Négy évvel ezelőtt – tekintettel az Iron Maidenhez fűződő viszonyomra – megelőlegeztem az A Matter Of Life And Death-nek 9 pontot, de így utólag visszatekintve bőven elég lett volna eggyel kevesebb is. Félreértés ne essék, összességében a mai napig jónak tartom az utolsó lemezt, az akkor formátlanabbnak ítélt részletek azonban azóta sem értek be róla, és ugyanúgy túlságosan hosszúnak találom most is, mint 2006-ban.
Mindezt csak azért mondom el, mert pontszám tekintetében a The Final Frontier kapcsán is dilemmáról számolhatok be: most sem vagyok maradéktalanul elégedett minden dallal, de még emellett is az a véleményem, hogy a 2003-as Dance Of Death mellett ez az újkori Maiden másik igazán kiemelkedő albuma.
A markáns stílus miatt gyakran elhangzik, hogy minden Iron Maiden lemez ugyanolyan, ez azonban egyáltalán nem igaz, és a The Final Frontier esetében nyomatékosan érezni is lehet a másra törekvést. Bizonyos szempontból az előző album továbbvitelét jelenti ez a lemez a maga hosszú, kifejtős dalaival, a másik oldalról azonban nagyon is távol áll a Matter karcosabb, nyersebb megközelítésétől: itt sokkal kevésbé földközeli az alaphangulat, mint legutóbb. Nem véletlenül emlegeti mindenki a Somewhere In Time-ot és a Seventh Son Of A Seventh Sont nem csupán a sci-fi koncepció, de akár egyes konkrét dallamok, hangszínek, megszólalás-beli apróságok hallatán is. Ha nagyon leegyszerűsítve kellene jellemeznem a lemezt, azt mondanám, olyan, mintha a '80-as évek második felének progosabb, kísérletezőbb és az utolsó évtized epikusabb Iron Maidenje csapna össze rajta. Ezzel persze még nem árultam el túl sokat, hiszen megint 76 perc fölé nyúlik a játékidő, és a normál verzióra felkerült tíz dalból hét is hosszabb 6 percnél. Szóval senki se számítson könnyed hallgatnivalóra, ami egyből megadja magát. Ebből a szempontból különösen a lemez második fele kemény dió, ahol zsinórban öt giganteposz követi egymást, melyek közül a legrövidebb is majdnem 8 perc. Nem tagadom, ez az első néhány hallgatásnál elég erős túlzásnak tűnt, később azonban rájöttem, hogy ezúttal épp a rengeteg különböző részből összeálló dalóriások sikerültek tökéletesen, ellentétben a 2006-os albummal.
Helyből a misztikus, sejtelmesen űrkorszakos nyitó Satellite 15... The Final Frontier megnyerő, bár – ahogy az a címéből is sejthető – inkább két dal ez, mintsem egy. Az éteri dallamok és az izgalmas effektek hallatán mindenesetre csak az nem fogja a Somewhere lemezt emlegetni, aki sosem hallotta (de abba inkább bele sem merek gondolni, hogy vannak ilyenek). Nem gondoltam, hogy hallok még olyasmit a Maidentől, amire nem számítok előzetesen, de itt bizony ez történt... Szó se róla, tőlük sem új ez a hangzásvilág, de álmodni sem mertem volna, hogy még valaha is visszamerészkednek ezekre a vizekre! A monstre nóták sorát nyitó Isle Of Avalonban is ott rejlik ez a vonal, de ez a dal már jóval keményebb dió rengeteg különálló résszel, hatalmas, hidegrázós szólókkal. Ennek ellenére nem érzem úgy, hogy a kevesebb több lenne, úgy jó, ahogy van. A kicsit folkos bevezetőjű, majd védjegyszerű Steve Harris-galoppá fejlődő, izgalmas középrésszel megtekert The Talisman és a szintén tipikusabb, de állat váltásokkal operáló The Man Who Would Be King is megnyertek maguknak pár hallgatás után.
