thin Lizzy-utód Black Star Riders harmadik anyaga imádnivaló, de a Harem Scarem menetrendszerű új lemeze és a visszatérő Black Country Communion sem okozott csalódást. További nagy visszatéréseknek is tanúi voltunk, a Vain Rolling With The Punches korongja minden igényt kielégít, ahogy a Vivian Campbell vezette Riverdogs Californiája is. Utóbbi banda különösen szívügyem, annyira kifinomultan tolják határtalanul érzelemgazdag és intelligens szövegeken alapuló blues rockjukat. Óriási élmény volt végre több évtizedes hősömmel, Viviannel interjúzni a lemez kapcsán, újságírói szempontból mindenképpen ez a momentum bizonyult az év csúcspontjának. A Saigon Kick agya, Jason Bieler szép csendben, fű alatt hozta ki első szólóalbumát, ami ugyan elég modern és popos lett, de a Saigon-ízt nagyon odatette a kiválóan megírt dalokhoz, úgyhogy a régi híveknek eléggé ajánlott a meghallgatása.

Pozitív csalódásként éltem meg Jorn Lande sokadik lemezét, aki a germán gitármester Alex Beyrodt csatasorba állításával megfogta az isten lábát. Beyrodt segítségével Jorn tizenöt év után végre ismét releváns eredményre jutott, ami nagyon méltányolandó. A hiperidióta Steel Panther koporsójába az előző lemeznél már bevertem az utolsó szöget, és noha ők maguk is előirányozták a negyedik album címével, hogy még lejjebb tették a lécet, az anyag egy-két vállalhatatlan daltól eltekintve kiválóan működik, sőt, eme élmény hatására még az All You Can Eatet is sikerült visszamenőleg jobbra hallgatnom. Európában a Pink Cream 69 hozta a szokásos minőséget. Nyilván nem váltják már meg ők sem a világot, de a Headstrong ugyanolyan jól hallgatható, és a becsületes iparosmunkán azért jóval túlhaladó anyagot rejt, mint elődei. Ami a Mr. Biget illeti, Paul Gilberték most sem voltak képesek maradéktalanul meggyőzni, de azért az előző teljesítményüket sikerült túlszárnyalniuk nálam a Defying Gravityvel. Ha csupán a zeneiséget nézem, akkor a másik szupercsapat, a KXM rukkolt elő az év legizgalmasabb művével, a Scatterbrain azonban bármennyire is briliáns, szúrós, tüskés mivolta okán nem egy kellemes hangulatot árasztó, mindennapi hallgatnivaló, ezért is csúszott ki nálam a Top 5-ből. Izgalmat a finn Von Hertzen Brothers kategorizálhatatlan új lemeze is tartogatott bőven. A Von Hertzen-fiúk elképesztő dolgokat művelnek, a War Is Over tele van olyan váratlan húzásokkal, amikhez foghatót alig, vagy még inkább egyáltalán nem hallani manapság.

A végére hagytam a finn Santa Cruz új lemezét, aminek novemberi megjelenése úgy elment mellettem, hogy észre sem vettem. Ádám már az összegzés elkészülte után kezdte pedzegetni, hogy akár meg is hallgathatnám, mivel szerinte perdöntő lehet a listámra nézve... Persze már az első hallgatást követően kezdhettem átírni az elvileg kész értekezést... Azóta forgott még párszor a Bad Blood Rising, és csak megerősítette, amit eddig is tudtunk: a finn street rockerek a szépemlékű Shotgun Messiah letűnése óta a legüdébb színfoltjai a skandináv glam/sleaze-színtérnek. Habár még mindig úgy érzem, hogy továbbra sem hajtották ki magukat teljesen, és adósak egy olyan tökéletes street rock-cuccal, mint amilyet a kultikus Taking Dawn készített úgy nyolc éve, azért ezen a korongon is olyan eszelősen jó témák tobzódnak, amelyek ellenpontozzák azt az egy-két egyáltalán nem tetsző tételt. Biztosan lesznek olyanok, akik a csapat arcoskodó, menőző hozzáállása miatt nem akarnak közelebbi barátságot kötni a Santa Cruzzal, de ez a műfaj ilyen, túl kell lépni az sztereotípiákon. Teljes mértékben egyetértek Ádám kritikájával, tényleg nem érdemes lemaradni erről a 21. századi, virtuóz módon elővezetett, brutál fogós, mégis keménykötésű street rock-anyagról, amiben a Shotgun Messiah, a Sven Gali, a Skid Row, valamint a Danger Danger hatása egyértelmű, felfogásban azonban rokon a Black Veil Brides-, Bullet For My Valentine-típusú mai tinimetallal is (utóbbiakat persze mind dalok, mint hangszeres játék tekintetében állva hagyják).

