Shock!

Igen gyakran előkerülő téma akár személyes beszélgetésekben, akár netes fórumokon, mennyire őszinte egy adott zenekar friss albuma. Vajon tényleg természetesen jön az belőlük, amit éppen hallani az aktuális dalokban, netán esztelen irányváltásról, görcsös horizonttágításról, vagy épp ellenkezőleg, a régi rajongók tudatos visszaédesgetéséről van szó?

A Paradise Lost iskolapélda ebben a tekintetben, náluk ugyanis gyakorlatilag a kezdetek óta a fentiek valamelyikéről zajlik a vita minden egyes lemeznél. Bármilyen hihetetlennek hangzik ma már, annak idején a klasszikus Gothic is megosztotta a közönséget, sőt, hiába számít a Draconian Times közmegegyezésesen minden idők egyik legjobb metal albumának, megjelenésekor azzal sem volt mindenki elégedett, különös tekintettel a korai, morózusabb MacKintosh & Co. alkotások kizárólagos híveire. És akkor a One Secondről vagy pláne a Hostról még nem is ejtettünk szót... A két évvel ezelőtti In Requiemnél ismét újult erővel lángolt fel a vita azt illetően, vajon tényleg ismét a súlyos, vegytisztán metalos vonalon érzik jól magukat Nick Holmesék, vagy csupán a régi dicsfény visszahozatalán erőlködnek, az új album pedig csak fokozza majd az ellentéteket. Mindez azért borítékolható, mert a Faith Divides Us – Death Unites Us véglegesen bezárja azt a kört, amit a '90-es évek második felében, a One Seconddel nyitottak a borongós britek, vagyis ezúttal még a 2007-es albumnál is metalosabb, súlyosabb hangzású anyag született.

Jómagam azok sorát gyarapítom, akik a mai napig súlyos és értelmetlen ballépésként tekintenek a zenekar khmm, kísérletezős korszakára, és hosszú évek érdektelenségbe átcsapó haragja után csak az előző lemezzel édesgettek vissza magukhoz. Az In Requiemről és az új anyagról itt-ott megfogalmazott végletes véleményeket hallva-olvasva néha elgondolkodom azon, ciki-e ez vagy sem, aztán amikor véletlenül az utamba kerül valamelyik köztes időszakban készült Paradise Lost album, mindig megerősítem magam abban, hogy bizony nem. Az ok egyszerű: noha nem tartom magam beszűkültnek, én bizony soha nem akartam tőlük másféle zenét hallani, mint amilyen ezen az új lemezen is hallható, és senki nem fog meggyőzni arról, hogy Nickéknek jobban állt a lazább, szellősebb hangszerelésű Songs Of Faith And Devotion-wannabe korszak, mint a riffes, éjsötét, mégis elegáns doomos-darkos metal. Én bizony semmi görcsölést nem vélek felfedezni ezekben a dalokban, amit viszont nem mondhatok el egynémely régebbi lemezükről... Ha előre kiszámították, ha nem, akkor is ezt a zenei világot érzik a legjobban.

Elődjéhez hasonlóan a Faith Divides Us – Death Unites Us is a '90-es évek első felének Paradise Lost lemezeiig ás vissza: a hangulat itt-ott nem is a Draconian Timest vagy az Icont, hanem egyenesen a Shades Of God albumot idézi, de az azért nem igaz, hogy a modernkori törekvések teljesen eltűntek. A hatalmas terű, monumentális As Horizons End old school szellemben nyitja az anyagot, a döngölős refrén és a védjegyszerű gitárdallammal alázengetett refrén egyaránt telitalálat, az I Remain azonban már egyensúlyt teremt az egyes korszakok között: a verzék egyértelműen a Shades Of Godra ütnek, a refrén és az óriási szólót felvezető, libabőrösen jó középrész viszont már a One Second-érába repítik vissza az embert. Ugyanez a kettősség jellemzi a konvencionálisabb szabású – vagyis nagyon tipikus – First Lightot, a még egy érdekes poszt-black témát is felvillantó Frailtyt, a roppant hatásos címadó dalt és a leállósabb, több hallgatást igénylő In Truth zárást is. A szigorú The Rise Of Denialban, a még az előzmények fényében is meglepően súlyos Living With Scarsban vagy a Trouble-ízű riffeléssel operáló Universal Dreamben ezzel szemben a retrósabb törekvéseké a főszerep. De ami a legjobb, hogy akár ilyenek, akár olyanok a dalok, mindet nagyon megcsinálták. Csak a hangulati mélypontot jelentő Last Regrettel nem tudok annyira összehaverkodni, ez egy árnyalattal szürkébbnek tűnik a többinél, bár kétségtelen, hogy ha az ember egyvégtében hallgatja a lemezt, jól illeszkedik a sorba.

A stúdióban még nem a banda új dobosa, Adrian Erlandsson játszotta fel a lemezt, de a sessionzenész Peter Damin is igazán remek munkát végzett, a hangzás pedig egyenesen óriási, Jens Bogren (lásd még Opeth, Katatonia) alaposan kitett magáért. Muszáj megdicsérnem Nick Holmest is, aki élőben inkább rossz, mintsem jó vagy akár közepes énekes, ennek ellenére a lemezeken nem igazán támaszt hiányérzetet a teljesítménye: minden hangszínét előveszi a dalokban, és a mély, rekedtesebb témáktól kezdve a fiatal James Hetfieldre ütő énekbeszéden át a tényleges dallamokig mindig sikerül roppant hatásosnak maradnia. Greg MacKintosh ízes szólói, gitármelódiái is sokat dobnak az összképen: a csapat zenei agya sosem játszott sok hangot, de amit lefog, az mindig a helyén van, és ezúttal is elővezet néhány hidegrázós megmozdulást.

Több mint két évtizede működő zenekarról van szó, akiknek ez már a tizenkettedik stúdióalbumuk, így az egyes periódusok hívei most is véres vitákat folytathatnak egymással arról, jó-e a Faith Divides Us vagy sem. Én az a korosztály vagyok, aki az Iconon és a Draconian Times-on szocializálódott, így nagyon is bejönnek ezek a dalok. Biztos van ebben nem kevés nosztalgia is, ez azonban szemernyit sem változtat a lényegen.