Shock!

Pontosan tíz évvel ezelőtt, 2002. április 5-én hunyt el Layne Staley, az Alice In Chains első énekese, aki egész karrierje során erejét megfeszítve harcolt a heroinnal. A seattle-i mozgalom legmetalosabb hangzású bandájának élén Layne korszakalkotó lemezek fényét emelte jellegzetes hangjával és senki máséhoz sem hasonlítható stílusával: az olyan dalok, mint a Man In The Box, a Them Bones, a Rooster, a Would?, a Nutshell vagy a God Am, örökre őrzik emlékét. Az Alice In Chains évekkel az énekes halála után kezdett csak újabb fejezetet, ám ma is minden egyes megmozdulásuk alkalmával megemlékeznek elhunyt társukról. Mi is ezt tesszük.

Minden időszaknak megvan a maga igazi rockzenekara, ami tökéletesen leképezi az adott kor hangulatát, és amelynek lemezeit utólag feltéve közel tökéletes képet kaphatunk a szóban forgó éráról. Ha a '90-es évek első felének rockjáról van szó, számomra egyértelműen az Alice In Chains az a banda, amelyben a leginkább egyesült minden ekkortájt domináns rockzenei tendencia – még akkor is, ha egyébként nem ők voltak az úgynevezett grunge színtérről kikerült legsikeresebb csapat. A seattle-i négyes jelentőségét egyébként munkásságuk utóélete is tökéletesen igazolja, hiszen a korszak egyetlen másik hard rock előadójának hatása sem érezhető annyira kézzelfoghatóan napjaink zenéiben, mint az övéké. Ehhez pedig Jerry Cantrell istenáldotta dalszerzői tehetsége mellett Layne Staley jellegzetes hangjára és stílusára volt szükség, amely olyannyira védjegyszerűnek bizonyult, hogy még akkor is egyből beazonosítható, ha valaki csak egy kicsit akar rá hasonlítani.

Layne kisgyermekkora óta cipelte magával a súlyos örökséget, ami aztán a halálát is okozta. Washington államban, Kirklandben látta meg a napvilágot 1967. augusztus 22-én, és vér szerinti apja, Phil maga is heroinista volt: a leendő énekes alig töltötte be a hetet, amikor édesanyja elvált a megbízhatatlan férfitól. Habár mostohaapjával kiegyensúlyozott viszonyt ápolt, Layne soha nem heverte ki többé szülei válását: „Az életem akkor vált rémálommá, elkezdtek körülvenni az árnyak. Először azt mondták nekem, hogy apám meghalt, a családom azonban mindig is tudta, hogy életben van, csak tömi magába a drogokat. Onnantól fogva folyamatosan azon járt az agyam, merre járhat. Lesújtott a távozása, és nagyon hiányzott nekem. Tizenöt teljes évre eltűnt az életemből..." Layne több interjúban is célzott rá, hogy kisfiúként meggyőződése volt: ha ismert emberré válik, apja visszatér hozzá. Tizenéves kora végén éppen ezért kezdett el énekelni Seattle környékén aktív bandákban, eleinte kizárólag hard rock és metal csapatokban, majd egy funk rock zenekarban is. Így került be a többek között Armored Saint és Slayer feldolgozásokat játszó Alice N' Chainsbe is, ahonnan aztán később az Alice In Chains is kölcsönözte a kissé módosított nevet. A zenekar nagyjából 1987 környékén nyerte el végső formáját, majd a Columbia szerződésének és a zseniális Facelift debütnek köszönhetően megindult a világhírnév felé.

