Shock!

Felesleges találgatásokba bocsátkozni azt illetően, valójában miért is lépett ki a Biohazardból Evan Seinfeld mindössze hetekkel a hihetetlen hype-pal beharangozott visszatérő album első megjelenési dátuma előtt. Ő azt mondja, énekesként nem tudott kiteljesedni igazán a New York-i hardcore/metalosoknál, aminél bénább szöveget szerintem nehezen találhatott volna ki, lévén távolról sem valami páratlan énekes-zseniről beszélünk, akinél a Bio behatárolta volna, hogyan használja az öt oktávját. A többiek meg leginkább semmi érdemlegeset nem mondanak, vagyis a valódi okokat egyelőre nem kívánják az orrunkra kötni. Ami amúgy rendben is van – én inkább erre szavazok a Peter Dolving-féle primitív szardobálás helyett...

Mr. Spyder Jonze tehát egy Los Angeles-i székhelyű metal csapatban folytatja pályáját, de a borzalmas nevű Attika 7 főnöke nem ő, hanem a hegyomlásnyi méretű Rusty Coones gitáros, aki a tengerentúlon viszonylag ismert motoros figurának számít különböző tévéműsorokból, egyébként pedig hét kemény évet húzott le a sitten hamis tanúzásból kifolyólag. Állítólag gitározni is a hűvösön tanult meg, amiről nem tudom, igaz-e, de végső soron mindegy is. A lemez felvételei óta a banda egyébként még egy nagy nevet igazolt le az egykori Kyuss basszuszseni, Scott Reeder személyében, az aktuális felállásban pedig rajtuk kívül még Zach Broderick gitáros és Tommy Holt dobos is szerepelnek. És hogy milyen a zene? Nagyjából olyasmi, amire a fentiek alapján tippelni lehet: a rosszarcú nehézsúlyúak hasonlóan nehézsúlyú muzsikában utaznak, ám a Biohazard-féle utcai keménycsávós vonal itt kevésbé jellemző. A banda stílusát tekintve ehelyett leginkább a Rex Brown és Vinny Appice fémjelezte Kill Devil Hillhez áll legközelebb, bár annál kicsit zúzósabbak. De a lényeg alapvetően hasonló, vagyis sötéten kemény, ám dallamos, emellett pedig egyszerre hagyományőrző és korszerű metalban utaznak. Ha nevekkel kell dobálóznom, a mindenható Black Sabbath mellett megkerülhetetlen a Pantera groove-os súlyossága, de itt-ott a '90-es évek C.O.C.-je is beugrik, sőt, pár fátyolosabb dallam hallatán az Alice In Chains legmetalosabb pillanataira sem nehéz asszociálni.

Leírva mindez roppant jól néz ki, és az albumon tényleg szép számmal szerepelnek mocskosul elkapott pillanatok. Az első két nóta, a málházós Crackerman és a gyilkos refrénnel megerősített Serial Killer hallatán például már első hallásra is csak szélesen vigyorogni tudtam, és a hatás azóta is tart, utóbbi különösen közel férkőzött a szívemhez. A világon semmi újszerűt nem hallani itt, de tökéletesen kerekre formált témákról beszélünk, ahol Evan dallamai bemásznak a füledbe, a riffeket pedig ösztönösen kíséred a léggitáron. Szerencsére további dalokat is felvérteztek ezzel az erővel: az All Or Nothing chainsesen úszó dallamai szintén ütnek, a Lockdownban is jó kis melodikus betéteket hallhatunk, és az egyes melódiákat tekintve szintén elég alizosan záró War is erős lett. Teljes telitalálatról ugyanakkor sajnos nem beszélhetünk, mert a lemezre a meggyőző darabok mellé felkerültek erősen közepes, jellegtelen, megjegyezhetetlen témák is. Az első gyengébb pillanat a negyedikként érkező, idegesítően befejezetlennek tűnő Greed And Power, de később is akadnak még hasonlók: a fárasztó szövegelős intróval felvezetett No Redemption például kimondottan nehezen tolerálható, és a címadó is lehetne sokkal karakteresebb, ha már egyszer ez a címadó.

Ami Evan teljesítményét illeti, a pornóban is erős hardcore híró nem hozza igazán új arcát, az orgánumát azonban eleve kedvelem, mert nagyon markáns és erőteljes, az pedig biztos, hogy soha nem volt még ennyire dallamos, mint itt. Hozzáteszem, sokkal jobban is énekel, mint a Reborn In Defiance melodikusabb témáiban, ahol azért néhol elég erősen kilógott a lóláb. Ehhez persze az is kell, hogy Coones sok helyen pofás vokálokkal támogassa Seinfeldet, sőt, néhol Rusty is a mikrofon elé áll pár sor erejéig, és nem is rossz, amit produkál. A főnök egyébként nemcsak pofás riffeket ereget a dalokban, hanem szimpla, ám dallamos, dúdolható szólói is tetszetősek. Semmi egetverőt nem penget, de a dalokat maximális mértékben kiszolgálja, én pedig ezt sokkal fontosabbnak tartom, mint a technikai bemutatót. Jó vastagon is szól az anyag, ezen a téren sincs hiba.

Nem látom értelmét egyenként végigmenni az összes dalon, az azonban biztos, hogy az Attika 7 egyelőre még nem képes egy teljes nagylemezen át végig ébren tartani a hallgató érdeklődését. A Kill Devil Hill most még egyértelműen jobb náluk ebben a stílusban, de ha együtt maradnak és kiforrják magukat, tényleg akármi is lehet még ebből a bandából. Nincs kétségem azt illetően, hogy élőben már most is állati jók lehetnek, főleg Reederrel megerősítve, aki garantáltan eszméletlen témákat nyomat majd Rusty riffjei alá a koncerteken. Ez a lemez még messze nem tökéletes, de a fentebb említett kiemelkedő számokat biztosan sokat hallgatom majd róla.