Az év albumai

1. The Night Flight Orchestra: Amber Galactic
2. Black Star Riders: Heavy Fire
3. Riverdogs: California
4. Von Hertzen Brothers: War Is Over
5. Vain: Rolling With The Punches
6. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
7. KXM: Scatterbrain
8. Steel Panther: Lower The Bar
9. Black Country Communion: BCCIV
10. Santa Cruz: Bad Blood Rising
11. Jason Bieler: Jason Bieler
12. Harem Scarem: United
13. Eric Gales: Middle Of The Road
14. Kenny Wayne Shepherd: Lay It On Down
15. Jorn: Life On Death Road
16. Greg Howe: Wheelhouse
17. Andy Timmons: Bossa Hits
18. Mr. Big: Defying Gravity
19. Pink Cream 69: Headstrong
20. Galactic Cowboys: Long Way Back To The Moon

Az év dalai

1. The Night Flight Orchestra: Gemini
2. Mr. Big: Mean To Me
3. Black Star Riders: When The Night Comes In
4. Von Hertzen Brothers: Long Lost Sailor
5. Harem Scarem: Sinking Ship
6. Riverdogs: American Dream
7. Santa Cruz: River Phoenix
8. Pink Cream 69: Unite & Divide
9. Steel Panther: I Got What You Want
10. Sons Of Apollo: Coming Home
11. Vain: Long Gone
12. Nickelback: Feed The Machine
13. Warrant: Louder Harder Faster
14. Jason Bieler: Keep Calm And Carry On
15. L.A. Guns: Speed

Koncertek

Már tendenciózus, hogy alig járok koncertekre. Elveszítettem az érdeklődésemet, mert 1. már szinte mindenkit láttam és mindenkivel találkoztam, akivel akartam, 2. évek óta ugyanazok a zenekarok, turnék forognak körbe-körbe az országban, ami baromi unalmas már. Pár éve még simán elautóztam külföldre, hogy ötvenedszerre is megnézzem például a Whitesnake-et, ez ma már elő nem fordulhatna. Épp a napokban számolgattam, hogy úgy négy-öt olyan előadó maradt, akikért hajlandó lennék nyakamba venni a környező országokat, ők viszont a közelébe sem jönnek soha a Kárpát-medencének. Igazából 2017 egy olyan koncertélményt tartogatott számomra, amire régóta nagyon vágytam: Agnes Obel dán énekesnő/zongorista fergeteges bulija az Akváriumban lenyűgöző volt. Mire kiderült a pesti buli, már tervbe vettük az egyik lengyel fellépés meglátogatását, így azonban nem volt szükség 1500 kilométert kocsikázni. Még egy bulit emelnék ki, az Anthrax nyári barbanegrás fellépését. A tavaszi, tematikus Among The Living-bulin nem voltam, mert kicsit megorroltam Scottékra: aki három és fél évtized elteltével is ereje teljében alkot, és olyan zseniális munkákra képes, a For All Kings, az nekem ne álljon le nosztalgiázni a harminc évvel ezelőtti anyaggal, hanem igenis helyezze a hangsúlyt a friss lemezre az aktuális turnén! A számomra koncepciózus csorbát viszont a nyári bulin nagy örömömre kiköszörülték Belladonnáék, úgyhogy elégedettebben nem is távozhattam volta a Trackből.

