Shock!

Matthew McConaughey betér egy sarki pubba, odaköszön a csaposnak, és a szokásost kéri: egy pint sört meg egy ecetes tojást. Igazi decens brit gentleman, gondolja a néző – pláne, hogy ismeri az eredeti filmcímet is –, miközben a főhős felhívja az asszonyt, és találkát beszél meg vele este kilencre. Aztán már sok mást nem is mondhat, mivel egy fegyveres alak mögé surran, és... vér fröccsen a pohárra meg az ecetes tojásra. Ez a nyitójelenetünk, és én már ennyiből is tudtam, hogy Guy Ritchie nemcsak a gyökereihez tért vissza, hanem hozzám is.

Furcsa viszonyban állunk mi ketten, ex-Mr. Madonna, meg én. Mert amit szeretek tőle, azt bizony nagyon – az olyanokat, mint A Ravasz, az Agy... és a Blöff a nagy mozinéző-átlaghoz hasonlóan századszorra is szívesen nézem újra, de a magam részéről imádom mindkét Sherlock Holmes-filmjét is. Csak hát voltak neki halál gyenge dolgai is, mint mondjuk a Hullámhegy meg a Revolver, és ha jobban belegondolok, az Árnyjáték óta nem is rendezett egyetlen tényleg ütős filmet se. Az meg már majdnem tíz éve volt. És akkor ugye ott volt még a szörnyű magyar címén Spílerre átkeresztelt RocknRolla, ami Mr. Ritchie „nagy" filmjeihez hasonlóan egy furcsa angol gengsztertörténet, ami a maga módján igencsak jó, de valahogy mégsem az igazi. És ugyanezt vártam legújabb filmjétől is, hogy ott legyen az a „de". De szerencsére nincs ott. És akkor vissza a filmre.

Mickey Pearsonról persze igen gyorsan kiderül, hogy a legkevésbé sem decens, pláne nem gentleman, sőt, még csak nem is brit: jenki a szentem, aki kora fiatalsága óta abból él, hogy marihuánát szállít gazdag angol kölyköknek, míg mára odáig jutott, hogy egész London legnagyobb Mary Jane-ellátójává vált. Bődületes mennyiségű anyagot szabadít a piacra folyamatosan, úgy, hogy sosem bukik meg egyetlen „farmjával" sem – titkát pedig senki sem tudja. Mickey viszont beleun az üzletbe, visszavonulót kíván fújni, milliárdokat érő (mármint angol fontban értve) érdekeltségét pedig kész átadni a rendkívül tenyérbemászó képű vetélytársnak, Matthew-nak (Jeremy Strong). Persze semmi nem mehet ilyen simán, hiszen egy Guy Ritchie-fimben vagyunk, úgyhogy fel fognak itt még tűnni kínai gengszterek, orosz gengszterek, fekete gengszterek, meg persze további angol gengszterek is, miközben a történet is egyre csavarosabb formát ölt, tipikus Guy-fogásként mindenki ki akar baszni mindenkivel, aztán valakinek sikerül a dolog, másoknak meg nem.

Ami miatt ez a film mégis sokkal jobb, mint a hasonló vonalon mozgó Spíler, azt pár szóban össze lehet foglalni: Charlie „Jax Teller" Hunnam, Hugh Grant és Colin Farrell. Az előbbi Mickey jobbkezét, Rayt játssza, aki valamennyire még tényleg hozza a régi vágású bűnöző archetípusát, de azért a vászonkabátja alatt ő is csak gépfegyvert hord. Viszont a show-t mégis a két mellékszereplő viszi el: az általam igencsak rühellt Hugh Grant most szinte lubickol az igazi genya újságíró szerepében, aki – miközben megzsarolja – még folyamatosan rá is hajt Hunnam karakterére, Colin Farrell pedig simán csak a film legszerethetőbb figurája a mindig melegítőben járó Edző képében, aki azért keveredik az események közepébe, mert meg akarja védeni nem túl eszes, ám annál ügyesebb boksz-növendékeit a komoly bajtól, és ha már ott van, igen jól fel is találja magát. Aztán komolyabb szerep jut még egy magát nagymenőnek képzelő, seggdugasz főszerkesztőnek (Eddie Marsan), egy kínai keresztapának, néhány dél-londoni narkósnak és egy termetes disznónak is, de ennél többet talán tényleg kár lenne elárulni.

A lényeg, hogy Guy Ritchie visszatalált arra a remek dumákkal, jól kitalált karakterekkel és fordulatos cselekménnyel kikövezett útra, amin mindig is a legnagyobb magabiztossággal járt. És hogy ebből az egész kavalkádból kik azok a címben szereplő úriemberek? Hát, jóformán senki, a név sokkal inkább egyfajta cinikus fricska lehet az angol elit felé, akik a filmben is úgy jelennek meg, mint egyfajta kirakatfigurák a brit társadalom üzlethelyiségében: őrzik még a régi nagyság és gazdagság illúzióját, miközben gyermekeik menthetetlen heroinistákká válnak, saját maguknak pedig arra sincs pénzük, hogy a hatalmas kastélyaik éves rezsijét kicsengessék, ezért aztán egy jenki bűnöző segítségére szorulnak. A maga módján lesújtó látlelet ez az angol főúri rendről, és úgy látszik, Guy barátunk a nagy röhögtetés közepette (mert azért ez egy vérbő komédia ám!) még komoly is tud lenni, ha akar.