Szinte egyszerre jelent meg a Dimmu Borgir és a Cradle Of Filth új albuma, de egyelőre valahogy mégsem érzékelem a versenyköpködést azt illetően, hogy az Abrahadabra vagy a Darkly, Darkly, Venus Aversa árusítja-e ki jobban a black metalt. Lehet, hogy csoda történt, és ma már tényleg csak kevesen látják ebben a lényeget? Nem merem magam ilyen illúziókba ringatni, de azért reménykedjünk...
A két zenekar a hatalmas sikerek mellett abban is párhuzamba állítható egymással, hogy megalakulásuk óta átjáróházként működnek. Ebből a szempontból a Cradle ezúttal jobban tartotta magát, négy tag is azonos az előző, egyébként igencsak jól sikerült Godspeed On The Devil's Thundert készítő felállással, vagyis a magot alkotó Dani Filth – Paul Allender – Dave Pybus trió mellett Martin Skaroupka dobos is stabilizálódni látszik a zenekarban. Hiába, ők is öregszenek... Szerencsére a zenén ez nem hallatszik, bár nyilván a Cradle Of Filth is bőven kiírta már magából a legjobb lemezeit. Ennek ellenére engem is meglep, hogy elődjéhez hasonlóan ezt az albumot is újra és újra beteszem, pedig a 2000-es Midian után született dolgaikkal egészen a Godspeedig nem igazán tudtak megfogni. Ha pedig az aktuális Dimmuval hasonlítjuk össze a Darkly, Darkly, Venus Aversát, egyértelműen ez tetszik jobban. Bár azt azért jegyezzük meg, hogy a két csapat zenei szempontból nem annyira közeli rokona egymásnak, hiába is szokás őket a '90-es évek második fele óta következetesen egybemosni a stílust eláruló popblackerekként.
A Godspeeddel összehasonlítva én némileg direktebbnek érzem a Darkly, Darkly, Venus Aversát, bár a fogóssággal ott sem voltak gondok. A kristálytiszta, arányos csúcshangzás csak még jobban kidomborítja Allender és a régi-új másodgitáros, James McIlroy black/thrash riffjeit, sőt, itt-ott az ember még a jól sikerült szólókra is felkapja a fejét. Pedig valljuk be, ezen a téren eddig nem igazán alkottak kiemelkedőt a banda mindenkori hathúrosai... Annyira viszont nem nyers a lemez, mint az ezredforduló utáni korszak legriffcentrikusabb Cradle Of Filth albuma, a Thornography, inkább egyfajta köztes irányvonalat képvisel. A zene és a hangulat viszont teljesen tipikusnak mondható, akárcsak maguk a témák: zömében gyors tempókra épülő éjfekete (de valóban nem feltétlenül black) metal ez azokkal a jellegzetes gótikus kórusokkal, szimfonikus elemekkel és Dani sivító-károgó-hörgő-üvöltő-szavaló vokalizálásával. Az persze tény, hogy a frontember összességében sokat szelídült az évek során, ahogy megtanulta egyre jobban használni meglehetősen limitált adottságait.
Ami a dalokat illeti, elsőként mindenképpen a The Persecution Song ugrik ki a nagy összefüggő masszából azonnal fülbemászó dallamos gitártémájával. Tipikusan olyan szerzemény, aminek hallatán a Cradle utálói hangosan fújolnak majd, mondván, hogy nagyon kommersz meg hatásvadász. Ezzel nem is tudok vitatkozni, mert valóban az, de a végeredmény akkor is meggyőző. A másik sláger a klipről már ismert Forgive Me Father (I Have Sinned), ahol a melodikus gitármotívumokat akár Greg MacKintosh is megálmodhatta volna valamikor a '90-es évek első felében, mégis nagyon danis a végeredmény, a nóta végén játszott feelinges szólódíszítések pedig minden túlzás nélkül baromira ülnek. Ezek mellett is akadnak még erős témák (The Cult Of Venus Aversa, Lilith Immaculate, Harlot On A Pedestal), és persze néhány közepesebb is becsúszott, de egy Cradle Of Filth albumnál elsősorban úgyis az egységes hangulaton van a hangsúly, azt pedig még a jellegtelenebb momentumok sem akasztják meg.
A lemez eleve egy órás, de a limitált kiadás még további 25 percnyi extra anyagot rejt, vagyis nem lehet azt állítani, hogy Daniék olcsón meg akarták volna úszni a dolgokat. Egyvégtében persze kissé tömény ennyi ebből a zenéből – ahhoz azért hangulatilag eléggé egydimenziós, még ha a dalok között ilyen is, olyan is akad –, de összességében nálam ugyanúgy nyerő ez az album is, mint a Godspeed On The Devil's Thunder.
Hozzászólások
Üdv Andor