Shock!

A Metallica története egyike a rockszakma legnagyobb sikersztorijainak. A fiatal NWOBHM-fanatikusokból álló banda a megalakulásától kezdődően öles léptekkel haladt a siker és a népszerűség felé, amelynek totális kiteljesedését és csúcspontját az 1991-es fekete album jelentette. A cím nélkül kijött korong egészen döbbenetes magasságokba repítette a bandát csak Amerikában több mint 16 millió eladott példányával. Bár ezen a lemezen Cliff Burton 1986-ban bekövetkezett halála miatt már Jason Newsted kezelte a bőgőt, csakúgy, mint elődjén, az 1988-ban napvilágot látott ...And Justice For All lemezen, a trapézgatyás fiatal hippi Cliff óriási szerepet játszott abban, hogy a bandából végül is az vált, ami: minden idők egyik legnagyobb hatású és legsikeresebb metalzenekara. Jelen cikk-triumvirátussal most rá emlékezünk, nekem pedig az 1983-as Metallica debüt, a Kill 'Em All jutott osztályrészül. Clifford Lee Burton 1986. szeptember hó 27. napján hunyt el.

Bár sok helyen ma is tartja magát a vélekedés, miszerint az első thrash metal lemez, és ezzel a nyolcvanas éveket meghatározó mozgalom elindítója is a Kill 'em All volt, ez nem állja meg a helyét. Létezett, illetve a mai napig is létezik ugyanis egy Exciter nevű kanadai banda, akik szélvész tempókkal és horzsoló riffekkel felvértezett dalaikat néhány hónappal korábban adták ki. Az Exciter debüt Heavy Metal Maniac ugyanis 1983. június hó 14. napján látott napvilágot, a Metallica első nagylemeze pedig csak néhány hetes késéssel, július 25-én került a boltok polcaira. Míg azonban az Exciter első anyaga gyakorlatilag légüres térbe érkezett, addig a Kill 'Em Allt már az Egyesült Államok egész területén kiéhezve várták a friss hangzású metalra éhes rajongók. Ebben óriási szerepe volt a Lars Ulrich haverja, a későbbi Metal Blade főnök Brian Slagel által összehozott első Metal Massacre válogatáslemeznek és a Metallica már ekkor is legendás élő teljesítményének.

Anélkül, hogy visszamennénk Ádámig és Éváig, mindenképpen érdemes néhány szót szólni a lemezt megelőző időszakról is. A diadalút a Metal Massacre első részéhez felvett Hit The Lightsszal kezdődött. Lars addig járt cimborája nyakára, míg Brian Slagel végül beleegyezését adta ahhoz, hogy amennyiben az akkor már egy ideje dobolgató Larsnak sikerül összehoznia egy saját bandát, felteszi őket is az új LA csapatokat bemutató anyagra. Végül megszületett a szerzemény, amelyben Lars dobolt, a bőgőt, az éneket és a ritmusgitárt pedig James Hetfield tolta fel. Ekkor még csak ők ketten alkották a csapatot. Szólósként egy „Fekete Schenker" becenévre hallgató színesbőrű srác, Lloyd Grant vendégszerepelt a dalban, de ő végül hamar eltűnt a süllyesztőben. A Metal Massacre – köszönhetően elsősorban a Metallicának, valamint az olyan csapatoknak, mint a Ratt, a Bitch, a Steeler vagy a Malice – óriási underground siker lett, így két évvel az 1982. június 14-én megjelent első kiadás után Brian Slagel egy második adagot is piacra dobott. (Érdekesség, hogy a csapat neve tévesen Mettallicaként szerepelt az első kiadás borítóján.)

Mindeközben a banda felállása folyamatosan változott, az első lemezt rögzítő line up pedig 1983 áprilisában, Kirk Hammett belépésével alakult ki. Ekkorra Lars nagy pofájának köszönhetően az eleinte elzárkózó Cliff Burton is csatlakozott a bandához (a Lars mesterkedését megneszelő és emiatt időközben lelécelő Ron McGovneyt váltotta), valamint az alkohol- és drogproblémák miatt összeférhetetlenné vált Dave Mustaine-t is kirúgták. Az ő helyére érkezett az Exodusból ekkor már valamennyire ismert fiatal Kirk, akit a csapat menedzsere, Mark Whitaker szállított le. A Metallica ekkorra már komoly rajongótáborra tett szert az undergroundban, demóik kézről-kézre jártak, koncertjeiket pedig óriási érdeklődés övezte. Sokat elmond élő teljesítményükről, hogy második koncertjükön kapásból az akkor már nagy névnek számító, két aranylemezzel büszkélkedő Saxonnak nyitottak.