Viszonylag kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy a hangzása tulajdonképpen szinte egyből „készen" van. Az Alice In Chains ezt az igen szűk kört gyarapította: nyilván nekik is voltak kitapintható hatásaik a Led Zeppelintől kezdve a Black Sabbathon át a King's X-ig, és később sok minden másba is belekaptak, ám a bemutatkozó albumon is hallható sajátosan sötét, kábító dallamokkal operáló rock/metal veleje igazából soha nem változott lényegesen. Mindebben Layne hangja volt az egyik legmeghatározóbb összetevő: akárcsak maga a csapat, úgy ő maga is teljesen kiforrott, senki máséhoz nem hasonlítható stílussal rendelkezett már ekkor is. És persze hiába kezdték el rájuk aggatni később a grunge skatulyát, nem kérdés, hogy az Alice In Chains az elejétől fogva metalt játszott – igaz, némi csavarral. Layne: „A mi gyökereink egyértelműen a heavy metalból származnak. Egy cseppet sem tartom cikinek, hogy heavy metalon nőttem fel, és azt sem szégyellem, hogy továbbra is imádom a metalt. A Slayer például az egyik legnagyobb kedvencem. A mostani alternatív szarság miatt manapság nem divatos szeretni a heavy metalt, nem divat játszani ezt a zenét, így egy sokan kicsit másképp nyomják mostanában a heavy metalt, nehogy bárki is heavy metalnak nevezze őket. Szerintem ez az egész egy nagy rakás szar. Minden idők legnagyobb bandáinak javarésze heavy metalt játszott, hiszen metal a Black Sabbath és metal a Blue Cheer is. És ha manapság nem divatos szeretni a metalt, akkor én bizony nagyon nem vagyok divatos!" A zenészkörökben viszonylag gyorsan népszerűvé vált banda ekkoriban egyébként egyértelmű rock/metal turnékon vett részt az Egyesült Államokban. Layne: „Turnéztunk az Extreme-mel, Iggy Poppal, a Van Halennel, és ott voltunk az Anthrax – Megadeth – Slayer fémjelezte amerikai Clash Of The Titans turnén is nyitószámként. Azt hiszem, az utóbbi volt a vízválasztó, hiszen körülbelül ötven napon át minden este túléltük a Slayer közönségét – innentől fogva úgy voltunk vele, hogy akármire képesek vagyunk."

Bizonytalan, pontosan mikor is kezdett el flörtölni Layne a drogokkal, csak annyi bizonyos, hogy ő maga apja drogozására és szülei válására vezette később vissza, miért is nyúlt a tiltott szerekhez. Annyi bizonyos, hogy a sikerek és a zenekar folyamatosan pörgő motorja nem könnyítették meg számára a megtisztulást: az Alice In Chains mesterműve, az 1992-es Dirt szövegei teljesen nyilvánvalóan első kézből tájékoztattak a heroin hatásairól, és ekkor már a sajtó is megneszelte Staley súlyos gondjait. Miközben az album milliószámra fogyott a boltokból, és mind a szakma, mind a rajongók az egyik legjobb fiatal zenekarként ünnepelték az Alice In Chainst, ők nem tudtak a kellő ütemben haladni az énekes problémái miatt. Mindez a zene minőségén persze sosem hallatszott: Layne elementáris előadásmódja mind a Dirt fájdalmasan lélekcsupaszító dalaiban, mind a Billboard-lista első helyét megcsípő akusztikus Jar Of Flies EP-n, mind a Mad Season projekt egyetlen albumán gúzsba köti az embert a mai napig. Igazi ösztönös zseni volt, hangjában valami olyan plusz töltettel, ami megbabonázza a hallgatót – nem véletlen, hogy az Alice In Chains hatása már ekkor teljesen nyilvánvaló volt a színtérre, és itt jön be a képbe az a korábban már említett tényező, hogy Layne-t egyszerűen nem lehetett észrevétlenül lemásolni. Hangja, előadásmódja olyannyira nem hasonlított senkire, hogy akármilyen zenekar kezdett el hasonló melódiákkal kísérletezni, egyből szemet szúrhatott bárkinek. Így aztán még az olyan hagyományosabb, fajsúlyosabban metal zenekaroknál is vegytisztán kimutathatóvá vált ekkoriban az Alice In Chains befolyása, mint a John Bush-érás Anthrax (akik aligha dolgoztak véletlenül pont a Chains producer Dave Jerdennel a Sound Of White Noise-on...), a '90-es évek második felének Metallicája (akik egytől egyig fanatikusan rajongtak a bandáért), a késői Fight vagy a Subhuman Race korszakos Skid Row. Az olyan későbbi követőkről meg már felesleges is említést tenni, mint például a Godsmack, hiszen ők gyakorlatilag egy fémesebb, lecsupaszítottabb Alice kópiaként kezdték pályájukat. A befolyás emellett még olyan gyökeresen más karakterű, jóval brutálisabb zenekaroknál is teljesen egyértelmű, mint például a Slipknot.