Csalódások

Akadtak. A Warrant nem tudta megismételni a kiváló Rockaholic színvonalát a friss anyagon. Hiába áll a fronton egyik kedvenc énekesem Robert Mason személyében, a Louder Harder Faster fásult és középszerű muzsikát rejt, ez a nagy helyzet. Habár George Lynch a KXM soraiban brillírozik, a Lynch Mob friss alkotása szintén a fáradság jegyeit viseli magán, a kimondottan rosszul sikerült Sweet/Lynch kollaborációról nem is beszélve. Talán a jövőben elég lenne egyszerre egy vasat a tűzben tartani, hogy a mennyiség ne menjen ennyire a minőség rovására. Doug Aldrich is tovább rombolta nimbuszát a Revolution Saints albummal, pedig nyáron még esküdözött, hogy ez most más lesz, ehhez többet tett hozzá, mint az elsőhöz. Nos, lehet, de ez a dalok minőségén nem érződik. Hallhatóan ezúttal sem voltak hosszú pórázra eresztve a Szentek, tipikus kézi vezérlésű Frontiers-produkció lett a vége. Szinte szót sem érdemel, de azért csak kikívánkozik belőlem: Richie Sambora egykoron a legnagyobb kedvenceim egyike volt, mára azonban szánalomra méltó, alkoholista roncs vált belőle. Kimondottan kínos látni, ahogy a '80-as és '90-es évek fordulójának egyik legelegánsabb és legízesebb rockgitárosa mivé vált a masszív italozás hatására. Hiába a fiatal partner az ágyban és a színpadon, valahogy Orianthi sem tud kihozni többet a hajdani gitárhősből, mint rossz gitározást, no meg semmitmondó, senkihez nem szóló, érdektelen tingli-tangli dalokat, ékes bizonyíték erre az RSO bemutatkozó EP-je.

Reménységek

Jöjjön már az a Dokken-DVD! Várom az álruhás Dokkenként is titulálható Super Stroke-ot a klasszikus Dokken hangszereseivel és Robert Masonnel. Lesz új Jason Becker-lemez az év elején tonnányi érdekességgel és annál is több komoly vendéggel, gitáros vonalon ez indítja be a fantáziámat leginkább. Lesz új The Dead Daisies, és kíváncsi leszek a Dukes Of The Orient nevű projekt februári anyagára is, ami a hajdani ASIA-frontember John Payne és Erik Norlander billentyűs duójának munkáját rejti majd. John Sykes lemeze úgy kéne már, mint egy falat kenyér. Meglátjuk azt is, mire jut a Whitesnake az új lemezzel, ha már a napokon belül megjelenő Purple Tour koncertkiadvány annyira kínosnak ígérkezik. Lesz mit rendbe hozni a renomén... Jó lenne egy új Ghost-korong, meg persze friss táplálék Kip Wingertől (zenekari Winger nem sanszos Reb Beach WS-béli elfoglaltságai okán sajna...) és Neal Schontól (Journey-vel vagy nélküle). Komoly potenciált látok a Last In Line második anyagában, a kiváló szerzői vénájú Phil Soussan sokat tehet hozzá az amúgy sem bárgyú brigádhoz. Idén lehet, hogy koncertekre is többet megyek majd, a Fates Warning, a Daisies, a Priest, a Marillion, Billy Idol és Susanne Sundfor eléggé piszkálja a csőrömet, a többit majd meglátjuk.

Koroknai Balázs

Plusz

Ha az a mércéje egy évnek, hogy hány kiemelésre érdemes albumot sikerül az éves összegzéshez összerántani, akkor ez a 2017-es nem volt egy különösebben emlékezetes esztendő – már ha jól figyeltem, és nem maradtam le semmi lényegesről. Én azonban inkább nem így gondolkozom, és a korábbi évekhez hasonlóan inkább azt figyelem, hogy kitermelt-e magából az adott év valódi klasszikusokat. Az idei listám első öt helyezettje mellé bátran le merném tenni a garast ilyen téren, és ez önmagában elég is nekem. Mindezeken túl, nem csináltam belőle titkot már év közben sem, számomra ez az év az Ulverről szólt. Emlékezetes diszkóritmusok, önfeledt szeletelés Kremsben és Párizsban, tökéletes, háborítatlan elégedettség: ha csak ennyi történt volna ebben az évben, azzal is beértem volna. Szerencsére azonban sok remek koncert eszembe jut még a tavalyi évről, ezek közül is időrendi sorrendben a Depeche Mode, a Guns N' Roses, a Zeal & Ardor, a Zatokrev, a Mayhem és a Laibach alakított sokáig felejthetetlent. És csakazértis, mert helye ugyan okvetlenül nincs itt, de Ákos Arany-estjei Veszprémben és a fővárosban is különleges fénypontjai voltak ennek az évnek.

