A szélkerék rozsdás nyikorgása. A víztartály aljáról csöpögő víz halk zöreje. A ropogtatott ujjpercek zaja. A pisztolycsőben csapdába ejtett légy idegesítő zümmögése. Ezekkel a hangeffektusokkal és minden idők talán leghosszabb főcím-jelenetével kezdődik a Volt egyszer egy Vadnyugat, Sergio Leone örökbecsű klasszikusa, amelyet szeptember 24-étől újra műsorra tűznek a mozik, digitálisan felújított képpel és hanggal (ráadásul feliratosan, mivel ehhez a jó tíz perccel kibővített változathoz nincs teljes szinkron). A film, amelynek első tíz percében az égadta világon nem történik semmi, csak három marcona férfi földig érő kabátban várja a vonatot, a nézők egy része pedig minden bizonnyal nem is bírja cérnával a várakozás egyszerre idegőrlő és unalmas pillanatait, és itt hagyja abba a mozi megtekintését. Pedig ők nagyon rossz döntést hoznak, hiszen a gőzös szép lassan megérkezik, vele Harmonika (Charles Bronson), poggyászában pedig a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusa.
Elrettentően hosszú (még a szimpla, nem kibővített változat is alig marad el a háromórás időtartamtól), hihetetlenül lassú (ami viszont a legkevésbé sem egyenlő az unalmassal!), cserébe viszont tökéletesen megkomponált, minden ízében kerekre csiszolt film ez a bosszúról, az élni akarásról, mindenekelőtt pedig arról, ahogy egy korszak véget ér, hogy valami merőben más épülhessen fel a romokon. A cím tökéletesen ragadja meg a lényeget (legalábbis az eredeti, hiszen a németeknél például sokáig az ízléstelenül hatásvadász Játszd le nekem a halál dalát! címmel forgalmazták): a hősökkel és anti-hősökkel benépesített Vadnyugat elmúlt, kész, vége van, és ezzel vége lett a western műfaj aranykorának is, hiszen a Volt egyszer... után nagyon sok újat már nem lehetett elmondani a témában. Pláne nem annak a Sergio Leonének, aki korábban, a Dollár-trilógiával már akkor is bekerült volna a műfaj aranykönyvébe, ha sosem meséli el Harmonika és Frank bosszú-történetét.
gyártási év:
1968
|
forgalmazza:
Pannonia Entertainment Ltd. |
Volt egyszer egy Vadnyugat
olasz western rendezte: Sergio Leone forgatókönyv: Sergio Donati, Sergio Leone zene: Ennio Morricone operatőr: Tonino Delli Colli vágó: Nino Baragli főszereplők: Claudia Cardinale, Henry Fonda, Jason Robards, Charles Bronson, Gabriele Ferzetti játékidő: 175 perc Neked hogy tetszett?
|
Mivel a film szövegkönyve kis túlzással elférne egy söralátétre (mondjuk azok a dialógusok legalább perfekt módon feszesre húzottak), nagyon nagy szerep hárul a színészekre és az operatőrre. A színészekre, akik közül a kőarcú Bronson néha csak a szemével játszik – miközben a szuperközeliket hozó kamera szinte bebújik a bőre alá –, Claudia Cardinalére, aki annyira gyönyörű, hogy nem csak a maga módján valamennyi férfi főszereplő, de kicsit a néző is szerelmes belé, és Jason Robardsra, aki élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja (pedig volt neki egy pár) a törvényen kívüli bandita, Cheyenne megformálásával. A legfontosabb azonban az volt, hogy Henry Fonda elvállalta a film gonosza, Frank szerepét. A nagyközönség által imádott, nyíltszívű és még nyíltabb tekintetű amerikai hős, a gyengék védelmezője és a rosszak megbüntetője volt ő, aki ebben a filmben arcán undorító mosollyal lő agyon egy kisfiút. Az amerikai közönséget sokkolta az említett jelenet, kábé úgy érezhették magukat, mintha azt látták volna, hogy John Wayne apácákat erőszakol meg a filmvásznon. Pedig azóta az a vigyor is a filmtörténet klasszikus pillanata lett, mint ahogy az a már említett nyitójelenet, vagy Cheyenne és Harmonika első találkozása a lekoszhadt útmenti csehóban, vagy épp Morton (Gabriele Ferzetti) halála, a testileg és lelkileg is beteg emberé, aki mindvégig a Csendes-óceánhoz akar eljutni, hogy végül egy sokkal kisebb víz, egy pocsolya partján pusztuljon el. Vagy mint Ennio Morricone felejthetetlen zenéje, aki a klasszikus opera hagyományaihoz visszanyúlva minden egyes főszereplőhöz saját dallamvilágot rendelt, és ahogy az ő életútjuk egymásba fonódik, úgy gabalyodnak a muzikális témák is egymásba.