Staley a magánéletben az őt ismerők szerint távolról sem volt depressziós típus, sőt. Mike Inez: „Layne-ről általában csak a zűrös témákat szokás kiemelni a sajtóban, pedig roppant sokszínű, érdekes egyéniség volt, nagyon vicces, barátságos srác, egyszerűen jó volt a közelében lenni." Sokmillió eladott lemez ide vagy oda, az énekes mindig megmaradt közvetlen, hétköznapi srácnak. „Mindig is tökéletes életre vágytam: bejártam egy csomó ösvényt, hogy eljussak a célomhoz, de akármerre is jártam, mindig visszataláltam önmagamhoz. Otthon csak Layne vagyok, egy srác, akit a zenén kívül még rengeteg más dolog érdekel. A zene a karrieremet jelenti – elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy megéljek belőle, de más vágyaim és szenvedélyeim is vannak. A zene ajtaján keresztül jutottam el a rajzoláshoz, a fotózáshoz, az íráshoz. Amikor zenét írok, a fejemben találom magam. Akármilyen drámák vagy kaotikus események zajlanak az életemben, önmagamban mindig megtalálom azt a helyet, ahonnan az adott pillanatban lehetséges legtisztább, legszilárdabb, legerősebb és legbölcsebb embernek látom magamat." Habár folyamatosan komoly démonokkal harcolt, néha ő maga is látta a fényt az alagút végén. „Sokáig hagytam, hogy a problémák és a keserű kapcsolatok uralják az életemet ahelyett, hogy megszabadultam volna a terhektől", mondta egy interjúban a '90-es évek közepén. „Arra még jó is volt ez az egész, hogy könnyen jöttek belőlem a sötét, depressziós zenék. Később azonban megszűnt a dalszerzés terápiás jellege: a zene elkezdett tovább húzni lefelé, és még fájdalmasabbá tett mindent. Itt jutottam el arra a pontra, amikor azt mondtam: bassza meg, tudok jó zenéket írni, és ha éppen jól érzem magam, és nevetni van kedvem, akkor nevetni fogok. A dalaimban alapvetően nincs hatalmas, mély üzenet: mindegyik azt mutatja, mit éreztem az adott pillanatban. Voltak jó periódusaink és rossz periódusaink, ennyi."

Layne sok drogossal ellentétben pontosan tisztában volt problémái súlyosságával is: tiszta periódusaiban az interjúkban sem tagadta mindezt. „A drogok egész életemben nagy hatást gyakorolnak majd a munkáimra, akár élek velük, akár nem – a droghasználatnak ugyanis tartós következményei vannak. Teljesen mindegy, hogy éppen drogozom-e vagy sem, a korábbi alkalmakért akkor is folyamatosan fizetnem kell. És nem gondolom, hogy bármilyen kábítószert engedélyezni kellene, ami agykárosodást, vesezavarokat, érelmeszesedést, fájdalmat vagy szenvedést okoz. A drogok nem a fényhez vezető útra visznek, senki sem fog általuk tündérmesébe illő életet élni. A kábítószerek szenvedést okoznak." Az persze, hogy mindezt belátta, nem oldotta meg a nehézségeket, amikor pedig – már ismert emberként – megtalálta apját, szintén nem jelentett gyógyírt a régi fájdalmakra. „Tizenhat évesen próbáltam meg először megkeresni, és a családnak egy szót sem szóltam erről. Baromi hosszú ideig kutattam utána, de amit sok év alatt sikerült kiderítenem, az minden volt, csak éppen jó nem. Így aztán megváltoztattam az álláspontomat, és nem akartam látni őt többé."

