Mi a közös pont a Heathenben, az Exodusban és a Die Kruppsban? Természetesen a gitáros Lee Altus! Az örökké mosolygó, az élettel láthatóan teljesen elégedett fickót a Killfest turné budapesti állomása előtt csíptük el a backstage-ben, aki láthatóan meglepődött, hogy személyünkben nemcsak vérbeli thrasherekkel, de egy fanatikus Die Krupps rajongóval is találkozhatott.
Jó rég jártatok erre!
Bizony. Még a kilencvenes évek elején a Sepulturával.
Hosszú szünet után tavaly jelentkeztetek új lemezzel. Könnyen összeálltak a dalok az Evolution Of Chaoshoz?
Néhány riff már a kilencvenes évek óta megvolt, eredetileg a Victims of Deceptionre szántam őket, az új lemez tehát egyfajta kombinációja a régi és az új ötleteknek. A Chuck Billy megsegítésére szervezett buliig gyakorlatilag nem is léteztünk, akkor álltunk össze újra. Eredetileg csak egy koncertről volt szó, de aztán meghívtak minket Wackenbe, és – bár nem szeretem ezt a szót – mindenképpen fordulópont volt ez a banda életében. Akkor gondolkodtunk el azon, hogy lehet, hogy jó lenne újra összeállni, miért nem próbáljuk meg? Majd felvettünk egy háromszámos demót. Valahogy úgy akartuk csinálni a dolgokat, mint a nyolcvanas években: vártuk, hogy a kiadók kopogtassanak az ajtónkon, de sajnos rá kellett jönnünk, hogy ez közel sem ilyen egyszerű. 2005-ben nem túl sok kiadó érdeklődött a thrash metal iránt, még annak ellenére sem, hogy remek kritikákat kaptunk. Végül aztán csak sikerült leszerződnünk a Mascot kiadóval, és kábé egy év alatt vettük fel a dalokat. Nem dolgoztunk minden nap, általában egy-egy hetes periódusokban melóztunk, köztük mondjuk egy hónap szünettel, ezért tartott ennyi ideig, hogy elkészült a lemez.
Hosszú távra terveztek a Heathennel? Képes leszel egyeztetni a bandát az Exodus dolgaival?
Persze! Japánban együtt játszottunk, én két programot nyomtam, ami persze fárasztó, de ennek ellenére nagyon élveztem. 
Ugyanaz a helyzet a Heathennel is, mint az Exodusszal. Ha az emberek kíváncsiak ránk, koncertezni fogunk. Ha új dalokat akarnak, akkor lemezeket fogunk készíteni. A kilencvenes években sem azért állt le a zenekar, mert elegünk lett, és egyszerűen csak senkit nem érdekelt már a Heathen. A grunge mindent megváltoztatott, hirtelen iszonyú nehéz lett bármit is elérni vagy leszervezni, ha thrasht játszott az ember. Most úgy néz ki, visszatérnek a régi idők. Szóval addig biztos itt leszünk, amíg a grunge újra fel nem bukkan! (nevet)
Mi történt a második lemez után? Ha jól tudom, azt terveztétek, hogy kiadtok egy feldolgozás EP-t.
Az ki is jött, méghozzá szerzői kiadásban, a saját kiadónknál. Nem is volt rendes terjesztése, most sem lehet kapni. A weboldalunkról rendelhető általában, Németországban is felbukkant pár példány a Rock Hard magazin katalógusában.
Milyen nótákat tettetek fel rá?
Egy számot a Queentől, egy Tygers of Pan Tanget, egy Sweet Savage dalt, egy Thin Lizzyt és egy sajátot. (Ezek később a 2005-ös Recovered lemezre is felkerültek – a szerk.)
Mi történt veletek az EP után?
Nem is tudom. Igazából sosem mondtuk ki, hogy vége, leáll a zenekar, egész egyszerűen csak abbahagytuk a próbálást és mindenki ment a maga dolgára. Aztán egyszer csak hívtak a Die Kruppsba, ahová végül be is léptem, és 1997-ig vagy 1998-ig tag is maradtam.
