Shock!

Szeptemberben jelenik meg a Europe nyolcadik stúdióalbuma, a Last Look At Eden, ami már a harmadik lesz a legendás svéd hard rock csapat néhány évvel ezelőtti újjáalakulása óta. John Norum gitárost azért tárcsáztuk fel, hogy meséljen egy kicsit, mi várható a rajongótábort erősen megosztó Start From The Dark és Secret Society lemezek utódjától.

Joey és Ian nemrég azt mondták egy interjúban, hogy a Last Look At Eden retrós lemez lesz. Egyetértesz velük?

Igen, teljes mértékben. Ez egy régi vágású hard rock album, tele olyan dolgokkal, amik az első kedvenceink, a Thin Lizzy, a UFO vagy a Deep Purple hatására születtek. Ennek ellenére a produkció nagyon is mai és naprakész lett.

Az előző két lemezzel összehasonlítva mi a legfontosabb újdonság vagy eltérés?

A Last Look At Eden rockosabb, mint azok. A Start From The Dark nagyon sötét, súlyos album volt, néhol már-már heavy metal. A Secret Society jobban közelített a hagyományos hard rock vonalhoz, de ezek a törekvések csak most teljesedtek ki igazán. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezúttal nincsenek keményebb dalok, mert akad egy pár, és persze vannak balladák is. Tagadhatnánk a lírai dalok jelentőségét, de hát sokaknak akkor is ezek jelentik a Europe-ot... Mi magunk között egyébként leginkább riff-rocknak hívjuk ezt az új anyagot. Ott lüktet benne valami olyan bluesos húzás, ami eddig egyáltalán nem volt jellemző a Europe-ra. Ez egy izgalmas album, és remélhetőleg nemcsak nekünk az, hanem a közönség számára is. Kicsit élőbb, természetesebb a megszólalása, mint az eddigieknek, ami annak is köszönhető, hogy számos részt élőben vettünk fel a stúdióban. Igyekeztük a Europe élő dinamikáját megörökíteni a felvételen. Teljes nyugalommal merem kijelenteni, hogy ez az eddigi legjobb hangzású albumunk.

Bizonyára te is tisztában vagy vele, hogy a rajongók egy jelentős része hiányolta a '80-as évek Europe-jának hangzását az előző lemezekről. Ezek az elvárások nem befolyásolnak titeket a dalszerzéskor?

Egyáltalán nem. Bizonyos szempontból persze egyszerű lenne visszahozni azokat a dolgokat, amiktől a '80-as években sikeresek lettünk, de eszünk ágában sincs ismételni magunkat. Gondolj bele, a The Final Countdown lemez óta 23 év telt el. Ennyi idő alatt nemcsak emberként, de muzsikusként is rengeteget változik valaki, és ehhez igazából nem is kell tennie semmi különöset, egyszerűen így természetes. Aki a régi hangzásra vágyik, az hallgassa a régi lemezeket, vagy Britney Spearst, tényleg bármit, amit csak akar... Mi ezzel nem foglalkozunk, az internetes fórumokon zajló szarságokat sem követem figyelemmel. Csakis azt csináljuk, amit mi szeretnénk. Ha ez másoknak is tetszik, az óriási, de már csak a hab a tortán. Egyetlen percig sem sírom vissza a cicanadrágos éveket.

Azért gondolom, az akkori lemezeiteket ma is szereted...

Persze! Sőt, azt hiszem, a dalokat tekintve talán pont a Final Countdown volt a legerősebb albumunk. Ebből a szempontból kiérleltebb, érettebb lemez volt, mint az első vagy a Wings Of Tomorrow. Azt persze sosem titkoltam, hogy a hangzásával már akkoriban sem tudtam megbarátkozni, mert nagyon visszhangosan, poposan szól, és a billentyűk sokszor túl hangosak a gitár rovására. Ha a környezetünk nem térít el minket az eredeti elképzeléseinktől, nem is ilyen lett volna a végeredmény.

Szerinted lehetett volna ekkora siker az a lemez, ha keményebb hangzású?

Ez nehéz kérdés... Nézd, egészen biztos, hogy a lemez Bon Jovi, Def Leppard feelingje a keverés miatt alakult ki, és ezzel sosem voltam elégedett. A Def Leppard első lemezét még szeretem is, de aztán elmentek egy szörnyű irányba, a Bon Jovit viszont minden idők egyik legrosszabb zenekarának tartom. Mindig is utáltam a zenéjüket, soha semmiféle közösséget nem tudtam vállalni azzal a rágógumis, poszteres vonallal, amit képviseltek. És hiába jók a Final Countdown dalai, a dallamok, a refrének, ha egyszer a keverés miatt úgy szól az album, mint ezek a bandák... Élőben egyébként akkoriban is lényegesen súlyosabban, keményebben dörrentek meg azok a nóták, ma meg aztán pláne. Eleve sokkal jobb zenészek vagyunk mind, mint akkoriban, és ez Joey-ra ugyanígy maximálisan igaz, hiszen ő is lényegesen technikásabb énekes, mint a '80-as években volt. Nemcsak erőteljesebb a torka, de sokkal nagyobb a hangterjedelme is. Az a kis aranyoska stílus, ami régen jellemezte, abszolút a múlté, ma már egészen úgy énekel, mint egy igazi rockénekes! (nevet)

Mi jut eszedbe, ha meghallod valahol a Final Countdown dalt?