Kurt Cobain 1994-es öngyilkosságával ismét újabb fejezet kezdődött a rockzenében. Noha a média és közvetlen környezetük is sokszor megpróbálta összeugrasztani őket, Layne-t sokkolták a történtek. „Kurt és én nem voltunk a legjobb barátok, de rendszeresen egymásba botlottunk koncerteken, itt-ott, és ilyenkor lógtunk is együtt. Vagyis ahhoz elég alaposan ismertem őt, hogy lesújtson a halálhíre. Egyszerűen csak nem értem ezt az egészet... Amikor utoljára találkoztunk, elvitt a kocsijával egy barátomhoz, és az egész odavezető úton, legalább negyed óráig csak a kislányáról mesélt nekem. Nagyon csendes srácnak ismertem, de látszott rajta, mennyire fellelkesítette, hogy gyermeke született, imádta a kicsit. És körülbelül egy hónappal később már csak a halálhíréről értesültem."

Mire az Alice In Chains 1995-ben kihozta harmadik nagylemezét, Layne már gyakorlatilag élet és halál között lebegett. Hiába lett a kutyás lemez ismét többmilliós siker, a zenekar már nem volt képes rendes turnéra indulni: az időről időre megkezdett rehabilitációs kúrák eredménytelennek bizonyultak, és már az is hatalmas sikernek számított, amikor az énekest 1996 tavaszán legalább az MTV Unplugged fellépésre sikerült színpadképes állapotba hozni. Hangja továbbra is mágikus volt, az ereje azonban elfogyott. Az év nyarán a banda még fellépett négy bulin a KISS előtt, többre azonban már nem tellett tőlük: miután októberben Layne ex-menyasszonya, Demri Lara Parrott droghasználatból eredő bakteriális szívbélhártya-gyulladásban elhunyt, Staley súlyos depresszióba esett, és minden addigi állapotánál mélyebbre süllyedt.

Ugyan az Alice In Chains 1997 elején felbukkant a Grammy-gálán, jövőjük bizonytalanabbnak tűnt, mint valaha – nem véletlen, hogy Jerry Cantrell 1998-at már egy szólóalbummal kezdte. Az év végén valahogy aztán ismét összehozták a csapatot, és felvettek két új témát a következő év derekán kiadott Music Bank box setre, ám hiába keltett hiú reményeket a táborban a Get Born Again és a Died, örömre igazából senkinek sem volt oka: a nóták eredetileg Jerry lemezére íródtak, Layne pedig olyan állapotban jelent meg a stúdióban, amitől még sokat látott társai is megrémültek. Dave Jerden producer: „Körülbelül negyven kilós lehetett, és olyan fehér volt, mint egy kísértet." Staley tulajdonképpen ekkor zenélt utoljára társaival, bár 1999-ben egyszer még sikerült annyira összeszednie magát, hogy felbukkanjon a The Faculty című sci-fi soundtrackjén, ahol Tom Morello segédletével, Class Of 99 fedőnév alatt a Pink Floyd klasszikus Another Brick In The Wallját játszották el (meglehetősen harmatos formában - itt már a hangja is elég erőtlenül szólt). Ez volt azonban élete utolsó stúdiómunkája, innentől kezdve véget értek a világos periódusok, és mélyebbre merült a heroin mocskában, mint korábban bármikor.

Layne élete utolsó két és fél-három évében teljesen visszavonultan élt, és még zenésztársaival sem tartotta a kapcsolatot, pedig azok folyamatosan próbálták keresni őt. Sean Kinney: „Heti három alkalommal szinte óraműpontossággal felhívtam, de sosem válaszolt. Minden alkalommal, amikor a környékén jártam, kiabáltam neki az utcáról, de még akkor sem nyitotta ki az ajtót, ha valahogy bejutottál az épületbe... Azt pedig nem tehettem meg, hogy rátöröm az ajtót és kirángatom onnan, pedig sokszor gondolkodtam azon, hogy talán ezt kellene tennem. De ha valaki nem segít saját magán, akkor azzal kezdhet bármit is bárki más?" 2002 januárjában Layne még adott egy interjút egy argentin újságírónőnek, amiben azt mondta: az Alice In Chains tagjai nem a barátai. A beszélgetésből egyértelműen lejött, hogy az énekes ekkor már a halálra készült: „Ezek a kibaszott drogok olyanok nekem, mint egy cukorbeteg számára az inzulin: a túlélést szolgálják. Nem azért használok drogokat, hogy betépjek tőlük, mint azt a legtöbben hiszik. Tudom, hogy óriási hibát követtem el, amikor használni kezdtem ezt a szart. A májam nem működik, így állandóan hányok, és össze is csinálom magam. Elviselhetetlen a fájdalom, a legszörnyűbb szenvedés az egész világon. Az egész testem fáj. Tudom, hogy hamarosan meg fogok halni. Évekig toltam a cracket és a heroint, de sosem akartam, hogy így érjen véget az életem..."