A filmnek azonban mindezekkel együtt sem ők a főszereplői, de még csak nem is a Vadnyugat. Hanem a vasút. Ami ebben a közegben a fejlődés, a változás szimbóluma, ez határoz meg mindent, ez determinálja a szereplők életét és nagyrészt bukásukat is. Hiszen a rohamos léptékben a városiasodás, a modernizáció útjára lépő, egykori sztyeppék és sivatagok világa már más törvények szerint működik. Ebben pedig nem csak Franknek, de Cheyenne-nek és Harmonikának sem lehet helye. Mint ahogy nekünk sem, ha nem láttuk legalább egyszer minden idők legjobb westernjét. Most legalább újra alkalmunk nyílik rá.
Hozzászólások
Akkor is mennydörgés szólt, mikor Judás felakasztotta magát.
- Ez inkább ágyúdörgés lesz :D
Sőt, ő is adott 1000 dollárt, hogy kinyirjalak, és ha engem megfizetnek, én mindig elvégzem a munkát.
Az tetszik a filmben, hogy nem akar semmit a néző szájába rágni, hagyja, hogy a képi világ és a szűkszavú történések maguktól álljanak össze a közönség fejében. Leone ezért is nagy képvarázsló.
Morricone is zseni, állítólag mielőtt zongorán lejátszaná az adott darabot, teljesen lekottázza, vagyis hallja az egészet a fejében. Abszolút hallása van az öregnek. :)
Nekem a Jó a Rossz és a Csúf a legnagyobb kedvencem tőlük.
Szőke mondja Tucónak a temetőben:
"Kétfajta ember van: akinek meg van töltve a pisztolya, és aki ás. Te ásol." :D :D
Imádom minden egyes másodpercét.
Claudia Cardinale pedig gyonyoruséges...
- Morricone zenéje hamarabb készült el, mint a film, így Leone már a kész zenéhez rendezte a filmet. Ez természetesen egy hangyabokányit sem csökkenti egyik művész munkáját sem.
- A film nyitójelenetébe n három férfi várja Harmonikát. Eredetileg ezt a három embert Clint Eastwood, Lee van Cleef és Eli Wallach (aka. a Jó, a Rossz és a Csúf) alakította volna, csakhogy ők nem vállalták. Most képzeljük el, hogy a nyitójelenetben a három korábbi ikonikus western-alakot kivégzik, pár perccel később pedig a "jófiú" Fonda keresztüllő egy gyereket. :)
- Alább valaki linkelte a film zárójelenetét. Ha megfigyelitek az óraszimbolika most is visszaköszön. Harmonika egy helyben marad, míg Frank körbefordul, gyakorlatilag az óramutató járásával ellentétesen, ami természetesen az idő visszapörgetésé t szimbolizálta.
Ezek csak apróságok; a film minden ízében mestermű, abszolút kötelező darab. Nagyon örülök, hogy ismét mozikba kerül, jövő hétre én is beterveztem.
Ha már Dollár-trilógia, nekem abszolút a Pár dollárral többért az örök kedvenc.
Ezzel csak részben értek egyet, de mivel a Hét mesterlövész a kedvenc filmem, nyilván elfogult vagyok. Imádom a Hét szamurájt, de nekem fele annyit nem ad, mint a Hét Mesterlövész.
A Dollár-trilógia első része is Kurosava-remake, de annak nem sikerült túlszárnyalnia az eredetit, de majdnem olyan jó lett. :)
A hét mesterlövész is remek, bár ne feledjük, hogy lényegében egy Kuroszava-remake, tehát a dicsőség a japán zsenié elsősorban :)
A Dollár-trilógia és a Volt egyszer egy vadnyugat Leone mesterművei.
És a zene...fenomenális.
Ami miatt mégis fontosak, a zene, Morricone minden egyes alkalommal kimagaslót alkotott, már amikor őt kérték fel.
https://www.youtube.com/watch?v=qwb3P0fuM1c