Shock!

Érdekes dolog ez az agyonhájpolt dolgokkal: az emberben – és nem csak sznobizmusból – kapásból kialakul valamiféle zsigeri ellenállás, ugyanakkor ha az alapanyagot vagy az alkotó(ka)t szereti, ez a távolságtartás kicsit átmegy kognitív disszonanciába. Némileg skizofrén helyzet tehát és ez valahogy illik is Tim Burtonhöz, akinek már eleve az első Addams Family filmet is rendeznie kellett volna (nemcsak szerintem, hanem tényleg ezt akarták a hollywoodi fejesek), de harminc éve ez nem fért bele két Batman között. Legalábbis a legendárium szerint. Mindenesetre az első film nélküle is remekül sikerült és alapművé érett. A meleg vasként érkezett második rész szerintem már kimondottan gyenge, de azért a lendület és a klasszikus felállás" elvitte a hátán, tehát sokan szeretik és termelt is profitot, a harmadikat viszont inkább hagyjuk is, nem véletlen, hogy utána jó darabig nem piszkálták a franchise-t.

A pár évvel ezelőtti animációs mozivisszatérés már ígéretesnek bizonyult, de egészen a tavaly évig kellett várni, hogy az eredeti ötlet, tehát a Burton-Addams fúzió megvalósulhasson. Nyilván itt sem érdemes „mi lett volna, ha"-játékot játszani, de a technikai fejlődést (CGI és társai), valamint néhány mai vonatkozást leszámítva ez a feldolgozás így, ahogy van, simán elkészülhetett volna a '90-es évek elején is – igaz, akkor valószínűleg nem sorozat lett volna. Így viszont sokkal szabadabb kezet kaphatott a rendező, és bár csak az epizódok kábé felét dirigálta ő maga, fejest ugrott a projektbe, hogy aztán kedvére lubickolhasson benne.

Tekintve, hogy már az eredeti mozifilm idején is egy több mint ötvenéves, ikonikus popkult-szériáról volt szó (csak a rend kedvéért: Charles Addams először párkockás képregényeket rajzolt napilapokba 1937-től, ebből lett később sitcom, rajzfilmsorozat, miegymás), nincs értelme azon pampogni, hogy melyik a legjobb, melyik a klasszikus, hiszen mindegyik feldolgozás volt már. Ez a verzió itt most a 2022-es, és visszacsatolva az előző gondolatmenethez, arra hivatott, hogy az idejekorán hamvába holt Burton-projektnek igazságot szolgáltasson – már csak azért is ideje volt ennek, mert ez igazából a harmadik próbálkozás. A 2010-es évek elején ugyanis már szó volt egy hagyományos bábfilmről is, ami persze szintén ment a levesbe. Valahol persze ez érthető: a stop-motion technikánál pepecselősebb, macerásabb, időigényesebb filmkészítési mód talán nem is létezett sem akkor, sem manapság, főleg, hogy azért mostanra a CGI-jal már tényleg teljesen vállalható dolgokat lehet valóságszerűen megjeleníteni – és sokkal gyorsabban. Sajnos vagy nem sajnos, ez van, viszont a Wednesday az adott körülmények között a lehető legjobban sikerült, mindent kihoztak belőle, amit 2022-ben ki lehetett, a felhajtás tehát – fenntartás ide vagy oda – teljesen megérdemelt, és aligha meglepő, hogy lesz második évad is (amivel szintén vannak fenntartásaim, de ezt beszéljük meg két év múlva).

Tekintve, hogy A Galád Család igazi household brand, nem hinném, hogy az univerzumukat magyarázni kéne ezen hasábokon (se), és úgy gondolom, hogy a koncepció zsenialitása minden kritikán felül áll – Addams mester valamit már annak idején nagyon jól elcsípett. Eredeti, szellemes, kreatív, szatirikus és a furcsa külsővel/szokásokkal rendelkező, de még véletlenül sem diszfunkcionális család (hiszen igazi véd- és dacszövetséget alkotnak a „normális″ világgal szemben) történetei tulajdonképpen a jó értelemben vett érzékenyítésre is alkalmasak lehetnek. Amikor pedig az új történetbe becsatlakozunk, a bentlakásos „freak″ iskola mint helyszín nem kevés X-Men párhuzamot hoz magával (bizonyára az sem véletlen, hogy az egyik fontos mellékszereplő neve éppen Xavier), ahol ez már tudatosan épült a történetbe. Ugyanakkor fontos különbség, hogy a mutánsotthont üzemeltető professzor időnként hajlamos volt túl komolyan venni magát, itt viszont megmaradt a szatirikus felhang. Hát igen, Burton mindezidáig ellenállt a Marvel-univerzumnak és amennyire tudom, a továbbiakban tartani is kívánja magát ehhez – úgy legyen, neki a DC sötétebb világa sokkal jobban állt, de nyilván láttunk már karón hollót.