A 11 perces záróeposz, a When The Wild Wind Blows, ha lehet, még ezeknél is jobb, a vezérdallamot az életben nem vered ki többé a fejedből, ha egyszer meghallod, ráadásul a gitárosok itt is olyanokat játszanak, hogy azon még ennyi év után is csak hitetlenkedve csóválja a fejét az ember. A csúcs azonban mégsem ez, hanem a Starblind, ami nemcsak a legszokatlanabb, de talán a legfogósabb dal is a lemezen. Nemcsak a nyugisan induló nóta drámai építkezése óriási Bruce Dickinson monumentális dallamaival, de Nicko McBrain is olyanokat üt benne, hogy azt meglehetősen nehéz ép ésszel követni, a refrén pedig egyenesen kiüt az álomszerűen alábúgatott gitárokkal és totális '88-as feelingjével. Jöhet bármi, nekem utólag egészen biztos, hogy mindig ez a szerzemény jut majd eszembe erről a lemezről. Steve-nek, Bruce-nak és Adrian Smithnek nemcsak az utóbbi tíz, hanem inkább az utóbbi húsz év egyik legjobb Maiden dalát sikerült megírnia vele.
És ami a többit illeti... Nyilván ilyen hosszúság mellett nem is egyszerű, de a Maiden elég furcsán választ mostanában bevezető klipdalokat. Legutóbb sem éppen a The Reincarnation Of Benjamin Breeg jellemezte legjobban az albumot, és most sem állítanám, hogy az elsőként megismert El Dorado bármilyen szempontból is csúcspont lenne. Szó se róla, nem rossz ez a riffcentrikus, ám hangulatos téma, de egyértelműen a gyengébb pillanatok közé tartozik, és simán lehetne rövidebb is bő 2 perccel. Az egyetlen 5 perc alatti dal, a The Alchemist akkor már jobb választás lett volna, de lehet, hogy ezt meg pont túl nyilvánvalónak találták. Az is egyébként, védjegyszerű tempós Maiden dal a '80-as évek szellemében nulla extra érdekességgel, viszont gyorsan beül a fülbe. A Mother Of Mercy is ragadós, ez viszont totálisan az előző lemez hangulatát idézi, és nemcsak a háborús szöveg miatt. A turnézós témájú Coming Home már inkább Dickinson szólólemezeire üt, és szerepét tekintve kicsit olyan itt, mint legutóbb az Out Of The Shadows volt, ám annál azért – valamivel – erősebb.
A Kevin Shirley-féle hangzásképet nem igazán kedvelem (nemcsak a Maidennél, máshol sem), de miután a Matteren végre rendbehozták a dobsoundot, már nincs mibe belekötnöm, mivel a természetellenesen szóló pergő és furán csattogó lábdob szerencsére most sem tért vissza. Dickinson énekhangzása most is elég száraz, Adrian, Dave Murray és Janick Gers gitárjai azonban csodálatosan szólnak, egyértelműen most sikerült a leginkább kidomborítani a három hathúros által játszott finomságokat. Ez ráadásul az az album, ahol nem is fülessel, hanem inkább hangosan, jó cuccon hallgatva jönnek ki az igazi apróságok. A borító viszont újfent rettenetes a Predatorrá átlényegült Eddie-vel, nemcsak az elképzelés, de a megvalósítás is gáz. Miért pont Predator? És ha már Predator, miért nem kötötték valahogy össze a dolgot az albummal szinte egyszerre debütáló új film kampányával? Na mindegy, lehet, hogy csak túl egyszerű lenne felhívni Derek Riggset, és megkérni, hogy fessen nekik valami szép hagyományosat a sok számítógéppel összebűvészkedett borzalom helyett...
A pontszámmal most óvatos leszek: ha csak a hat gigászból meg mondjuk a The Alchemistből állna a The Final Frontier, 9 és 10 között ingadoznék, így azonban maradjunk inkább 8-nál, még azzal együtt is, hogy a Dance Of Death mellett egyértelműen ez a legjobb Maiden album számomra Bruce és Adrian visszatérése óta. Majd legfeljebb utólag megint korrigálom magam a következőnél... Másfelől pedig legyünk őszinték: egy olyan lemeznél, ami helyből huszonhárom országban nyit az eladási listák élén, még annyira sem számít, hány pontot adok rá, mint egyébként. Az Iron Maiden továbbra is Iron Maiden, nyilván a The Final Frontier is hoz majd nekik egy rakás új rajongót, a gépezet pedig megállíthatatlanul gördül tovább előre, és ez így is van rendjén. Ez a zenekar ma is megérdemli a minden képzeletet felülmúló sikereket.
Hozzászólások