A svéd Astral Doors első két albumát, az Of The Son And The Fathert és az Evil Is Forevert a mai napig nagyon szeretem, még annak ellenére is simán ezek az utóbbi két évtized legjobb DIO albumai, hogy nem a mester készítette őket. A hármas Astralismnél kicsit kopni kezdett a dolog érdekessége, a legutóbbi New Revelation pedig már nem tudott meggyőzni: Nils Patrik Johansson és társai megpróbálták magukról levetkőzni a klón-jelleget, de azzal együtt sajnos a varázslatot is sikerült száműzni a zenéjükből. A szteroidokkal felbikázott, óriási saját dalokat író Ronnie James Dio tribute-csapat helyett kaptunk egy minden szempontból vérprofi, ám kissé unalmas európai metal bandát.
Maguk Johanssonék is érezhetik, hogy az utolsó album nem volt éppen ász, a Requiem Of Time ugyanis némileg visszakanyarodást jelent a leplezetlenül Dio-ízű vonalhoz. Nem mondom, hogy ugyanolyan nettó klónanyag, mint az első két lemezük volt, de mindenképpen közelebb áll azok érzésvilágához, mint a New Revelation, és ennek a magam részéről csak örülni tudok. Azt ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy olyan hatást ma már nem tud rám gyakorolni az Astral Doors, mint 5-6 évvel ezelőtt. A csapat tagjai baromi jól zenélnek, baromi jó dalokat írnak, de megkockáztatom, hogy az Of The Son And The Fatherhez és az Evil Is Foreverhez felérő lemez már nincs a tarsolyukban.
A dalokban a korai megközelítés keveredik eurometalos ízekkel, vagyis a fő hatás továbbra is Dio teljes munkássága a Rainbow-tól a Black Sabbath-on át a DIO zenekarig, de nem kizárólagosan ez a vonal dominál. Johansson hangja és énekstílusa persze még ott is Ronnie-t juttatja az ember eszébe, ahol maga a zene kicsit másmilyen... A direktebb dalok közül kiugróan jól sikerült a nyitó Testament Of Rock, a húzós Call Of The Wild, az óriási hard rock témákat csatasorba állító Greenfield Of Life vagy az album vége felé megbúvó, szellős rockriffeken alapuló Evil Spirits Fly himnusz. Ezek vélhetően a koncerteken is kiemelt szerepet játszanak majd innentől fogva. A zeneileg totális '80-as évek-beli retro-metal feelinget árasztó Metal DJ-t is szívesen kiemelném, itt azonban a gáz szöveg sajnos lerontja az összképet. A kevésbé nyilvánvaló szerzemények legjobbja egyértelműen az epikus hangulatú, heroikusan építkező St. Peter's Cross, de a Dio-féle Black Sabbath hagyományait felélesztő When Darkness Comes zárás is óriási.
Alapvetően egyetlen problémám van, de lehet, hogy ez csak nekem lesz probléma, mivel én elsősorban egyvégtében szeretek meghallgatni egy lemezt, még ha a mai zenehallgatási trendek gyökeresen más irányba is haladnak. Ez az album pedig egyvégtében hallgatva baromi hosszúnak tűnik, a 14-ből két-három dalt simán le lehetett volna hagyni, hiába van rendben külön-külön gyakorlatilag az összes. Ezt leszámítva azonban jó album a Requiem Of Time, ezt el kell ismernem, és örülök, hogy visszataláltak a helyes ösvényre. Ráadásul májusban a csillebérci MetalFest keretében végre Budapestre is eljutnak.