Hollót? Nos, ami a bentlakásos sulit illeti, annak neve éppen Nevermore Akadémia: a sztori szerint ide helyezik át Wednesdayt a rendes iskolából, ahonnan egy, az előzetesekből már ismerős incidens miatt kicsapják. Az internátus lehetene akár eredeti Addams-helyszín is, de nem az. Viszont az egész tökéletesen passzol a világukhoz és mivel a csak és kizárólag „kitaszítottak" által látogatott intézmény egy tipikusan idilli kisváros, Jericho vonzáskörzetében működik, máris magas labdákkal teli alapszituban találjuk magunkat a még innen is kilógó antiszoc Addams-sarj érkezésekor. Kényszerű szimbiózis: a valóban furcsa diákok, vérfarkasok, gorgók, szirének satöbbi mind (szintén furcsa, de) gazdag családok gyermekei, Jericho tehát anyagilag függ az iskolától, a városvezetés pedig úgy tesz, mintha békés egymás mellett élésre törekedne. Ez így megy már a suli alapítása óta, de a képmutató felszín alatt kölcsönös, évszázados sérelmek lappanganak: a konfliktusok gyökerei egészen az 1600-as évekig, a város létrejöttéig nyúlnak vissza, és úgy tűnik, hogy az Addams család, illetve maga Wednesday is érintett benne.

A sok szálon futó, de nem túlbonyolított történetbe (persze kinek hogy: az egyik csavar meglepett, a másikra simán rájöttem) ennél jobban nem is érdemes belemenni, alapvetően egy sorozatgyilkosos-nyomozós thriller bontakozik ki, némi gótikus tinihorror-mázzal leöntve, tipikus burtoni miliőben. A főszörny szerepelhetett volna A halott menyasszony második részében is, a flashbackes jelenetekről pedig az embernek akaratlanul is eszébe jut Az Álmosvölgy legendája, hiába több mint száz év a difi. A sztori ennek megfelelően erős vagy kevésbé erős karakterekkel dolgozik – mindez ízlés kérdése, de a tiniszál miatt sem kell senkinek Twilight-szerű giccsparádétól tartania.

A főszereplők castingjáért kivétel nélkül csillagos ötös jár: a bemutató óta egyenesen közhellyé vált, hogy Jenna Ortega mennyire jól eltalált Wednesday – ezzel messzemenően egyetértek, sőt megkockáztatom, hogy jobb, mint Christina Ricci volt. Persze ez az összehasonlítás valahol egyáltalán nem fair, mert bár mindketten gyerekszínészként kezdték, elődjével szemben Ortega már felnőttként, tudatosan készülve játszotta el a szerepet. Ricci viszont más filmekben (is) nagy kedvencem már régóta és abszolút megérdemelte, hogy időnként kissé félrecsúszó pályáját újra irányba tegye egy ilyen, kicsit cameo-szerű fontos és hálás mellékszerep, mint amit itt kapott. Az új Addams szülők (Catherine Zeta-Jones és Luis Guzmán) már az előzetesben megvettek kilóra, imádnivalóak, bár ők azért nem hozzák a Raul Julia-Anjelica Huston páros dermesztő sötét romantikáját. De Gwendoline Christie iskolaigazgatónőjét is nagyon bírtam (persze jó reggelt nekem, de hát ez van, a Trónok harca és az utóbbi évek Star Wars-filmjei teljesen elkerültek). Fred Armisen is vicces Fester bácsiként, de mivel érdemben egyetlen epizódban szerepel és dramaturgiailag nem sokat tesz hozzá a cselekményhez, kicsit úgy érzem, itt az volt a lényeg, a népszerű családtag mindenképp szerepeljen.

Sorolhatnánk még – ha nem is bőven – az egyéb apró hibákat, butaságokat, de mivel sehol nem borul az egészséges arány (értsd: nincs szájbarágós népnevelés, amit meg beleerőltettek, azzal legyen boldog Hollywood), úgy gondolom, hogy Burton-rajongóként lehet kicsit szubjekív-elfogult az ember. Főleg hogy Wednesday aranyköpései, csípős megjegyzései időnként felröhögősek (nagyon remélem, hogy az epizódok során folyamatosan íródó és a végére be is fejezett regénye egyszer tényleg megjelenik, hasonlóan jó fordításban), Danny Elfman témái rég voltak ennyire hatásosak (film nélkül külön meghallgatva is kiváló a zene) és Izé „személyiségének" újabb rétegei is feltárást nyernek. Elégedetten csettinthetünk tehát – kétszer.