Igaz, hogy technikás, de ugyanakkor végtelenül dallamos zenét játszottatok a Heathennel, valamiért mégsem sikerült igazán komoly sikereket elérnetek. Szerinted mi lehet ennek az oka?
Ki tudja? Nem tudok erre válaszolni, egész egyszerűen így alakult. Igazából te is egy vagy a csillió emberből, aki úgy gondolja, hogy marha sikeresnek kellene lennünk! (nevet) Sokszor hallottuk, hogy mi leszünk a következő Metallica. Köszi! Sajnos azonban sosem lettünk azok, pedig mi igazán szerettük volna! (nevet) Mi csak csináljuk a dolgunkat, próbáljuk a lehető legjobb dalokat megírni, aztán meglátjuk, mi történik. Sose ültünk össze, hogy megbeszéljük, nem akarunk sikeresek lenni. (nevet) Nem rajtunk múlt, mi teljesítettük a feladatot... (nevet)
Milyen reakciók érkeztek az új lemezre? 
Nagyon jók! A legtöbb magazin remek kritikákat közölt róla, és a rajongóknak is tetszik, úgyhogy elégedettek vagyunk.
Én is nagyon szeretem, kivéve egy dalt, amit valamiért ki nem állhatok. Ez pedig a Hero’s Welcome.
Na látod, ebben totál nem értünk egyet. Sokan nem szeretik ezt a dalt, de azért, mert nem tudják, honnan jön a Heathen. Ez tisztelgés a Thin Lizzy előtt, ha pedig Thin Lizzyt hallgatsz, meg fogod érteni, honnan merítettünk. Thin Lizzy nélkül nem lennének harmóniák, harmóniák nélkül pedig nem lenne Heathen sem, ahogy Iron Maiden sem. Sokan egyébként a szövege miatt nem szeretik ezt a nótát, amit szintén nem értek, hiszen egész egyszerűen csak más nézőpontból közelítettünk a témához. Én mindig nagyon tiszteltem a katonákat, és sosem érdekelt, hogy ezzel kapcsolatban mi mások véleménye. Ez azonban nem egy háború-párti dal, hanem sokkal inkább katona-párti. A nagyapáim harcoltak a második világháborúban, én pedig nagyon tisztelem őket ezért, ahogy a veteránokat is. Mindez a világ egyes részein rendkívül szokatlan, de ez az én véleményem. Felfoghatatlan, hogy sokan az életüket kockáztatják, amire én képtelen lennék, úgyhogy minden tiszteletet megérdemelnek. Néha pedig igenis szükség van háborúkra. Gondolj csak bele, mi lett volna, ha annak idején nem vesszük fel a harcot a nácikkal szemben, ha mindenki háborúellenes lett volna, kivéve a németeket! (nevet) Senki nem szereti a háborút, de néha sajnos muszáj harcolni.
Igaz, hogy csak négy számot játszotok az egész turnén?
Igen, de hát tudod, milyen dalaink vannak, választhattunk volna úgy is, hogy csak kettő férjen bele a programba. (nevet) Úgy gondoltuk, hogy mivel csak 35 percünk van, az új lemezre koncentrálunk. Nyilván sokan hiányolják a régi nótákat, de nekünk sokkal érdekesebb és izgalmasabb az új dalokat játszani, mivel a régieket már tízmilliószor elnyomtuk. Nyilván én is azt szeretném, ha több időnk lenne, de ezen a turnén csak ennyi fér bele. Legközelebb majd többet játszunk.
Mi a helyzet mostanában az Exodusszal?
A turné után hazarepülök, és kezdjük a próbákat az velük is, mivel pár nappal később már repülünk is Chilébe, ahol a Maidennel játszunk majd. Ezután újra a Heathen következik, próbálunk egy keveset, aztán indul az amerikai turnénk. Aztán újra az Exodus próbák, majd néhány fesztivál. Elég elfoglalt vagyok. (nevet) 
Gitározás szempontjából mi a legnagyobb különbség az Exodus és a Heathen között?
