Lázba hoz-e valakit a világnak ezen a tájékán, hogy az ötödik Godsmack album nyitódala, a Cryin' Like A Bitch állítólag Nikki Sixxről szól, akivel a zenekar finoman szólva is nehezen találta a közös hangot a tavalyi CrüeFest 2 turné során? Nem hinném, de odaát még akkor sem árt egy kis szájkarate hype gyanánt, ha a The Oracle zsinórban már a harmadik album a massachusettsi bandától, ami a Billboard-lista első helyén nyit...
|
megjelenés:
2010 |
|
kiadó:
Universal Music |
|
pontszám:
6 /10 Szerinted hány pont?
|
Amikor először láttam annak idején a Voodoo klipjüket, sosem gondoltam volna, hogy ilyen sokra viszik majd, de mégis megcsinálták: a Godsmack az utóbbi évtized egyik legsikeresebb rockbandája lett Amerikában, összeladásaik közelítik a 20 millió példányt, és a frontember Sully Erna is igazi celebnek számít a jenkiknél. Európában sosem tartoztak az élvonalba, de nem is nagyon erőltették az itteni jelenlétet, és mondjuk ki bátran, az otthoni sikerek miatt simán meg is tehetik, hogy magasról tesznek az öreg kontinensre.
Mindez a Godsmack esetében azért bír különös jelentőséggel, mert minden ízében amerikai rockzenét játszanak amerikai gyökerekkel, amerikai hangzással, amerikai ízlés szerint – elsősorban az amerikai piacra, amerikaiaknak. Eleinte amolyan felszínesebb, gitárzúzósabb Alice In Chains kópiaként indultak sok poszt-grunge hangulattal (már maga a név is árulkodó...), aztán ahogy bejött a képbe a nu metal, úgy váltak ők is egyre szigorúbbá, döngölősebbé. Most már jó ideje azt az alapra vett, a mintaképekhez képest jócskán lebutított groove-os AIC – Metallica – Pantera ötvözetet nyomják, ami a The Oracle-ön is hallható, a stílus nem változik, ami nem is baj. Az már inkább, hogy a zenéjük a néhány kötelező kiugró dalt leszámítva most is ugyanolyan íztelen, mint eddig, és itt jön be a képbe az a tényező, ami mindig is a legjobban zavart a Godsmackkel kapcsolatban. A pár izgalmasabb, színesebb szerzeményen ugyanis egyértelműen hallatszik, hogy sokkal több rejlik bennük a puritán, végletekig szimpla dzsi-dzsi riffekre, tökegyforma középtempókra, kaptafa énekdallamokra építő témáknál. Mivel azonban jól bejött nekik ez a vonal, még csak meg sem kísérelnek kilépni a skatulyából.
Az említett Cryin' Like A Bitch a jobb pillanatok közé tartozik: beragad a fülbe, jó a tempója, Sully rekesztős, markáns hangja is ott van a szeren. Utána azonban zsinórban jönnek a teljesen kiszámítható egyen-Godsmack dalok, melyek egyformasága, illetve a csapat végtelenül száraz, szikár hangzása a The Oracle-t is ugyanolyan monoton egyhangúságba taszítja, mint akármelyik korábbi albumukat. A megkülönböztethetetlen, betonozós riffrengetegből kiugró pillanatok közé tartozik még a zsíros, herflivel is felturbózott Devil's Swing, a pofás refrénekkel ellátott Good Day To Die – Shadow Of A Soul kettős, de megnyerő a 6 és fél perces instru címadó zárás is, ahol végre mernek szabadabban variálni az ütemekkel. Az amerikai kritikusok által rendre kiemelt Love – Hate – Sex – Pain azonban nem több halvány Alice In Chains fénymásolatnál az eredeti összes mélysége és magával ragadó sötétsége nélkül, és a What If? is valami ilyesmi, csak kevésbé arcbamászóan, kicsit megtekertebb ritmusokkal. A Saints And Sinnerst, a War And Paint, a lendületesebb Forever Shamed-et és társaikat meg legszívesebben már egy perc után is léptetné az ember, annyira semmitmondó, mindenféle ihletettségtől mentes és arc nélküli dalok.
Ne hidd azt, hogy feltétlenül sárba akarom taposni a Godsmacket, mert tényleg meggyőződésem, hogy többre lennének képesek, mint amit a lemezeiken mutatnak. Fülbeötlő például, milyen jó kis dolgokat nyomat a háttérben Robbie Merrill basszusgitáros és az egykori Souls At Zero, Ugly Kid Joe dobos Shannon Larkin (a ritmusszekciójuk mindig is erős volt, az eredeti ütősük, Tommy Stewart azelőtt a Lillian Axe-ben játszott). Önmagában Sully hangja is tetszik, van benne erő és még a rengeteg staley- és hetfieldizmus ellenére is simán fel lehet ismerni, noha a dallamai elég kiszámíthatók. A producer Dave Fortman (Crowbar, Superjoint Ritual, Slipknot) bika soundot kreált nekik a stúdióban, szép a borító is, és ami jó a lemezről, az tényleg jó. Összességében azonban még mindig fájdalmasan egydimenziós a Godsmack, és gyanítom, hogy ez már nem is nagyon fog változni. Persze ettől még az Államokban ez a lemez is ugyanúgy milliós példányszámokban fogy majd, mint az eddigiek.