Mínusz

Sajnos nem kezdhetem mással, hiszen tragédiákban bővelkedett ez az év is, és ami a legszomorúbb, hogy a feldolgozhatatlan, érthetetlen fajtából is bőven kijutott – a listától talán tekintsünk is most el, komoly veszteségeket szenvedtünk el. Ezekhez képest mindent egyéb szomorkodás sokadrangú tényező lehetne, de nem akkor, ha olyan, annak idején viszonyítási pontnak számító őskövületekben esik pofára az ember, mint a Marilyn Manson vagy a Morbid Angel. Utóbbi egy meggyőző koncerttel könnyedén helyrebillenthette volna a mérleg nyelvét, előbbi pedig akkor tette volna a legjobban, ha idén már fel sem lép a deszkákra (az év egyetlen valóban vállalhatatlan produkcióját tőlük, egészen pontosan a frontembertől voltam kénytelen elszenvedni). Roger Waters lemezes teljesítménye ehhez képest mondjuk csak egy fél csalódás, hiszen májusban lényegében egy újabb retróprogrammal hozzánk érkező zseni minden bizonnyal olyat fog alkotni a színpadon, hogy azt már most felírhatjuk a 2018-as év „már ezért megérte" rovatába. Végszóként pedig, már csak a hagyományok miatt is megkérdezem: ki a felelős azért, hogy 2017-ben sem volt Arcturus-koncert Magyarországon?

1. Ulver: The Assassination Of Julius Caesar + Sic Transit Gloria Mundi EP
2. Vulture Industries: Stranger Times
3. Ørdøg: Sötétanyag
4. Leprous: Malina
5. Aebsence: 3
6. Ereb Altor: Ulfven
7. Nidingr: The High Heat Licks Against Heaven
8. Depeche Mode: Spirit
9. Satyricon: Deep Calleth Upon Deep
10. Sepultura: Machine Messiah

Az év(tized) dala

• Ulver: 1969

Révész Béla

Furcsa, ellentmondásokkal, feszültségekkel és csalódásokkal teli esztendőt zártam, és minden jó szándékom ellenére a zenei felhozatalról is ezt kell mondanom. Míg a 2016-os egy színes, pezsgő, jobbnál-jobb albumokkal tarkított év volt, a tavalyi (számomra legalábbis) beleszürkült a világ zajába. Voltak persze kiváló munkák, voltak olyanok, amelyeket szívesen hallgatok újra, de ha bekukkantok a zenemappámba, elég kevés album díszeleg benne a tavalyi felhozatalból. Ha jobban belegondolok, olyat, amit abszolút favoritnak tudnék kikiáltani, nincs is. A Body Count, a Marilyn Manson, az Immolation, a Mastodon és a The Black Dahlia Murder emelkednek ki a masszából, ízlések futnak itt párhuzamosan pofonokkal, hangulattal és érzelmekkel.

Ha már érzelmek: az Ex Deo a mai napig megnevettet, esetükben szó sincs arról, hogy a brutálisan jó zenei teljesítmény miatt szerepelnének az általam „favorizált" húsz között, egyszerűn csak jó látni és hallgatni ezeket a szó legjobb értelmében vett bohócokat. És hogy a másik oldalt is említsük: idén a csalódásból jóval több volt, mint a kellemes meglepetésből. A pálmát ezek közül mindenképpen a Suicide Silence viszi, amit viszont direkt nem töröltem ki, időnként újra és újra belehallgatok, hogy tudatosodjon: tényleg képesek voltak egy ekkora trágyahalmot összehozni. De említhetném a Cavalera Conspiracy új anyagát is, ami megint a tizenkettő egy tucat klasszikus példája volt.

Íme a lista, az első öt rangsor szerint, a többi teljesen tetszőleges. Bízom benne, hogy a 2018-as eresztés ennél valamivel izmosabb lesz. Boldog újat!

1. The Black Dahlia Murder: Nightbringers
2. Mastodon: Emperor Of Sand
3. Immolation: Atonement
4. Marilyn Manson: Heaven Upside Down
5. Body Count: Bloodlust

• Cannibal Corpse: Red Before Black
• Goatwhore: Vengeful Ascension
• God Dethroned: The World Ablaze
• Trivium: The Sin And The Sentence
• Dying Fetus: Wrong One To Fuck With
• Mors Principium Est: Embers Of A Dying World
• Ex Deo: The Immortal Wars
• Arch Enemy: Will To Power
• Vallenfyre: Fear Those Who Fear Him
• Accept: The Rise Of Chaos
• Sinister: Syncretism
• Overkill: The Grinding Wheel
• Warbringer: Woe To The Vanguished
• Kreator: Gods Of Violence
• In This Moment: Ritual