A legnagyobb különbség? Azt hiszem, a dallamok. A Heathen és az Exodus alapvetően hasonló hangzással rendelkezik, hiszen mindkét banda a Bay Areából indult, de azt hiszem, az Exodus sokkal inkább egyenes zene – én úgy hívom, hús krumplival zene. Brutális, arcbamászó, erőszakos muzsika. A Heathennel egy kicsit jobban igyekszünk kísérletezni a dallamos oldallal is.
Technikailag melyik a nagyobb kihívás?
A Heathen. Az Exodus egy kicsit egyszerűbb, vonalasabb. A Heathen dallamosabb és ezért egyben komplexebb, nehezebb zene is, az Exodusban viszont a brutalitáson van a hangsúly.
Mi a véleményed arról, hogy Gary most épp Jeff Hannemant helyettesíti a Slayerben?
Ez szuper, és ő is nagyon élvezi, épp tegnap beszéltünk.
Jeffről tudsz valamit?
Nem sokat, csak amit Gary mondott. Sajnos senki sem tudja, mennyi ideig fog tartani a felépülése, ennek a betegségnek a lefolyása ugyanis nagyban függ az adott embertől. Van, aki gyorsabban túlesik rajta, van, aki lassabban. Gary mindenesetre addig vendégeskedik náluk, amíg Jeff fel nem épül.
A Die Kruppsban töltött időkre hogy emlékszel vissza?
Élveztem a velük töltött időt. Emlékszem, párszor itt is játszottunk. A szabadtéren is, ahol anno a Heathennel is felléptünk. Mindig is szerettem ezt a helyet, és amíg ma reggel be nem sétáltam, nem is ugrott be, hogy ez ugyanaz a csarnok. Mindig jó bulikat adtunk itt.
Hogy ment anno a dalírás a Die Kruppsban?
A gitártémákat mind én írtam, aztán a többiek alápakolták a többit a stúdióban. Nagyon büsze vagyok ma is azokra a lemezekre. A thrash akkoriban totál kegyvesztett volt, én meg hirtelen ott találtam magam egy olyan szituációban, amivel nem tudtam mihez kezdeni. Hála istennek jelentkezett ez az indusztriális zenét játszó csapat. Ez egyébként egy vicces sztori, mivel én egyáltalán nem terveztem, hogy elektronikus, techno vagy indusztriális – nevezd, aminek akarod – muzsikát fogok játszani, egész egyszerűen csak súlyos riffeket akartam nyomatni. Egy barátom a német Rock Hard magazintól meglátogatott, és ő mutogatott ilyen zenéket, amik tökre bejöttek. 
Mesélt a Die Kruppsról is, aztán kábé egy hét múlva hívtak is a bandából, hogy hallották, tetszik nekem a zenéjük. Aztán kiderült, hogy Jürgen Engler a legnagyobb Bay Area fanatikus, akivel életemben találkoztam! (nevet) Akkora gyűjteménye volt, amilyet még sosem láttam. Meghívott, hogy repüljek át hozzá, zenélgessünk kicsit. Mivel épp semmi dolgom nem volt, ez pedig érdekesen hangzott, ráadásul egy turnéjuk is indult nem sokkal később, átrepültem. Ott is maradtam aztán Németországban, megírtuk az új lemezt. Jó móka volt, nagyon szeretem azokat az anyagokat. Nagyon sok metal volt abban a zenében, a koncertek pedig abszolút olyanok voltak, mint egy metal buli.
Végezetül már csak a szokásos kérdésünk maradt: mi az élet értelme?
Nem tudom, a Monty Pythonékat kéne megkérdezned! (nevet) Ez elég kemény kérdés, nem is tudom, mit feleljek rá. Azt hiszem, mindenkinek megvan a saját elképzelése erről, de én még nem gondolkodtam az enyémen. (nevet) Vannak, akik hisznek Istenben, de én nem. Jó lenne hinni, hogy van valami, miután meghalunk – értem ezalatt, hogy emberek miért hisznek mindebben -, de én sajnos nem tudok. Ezért talán azt tudnám mondani, hogy hozd ki a legjobbat abból az időből, amíg itt vagy. Ha pedig van egy következő élet, akkor az az élet értelme! (nevet)
A koncertről itt írtunk, a bulin készült fotókat pedig itt lehet megtekinteni.