A szakma és az Alice In Chains egykori tábora éppen Jerry Cantrell új lemezének kiadására készült, amikor 2002. április 20-án szörnyű hír rázta meg a rockvilágot: seattle-i otthonában holtan találták Layne Staleyt. A 34 éves Layne több mint két héttel korábban, április 5-én – a sors keserű húzásaként napra pontosan nyolc évvel Kurt Cobain után – veszítette el közel egy évtizede zajló harcát a drogokkal szemben. A '90-es évek egyik legnagyobb rockénekese egy speedball (heroin-kokain keverék) belövését követően hunyt el: élete végén alig több mint negyven kilót nyomott, fogai alig voltak, és néhány ujja is hiányzott. Az utolsó ember, aki találkozott vele, az Alice In Chains szintén drogügyek miatt korábban kirúgott basszere, Mike Starr volt április 4-én. Starr elmondása szerint Layne hihetetlenül rosszul érezte magát, ám nem volt hajlandó kihívni a mentőket, és amikor ő akarta tárcsázni a 911-et, azzal fenyegette meg, hogy vége a barátságuknak, ha megteszi. A két egykori zenésztárs vitája üvöltözéssé fajult, Mike pedig végül távozott a helyszínről: Layne még egyszer felhívta utána, hogy ne így váljanak el egymástól, de ezen túlmenően már nem történt semmi. Starr később magát hibáztatta, amiért Staley fenyegetőzése ellenére nem hívta ki a mentőket. (Ma már a szintén egész életében a drogokkal küzdő Mike sincs az élők sorában, hiszen tavaly gyógyszertúladagolásban elhunyt.)

Layne Staley távozása végérvényesen és visszavonhatatlanul pontot tett a klasszikus Seattle-grunge sztorijára, és sokáig úgy tűnt, Alice In Chains sem lesz nélküle többé. Társai néhány évvel később mégis újra összeálltak, és ugyan nagy árnyékkal kellett megbirkózniuk, a Black Gives Way To Blue album végül őket igazolta. A William DuVall-lal felálló banda hitelességéhez persze arra is szükség volt, hogy a csapat nem pótolni akarta Layne-t, a lemezzel pedig neki állítottak emléket. Cantrell: „Layne örökké a zenekar része marad, ezen nincs is mit vitázni. Ami pedig a gondjait illeti, nem egyedül neki voltak problémái – mindannyian elég elbaszott életet éltünk. Layne-re egyszerű azt mondani, hogy junkie volt, aztán bele is halt – ennél azonban jóval több rejlett benne. Mi hálistennek elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy ismerjük a többi oldalát is."

A mindössze 34 évesen távozott Layne hangját négy teljes nagylemez, két akusztikus EP, illetve néhány itt-ott elejtett extra dal és vendégszereplés őrzi. Mennyiségét tekintve nem túl nagy hagyatékról van tehát szó – minőségét és jelentőségét tekintve azonban a rocktörténelem egyik leggazdagabb pályafutása az övé, még annak ellenére is, hogy ilyen korán és tragikusan ért véget. Az énekes kivételes tehetségének lényegét talán Mike Inez fogalmazta meg a legplasztikusabban: „Layne-nek fantasztikus érzéke volt ahhoz, hogy csodálatosan mondja el a legszörnyűbb történeteket, amiket életedben hallottál."