Hozzászólások
A vágyam teljesült, bár a kolléga nem nézett utána, hogy ez nem az első Live album, max. az első, ami CD-n jelent meg. :)))))))))))
Ízlésekről vitatkozunk. Nálam az utolsó Disturbed sokkal jobban működik, mint az Oracle, pedig egyértelmű visszaesés mondjuk az Indestructible-höz képest.
Nem töröltük ki, hanem a Sully szólólemezhez kommentelted. ;)
A vágyad egyébként teljesült, a Live & Inspiredről már nem én írtam: http://www.shockmagazin.hu/portal/cd-kritika/godsmack-live-inspired :)
De a Faceless, az Awake vagy ez a Godsmack van olyan bika, mint pl. az Animosity. :)
A Cold Day Memory nálam simán 9. :)
De írtam már korábban is, csak kitöröltétek:
lehet legközelebb nem Neked kéne Godsmack albumról írni. :)
UI:
dalok szempontjából pedig ez az album köröket ver pl. az utolsó Disturbed-re, ami itt 8 pontos...
A Cold Day Memoryre lehet, hogy reálisabb lett volna a 7 pont, ezt elismerem, de például a Home-ot vagy az Animosityt sokkal többre tartom akármelyik Godsmacknél.
De szerintem sem sikerült túl jól ez az írás, már csak azért sem, mert ha ez a lemez 6 pont, akkor nem értem, ugyanezen az oldalon mire föl kapott a Sevendust 8, a Disturbed 9 pontot.
Csak mert ugyanolyan "monoton", "lebutított", "középtempós" ...stb. mind2 zenekar, zenei alapokban csak nüansznyi eltérések vannak, amit hívhatunk egyediségnek is.
Arról nem is beszélve, hogy Sullyék sem írnak gyengébb dalokat, a Donegan/Draiman vagy a Lowery/Rose párosnál.
Ennyi az Indestructible és a Cold Day Memory sem érdemel többet 6-7 pontnál.
És gyorsan hozzátenném: mind a Godsmack, a Sevendust, vagy a Disturbed nagyon közel áll a szívemhez!!!
Úgyhogy szvsz valóban van ellentmondás a pontozásban, ugyanis ebben a zenei közegben ez egy kiváló album!
(Lehet szórni a mínuszokat...)
A középtempókkal sem lenne semmi bajom, ha nem egy elég szűk intervallumban betonoznák végig a lemezeiket, hanem lenne bennük némi változatosság. Ha már a Slayert hoztad fel példának: ott pont azért nem fullad unalomba a műsor, mert figyelnek az albumaik dinamikájára, és többnyire a dalokon belül is variálnak a tempókkal. Ettől még az alaptempók leginkább gyorsak, de egyrészt van, ami oldja a gyorsaságot, másrészt a gyors témák sem mind egyformán gyorsak.
Értem különben mire gondolsz, ezért is írtam, hogy el kell fogadni, hogy ők egy teljesen más zenei közegben szocializálódna k.
A Sevendust kétségtelenül Lajon hangja miatt különleges, viszont ott eléggé uncsi a durva verze/dallamos refrén kombináció, ráadásul nagyon hiányoznak onnan szólók.
Na, nekem meg pont a Disturbed baromi unalmas, sokkal többet látnék bennük Draiman rap szerű szövegköpködésé nél és Donegan staccato dzsi-dzsi-jeinél.
A Ten Thousand Fists már elég jó volt, bár nagyon kevés volt rajta a szóló, igazából az Indestructible az egyetlen kiugró lemezük. Az Asylum ahhoz képest teljesen önismétlő és jellegtelen, Donegan szólói mentik meg egyedül.
(Nem csodálom, hogy többek között zenei ellentétek miatt is akarnak hosszabb pihenőre menni...)
Nekem pont ezért jön be sokkal inkább a Godsmack, mert ők tökéletes egyvelege a keménységnek és a dallamoknak.
És azért a What If, Saints and Sinners, a Forever Shamed vagy a címadó témáit nem nagyon mondanám dzsi-dzsi riffnek.. :)
Komolyan, egyszer nézd meg a Changes DVD-t, megéri, le fog esni az állad.
Egyszerűen el kell fogadni, hogy a Godsmack sok pályatársával egyetemben az amcsi zenei világban szocializálódot t és pont. Igen, valóban egy amolyan Alice In Chains/Metallica/Pantera mix a zenéjük, és bár mind3 csapat hatása konkrétan megtalálható a zenében (csak úgy, mint pl. egy rakás southern hatás is), valahogy mégis önálló arculatú a zenéjük, azonnal felismerhető.
És igen, valóban nem játszanak túlbonyolított zenét, náluk a hangsúly mindig is a bika riffeken volt, max. 2-3 téma számonként, Sully okosan megírt dallamai és a jellemzően brutális sound adják meg a Godsmack zenei lényegét.
Így szeretjük őket és pont! Sully hangja pedig igenis vadállat, élőben sem semmi, amit produkál, tessék csak megnézni az igen kiváló Changes DVD-t!!!!!
Egyedül az előző IV c. lemezük lett picit gyengébb a több laza téma és a gyengébb hangzás miatt, de az Oracle nyugodt szívvel odatehető az Awake és a Faceless mellé.
Nálam min. 9/10!
UI: nem mellékesen pedig simán kenterbe verik sok kortárs amcsi kollégájuk felemás régmúltbeli teljesítményét (Disturbed, Sevendust pl.) ezzel a lemezzel.
Kíváncsian várom a véleményeket! :) (Szerkesztőit is...)