Először is automatikusan kikapcsolom a rádiót! (nevet) Félre ne értsd, nem rossz az a szám, sőt, az igazat megvallva manapság sokkal jobban tudom élvezni, ha élőben elővesszük, mint akkoriban. Még mindig lenyűgöz, mennyire boldogok az emberek a bulikon, ha elkezdjük, sőt, a hangulat, az adrenalin rendszerint engem is annyira magával szokott ragadni, hogy ugyanúgy ugrálni kezdek, mint ők. Akárcsak annak idején a videoklipben... De hát azért akárhogy is nézzük, több ezerszer hallottam és nyomtam már ezt a nótát, tehát ha otthon vagyok és valahol megszólal, eszemben sincs még egyszer végighallgatni. Ugyanezt persze elmondhatnám a Rock The Nightról, a Carrie-ről és a Cherokee-ról is, tehát az összes nagy slágerünkről abból a korszakból.

Mai fejjel nézve is elkerülhetetlen volt, hogy a The Final Countdown után kilépj a csapatból?

Igen, mert akkoriban rengeteg probléma volt a zenekar menedzsmentjével: egy csomó pénzünk eltűnt, és a többiek között is akadtak, akik egyszerűen nem akarták elhinni, hogy megloptak minket. Fiatalkori naivság... Én viszont nem akartam részt venni ebben az egészben ilyen körülmények között. Tinédzserkedvenc meg pláne nem szerettem volna lenni, ugyanis nem David Cassidyn nőttem fel, hanem az említett bandákon. Keményebb, súlyosabb zenében gondolkodtam, és mindenestől utáltam az egész akkori image-ünket is.

A nélküled készült két Europe albumról mi a véleményed?

A Prisoners In Paradise-t nem szeretem, az a legrosszabb Europe lemez, ami csak valaha is megjelent. A Girl From Lebanon a kivétel, az egy nagyon jó nóta, nem véletlenül játsszuk mostanában is... A következő turnén előszedünk majd még egy dalt onnan, a Seventh Signt, az is rendben van. De érted, két jó dal egy teljes lemezről, ez azért nem egy nyerő arány! (nevet) Az Out Of This World akkor már sokkal erősebb album. Erről a Superstitious, a Let The Good Times Rock és a Ready Or Not szokott manapság is előkerülni a koncerteken. Nem véletlenül, ezek a legjobb dalok abból a korszakból. A legfőbb bajom amúgy ezekkel a lemezekkel is a hangzás: ugyanaz a nyálas, szanaszét visszhangosított, zengő valami, mint a The Final Countdowné.

Most nyilván a Europe-é a főszerep, de mikor jön ki a régóta esedékes új szólóalbumod?

Már 2008-ban meg kellett volna jelennie, de bizonyára tudod, hogy a családomban tavaly szörnyű tragédia történt, így egy időre félretettem az összes munkámat. A fiam, Jake Thomas 4 éves, és igyekeztem minden időmet vele tölteni, miután a mamája itt hagyott minket. (John felesége, a Phantom Blue-ból ismert Michelle Meldrum tavaly hunyt el egy daganatos megbetegedés következtében - D.Á.) Nagyon-nagyon kemény és kegyetlen időszakon vagyunk túl mindketten... (sóhajt) Most már viszont úgy látom, elegendő időm jut majd egyéb dolgokra is, így aztán ha minden a tervek szerint halad, ősszel akár meg is jelenhet az album. A címe egyébként Play Your Blues lesz, és mint ebből is sejthető, elég bluesos a zene. Sőt, azt kell mondanom, nem áll igazán távol az új Europe albumtól... Hiába, a többiek is hallották, és ihletet merítettek belőle! (nevet)

Mi minden idők legjobb három lemeze?

Nehezet kérdezel... (elgondolkodik) Azt hiszem, az első az Obsession a UFO-tól. Az a gitárjáték, ami ezen hallható, a rockgitározás csúcsa, Michael Schenker úgy játszik rajta, mintha nem is erről a bolygóról származna... De a többiek is óriásiak egytől egyig. Egészen hihetetlen az a különleges mágia, ami körüllengi ezt az albumot. Aztán a második legyen a Black Rose a Thin Lizzytől. Ugye ez az egyetlen albumuk, amin Gary Moore gitározik, és ő az egyik kedvencem. A Got To Give It Up vagy a Sarah óriási nóták, imádom őket. A harmadik pedig legyen a Made In Japan a Deep Purple-től, mert tulajdonképpen ennek hatására kezdtem el gitározni. Az első szóló, amit megtanultam, a Strange Kind Of A Woman volt erről az albumról, hónapokig szenvedtem vele... Teljesen megigézett, amit Ritchie Blackmore művelt a Stratocasterével.

Mi az élet értelme?

Hogy érezd jól magad, és mindig teljesíts a lehető legjobban.