A Los Angeles-i White Wizzard tipikusan az a zenekar, amit a közönség egy része boldogan ölel majd a keblére, a többiek pedig vagy értetlenül merednek maguk elé, vagy gúnyos megjegyzéseket téve lépnek tovább. A huszonéves amerikai srácok ugyanabba az iskolába tartoznak, mint mondjuk a Bonded By Blood vagy a Fueled By Fire, azaz valami olyasmiben utaznak, ami tokkal-vonóval együtt simán készülhetett volna két-két és fél, sőt, jelen esetben három évtizeddel ezelőtt.
A különbség ugyanis annyi, hogy itt nem thrash retro-tripről van szó, hanem még alaposabb múltba tekintésről: a White Wizzard a '80-as évek legelejének brit heavy metal stílusában ír dalokat, az illúzió pedig náluk is ugyanolyan tökéletes, mint a Bay Area örökségéből dolgozó latino gyerekeknél. Még a logójuk is olyan, mint valami korabeli angol csapaté, hogy a kultikusan rettenetes borítóról már ne is beszéljünk...
Magyarán szólva ha nem szereted a korai Iron Maident, a Judas Priestet, a Saxont, a Diamond Headet és egy sor olyan zenekart, akikre ma már legfeljebb a korszak albumait és kislemezeit fanatikusan gyűjtő régi motorosok emlékeznek, messziről kerüld el a White Wizzardot. A Maiden párhuzam a zenei áthallások mellett még abban is adja magát, hogy itt is egy minden ízében elkötelezett basszusgitáros a főnök és a fő dalszerző Jon Leon személyében... Vagyis totális retro a játék neve, a zenekar még csak meg sem próbálja elhitetni, hogy 2010-es dologban utaznak. Mivel azonban a Killers, a British Steel, a Wings Of Steel vagy a Lightning To The Nations kiadásuk után három évtizeddel sem veszítettek semmit a fényükből, pusztán ezért elég nagy ostobaság lenne leírni a White Wizzardot. Finnyáskodni persze lehet, de ez a zenei világ bizony akkor is időtálló.
Alighanem én is cinikusabban állnék egyébként a dologhoz, ha az ötös nem a fent említett thrasherek példáját követné azon a téren is, hogy baromi erős saját dalokat írnak. Az Earache szerződésnek köszönhetően a banda elég jó esélyekkel indul mind az európai, mind az amerikai undergroundban, és meg is van bennük a potenciál ahhoz, hogy ne csak a NWOBHM korszakban szocializálódott, ma már negyvenes éveikben járó kitartó arcokat győzzék meg. Egy rakás olyan fiatalt is magukkal ragadhatnak, akik korábban még soha életükben nem hallottak ilyen típusú zenét: ha olyan jók élőben, ahogy azt a lemezük alapján sejtem, nem tudom elképzelni, hogy ne vegyék meg kilóra akármelyik nyári metalfesztivál közönségét...
Magáról a zenéről nem lehet túl sok újdonságot elmondani azon túlmenően, hogy totálisan az 1980 körüli brit szellemiségből építkezik: világos és változatos tempók, direkt, közérthető riffek, feelinges ikerszólók és mérgezően ragadós kórusok alkotják az olyan gyilkos nótákat, mint a címadó, a 40 Deuces, a High Roller vagy a Live Free Or Die, és természetesen a szövegeik is a tipikus heavy metal klisékből építkeznek. Nyilván konkrét Maiden, Priest satöbbi témák is felvillannak nem is kevés helyen, meg alighanem olyanok is, amik felismeréséhez nálam nagyobb brit metal-szakértőnek kell lenni, de ez is inkább tiszteletteljes főhajtás, mintsem az ötlettelenség bizonyítéka. Az azonnal ható himnuszok mellett azért akadnak nehezebben fogható szerzeményeik is, például a doomos elemekkel finoman átszőtt, sötét és Iron Goddess Of Vengeance vagy az összetett névadó zárónóta. A sound is csak abból a szempontból mai, hogy mindent rendesen lehet hallani és jó erőteljesen is szól a lemez, ezt leszámítva még hangzáskép tekintetében is tökéletesen mondják fel a leckét. A lemez bónuszolt verzióján két demósabb megszólalású feldolgozás is helyet kapott, az egyik a Priest Heading Out To The Highway-e, a másik pedig a Cloven Hoof nevű NWOBHM kultbanda Gates Of Gehennah-ja. Előbbi rendben van, bár semmi extra, utóbbi eredetijét azonban én sem ismerem, így arról nem tudok nyilatkozni. Ez a két választás azonban szintén azt példázza, hogy a White Wizzard száz százalékosan elkötelezett a '80-as évek heavy metalja iránt.
Ha szereted az ilyesmit, ne hagyd ki ezt a lemezt: igaz, hogy az album második felében néhol már el-elkalandozik az ember figyelme, de a csapat energiája elsöprő, tehetségükhöz nem fér kétség. Ebben a töltényöves, farmermellényes denim'n'leather retro-metalban a svéd Wolf abszolút verhetetlen a mai mezőnyben, de simán el tudom képzelni, hogy hosszabb távon a White Wizzard is felzárkózik majd melléjük. Jó lenne őket élőben is megnézni.
