Shock!

A szélkerék rozsdás nyikorgása. A víztartály aljáról csöpögő víz halk zöreje. A ropogtatott ujjpercek zaja. A pisztolycsőben csapdába ejtett légy idegesítő zümmögése. Ezekkel a hangeffektusokkal és minden idők talán leghosszabb főcím-jelenetével kezdődik a Volt egyszer egy Vadnyugat, Sergio Leone örökbecsű klasszikusa, amelyet szeptember 24-étől újra műsorra tűznek a mozik, digitálisan felújított képpel és hanggal (ráadásul feliratosan, mivel ehhez a jó tíz perccel kibővített változathoz nincs teljes szinkron). A film, amelynek első tíz percében az égadta világon nem történik semmi, csak három marcona férfi földig érő kabátban várja a vonatot, a nézők egy része pedig minden bizonnyal nem is bírja cérnával a várakozás egyszerre idegőrlő és unalmas pillanatait, és itt hagyja abba a mozi megtekintését. Pedig ők nagyon rossz döntést hoznak, hiszen a gőzös szép lassan megérkezik, vele Harmonika (Charles Bronson), poggyászában pedig a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusa.

Elrettentően hosszú (még a szimpla, nem kibővített változat is alig marad el a háromórás időtartamtól), hihetetlenül lassú (ami viszont a legkevésbé sem egyenlő az unalmassal!), cserébe viszont tökéletesen megkomponált, minden ízében kerekre csiszolt film ez a bosszúról, az élni akarásról, mindenekelőtt pedig arról, ahogy egy korszak véget ér, hogy valami merőben más épülhessen fel a romokon. A cím tökéletesen ragadja meg a lényeget (legalábbis az eredeti, hiszen a németeknél például sokáig az ízléstelenül hatásvadász Játszd le nekem a halál dalát! címmel forgalmazták): a hősökkel és anti-hősökkel benépesített Vadnyugat elmúlt, kész, vége van, és ezzel vége lett a western műfaj aranykorának is, hiszen a Volt egyszer... után nagyon sok újat már nem lehetett elmondani a témában. Pláne nem annak a Sergio Leonének, aki korábban, a Dollár-trilógiával már akkor is bekerült volna a műfaj aranykönyvébe, ha sosem meséli el Harmonika és Frank bosszú-történetét.

Mivel a film szövegkönyve kis túlzással elférne egy söralátétre (mondjuk azok a dialógusok legalább perfekt módon feszesre húzottak), nagyon nagy szerep hárul a színészekre és az operatőrre. A színészekre, akik közül a kőarcú Bronson néha csak a szemével játszik – miközben a szuperközeliket hozó kamera szinte bebújik a bőre alá –, Claudia Cardinalére, aki annyira gyönyörű, hogy nem csak a maga módján valamennyi férfi főszereplő, de kicsit a néző is szerelmes belé, és Jason Robardsra, aki élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja (pedig volt neki egy pár) a törvényen kívüli bandita, Cheyenne megformálásával. A legfontosabb azonban az volt, hogy Henry Fonda elvállalta a film gonosza, Frank szerepét. A nagyközönség által imádott, nyíltszívű és még nyíltabb tekintetű amerikai hős, a gyengék védelmezője és a rosszak megbüntetője volt ő, aki ebben a filmben arcán undorító mosollyal lő agyon egy kisfiút. Az amerikai közönséget sokkolta az említett jelenet, kábé úgy érezhették magukat, mintha azt látták volna, hogy John Wayne apácákat erőszakol meg a filmvásznon. Pedig azóta az a vigyor is a filmtörténet klasszikus pillanata lett, mint ahogy az a már említett nyitójelenet, vagy Cheyenne és Harmonika első találkozása a lekoszhadt útmenti csehóban, vagy épp Morton (Gabriele Ferzetti) halála, a testileg és lelkileg is beteg emberé, aki mindvégig a Csendes-óceánhoz akar eljutni, hogy végül egy sokkal kisebb víz, egy pocsolya partján pusztuljon el. Vagy mint Ennio Morricone felejthetetlen zenéje, aki a klasszikus opera hagyományaihoz visszanyúlva minden egyes főszereplőhöz saját dallamvilágot rendelt, és ahogy az ő életútjuk egymásba fonódik, úgy gabalyodnak a muzikális témák is egymásba.

A filmnek azonban mindezekkel együtt sem ők a főszereplői, de még csak nem is a Vadnyugat. Hanem a vasút. Ami ebben a közegben a fejlődés, a változás szimbóluma, ez határoz meg mindent, ez determinálja a szereplők életét és nagyrészt bukásukat is. Hiszen a rohamos léptékben a városiasodás, a modernizáció útjára lépő, egykori sztyeppék és sivatagok világa már más törvények szerint működik. Ebben pedig nem csak Franknek, de Cheyenne-nek és Harmonikának sem lehet helye. Mint ahogy nekünk sem, ha nem láttuk legalább egyszer minden idők legjobb westernjét. Most legalább újra alkalmunk nyílik rá.