Shock!

Nem panaszkodhatnak manapság a túlélő-horror/thriller/satöbbi műfaj rajongói. Az utóbbi években a filmipar a játékiparral egyetemben szabályosan ömlesztette ránk a halál torkából menekülő sztorik forgatókönyveit. Különösebb vitaindító nélkül, akár azt is mondhatnánk, hogy a készítők ma már totálisan kiaknáztak minden lehetőséget ezen a területen, azonban az eddig elkészült sorozatok és filmek nagy része még mindig inkább csak azt bizonyítja, hogy a téma szinte kimeríthetetlen. Az idén tavasszal vászonra került Vadászat is sok tekintetben ezt támasztja alá.

A magam részéről mindig is nagy rajongója voltam a túlélős, szabadulós filmeknek, játékoknak. S ha a téma jó kezekbe kerül, általában mindig izgalomba lehet hozni vele a fogyasztót, akármennyire is kivesézték már a thriller e szélsőséges fogalmát Hitchcocktól Tarantinóig. A Vadászatot is leginkább utóbbi úriember vérben fürdő, mészárszék-végkifejletű thrillerjeinek stílusában álmodták meg alkotóik, mégpedig ezen belül is a fenomenális Kill Bill-filmek bosszúvágytól fűtött, kivégzős hangulatában. A főszereplő jelen esetben is egy felbosszantott hölgy, aki ha kell, a megfelelő pillanatokban ugye nagyon is képes uralkodni magán, és hidegvérrel gyilkolja le áldozatait, ha eljut addig a pontig a történetben. A Tarantinóra jellemző, lassan már elcsépeltnek tűnő fordulatok szinte mindenhol jelen vannak itt: groteszk kivégzések, beteges karakterek, fekete humor, illetve Nathan Barr többnyire csellókra és mélyhegedűkre komponált, idegfeszítő zenéje, ami kimondottan jól illeszkedik az ördögi cselekményhez.

A forgatókönyv persze nem tartalmaz sok újdonságot, hiszen semmi másról nincs itt szó, mint a jól bejáratott embervadászatról, viszont amiért mégis érdemes legalább egyszer végigpörgetni a filmet, az történetesen a női főszereplő, akit az eddig csak néhány jellegtelen epizódszerepben tetszelgő Betty Gilpin alakít, megdöbbentően egyedi módon. Uma Thurmannel ellentétben ő nem igazán nevezhető bájosnak, sőt, színészi alakítására sem lehet azt mondani, hogy briliáns, viszont megjelenése, zavarba ejtő arcmimikája és végletekig zakkant karaktere simán elviszi a hátán az egész produkciót. A karakter őrült jelleme ugyanakkor intelligenciával is párosul, s ennek köszönhetően ő lesz az, aki fordulatokat hoz a cselekményekben. De ha mindez mégsem lenne elegendő, szokatlan gesztusai és az arcával kifejezett érzelmek önkéntelenül is vonzzák a nézők tekintetét. Komolyan, egyes megnyilvánulásainál néha olyan érzésem volt, mintha egy ping-pong labdát tett volna a nyelve alá a minél drasztikusabb hatás elérése érdekében. Meglepődnék, ha a későbbiekben nem kapkodnának érte a rendezők és producerek.

A főgonosz szerepét sem akárkire osztották, az illető stílusosan szintén egy hölgy, és eredetileg a Hilary Swank névre hallgat. A vicces az egészben az, hogy Gilpin gyakorlatilag még őt is maga alá temeti, és ezek után joggal jelenthető ki, hogy Swank tulajdonképpen bemutatja itt nekünk egyik legrosszabb alakítását, amit messze nem lehet és nem is érdemes egy Millió dolláros bébihez vagy egy A fiúk nem sírnakhoz hasonlítani. Még jó, hogy nem vitték túlzásba a szerepeltetését – bár gondolom, így is felmarkolt egy valag zöldhasút a büdzséből. Emellett az embervadászok is nagyon bénák, illetve akadnak hibák és logikai bukfencek is bőven: például miért kapnak fegyvereket a levadászandó emberek? Vagy miért említik meg Beethoven nevét akkor, amikor a háttérben Mozart szól? Esetleg ki lehet az a felelőtlen kolléga a stábban, aki nem képes annak utánajárni, milyen betűvel is kezdődnek eredetileg a horvát rendszámok? Az ilyesmik azért elsőre szemet szúrnak a figyelmesebb nézők körében, de egyszeri szórakozásnak azért elmegy a Vadászat, még így is, hogy nyilván sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle.

A többek között az Amerikai isteneket és a Westworldöt is rendező Craig Zobelnek nyilván még bőven van ideje bizonyítani, én mindenesetre megelőlegeztem neki a bizalmat, elsősorban a nagyon stílusosan eltalált, klasszikus tarantinós hangulatért és a remek főszereplőért.