A No Life 'Til Leather és a No Remorse demók sikerét követően nem csoda, hogy a kiadók is ráharaptak a bandára, az ekkorra Cliff kérésének megfelelően már San Franciscóba átköltözött csapat azonban nem dőlt be az első ajánlatoknak. A Metallica végül Jon Zazula cégénél, a Megaforce-nál kötött ki, a lemez felvételeit pedig a rochesteri Barrett Alley stúdióban kezdték meg Zazula és Paul Curcic irányításával. Bő két hét alatt fel is rántották az anyagot, amely végül a Megaforce első kiadványaként 1983. július 25-én jelent meg. Az amerikai terjesztést a Relativity vitte, míg Európában a Music For Nations és a Roadrunner gondozta a korongot. A srácok eredetileg a Metal Up Your Ass címet szánták az anyagnak, Zazula azonban jó érzékkel lebeszélte őket erről, ahogy arról is, hogy egy vécécsészét tegyenek a borítóra.

A Kill 'Em Allt tehát egy kiéheztetett, új és kemény hangzásvilágú csapatokra vágyó underground várta, így nem meglepő, hogy – bár financiális szempontból nem robbantott rögtön bankot – a fanatikusok körében óriási sikert aratott, és rengeteg rajongót szerzett a bandának. Larsék nem is bíztak semmit a véletlenre. A lemezt kapásból a már jól bejáratott Hit The Lights friss verziójával nyitották, mely a szélvész riffelés és a feszes ritmusok mellett szövegében sem hagy kétséget afelől, mit is várhat a hallgató a lemeztől. „No life 'till leather, we're gonna kick some ass tonight", süvölti Hetfield, és valóban, a Hit The Lights iszonyatos vehemenciával söpör végig mindenkin. Bár ebben a dalban – csakúgy, mint a lemezen szereplőek többségében is – még igencsak hallhatóak a Metallica hatásai, a csapat erősségei már itt megjelentek. A riffelés pazar és olyan feszes, amilyet korábban még soha nem lehetett hallani, és a mostanában sokat szidott Lars is kiváló ritmusszekciót alkot Cliff Burtonnel. Másodikként érkezik a The Four Horsemen, mely sokáig a Metallica és a Megadeth közötti háború fő casus bellijének számított. Megírásában ugyanis kirúgása előtt oroszlánrészt vállalt Dave Mustaine is – a Jump In The Fire-ben, a Phantom Lordban és a Metal Militiában is benne volt a keze – , és így a dal eredeti címén, The Mechanixként felkerült az 1985-ben megjelent első Megadeth lemezre, a Killing Is My Business... And Business Is Good!-ra is. Már az sem tetszett Mustaine-nek, hogy az általa saját dalként nyilvántartott szerzemény egyáltalán szerepelt az első Metallicán, de az, hogy Kirk Hammett még meg is változtatta néhány témáját, igencsak kiverte a biztosítékot a vörös üstökű gitárosnál. Pedig a Hit The Lights pusztítása után ez a kissé szellősebb dal tökéletesen megmutatja a lemez hangzásának erősségeit is. A horzsoló gitársound, amely sokáig a thrash metal zenekarok védjegyévé vált, illetve a szépen hallható és ízléses bőgőjáték mind-mind előrevetítettek valamit abból, hová fog fejlődni a Metallica az egy évvel később megjelenő Ride The Lightningon. Ha őszinték akarunk lenni, a dalok egyedüli gyenge pontja James Hetfield ekkor még elég vékonyka, és meglehetősen szűk korlátok között mozgó énekhangja, azonban ehhez a zsigeri, szenvedélyes muzsikához nem is lett volna szükség sokkal többre.

A Lars Ulrich pörgetéseivel induló Motorbreath a lemez egyik leggyorsabb, már-már punkos lendületű darabja, melyben a Motörhead hatása nem csak a cím miatt egyértelmű, a következő Jump In The Fire alaptémája pedig kissé rock and rollos, ami jó hosszú ideig szintén ezen a lemezen fordult elő utoljára a Metallicánál. A szóló előtt azért persze durvítanak egyet a dolgon, Kirk témája pedig kifejezetten figyelemreméltó. Az (Anesthesia) – Pulling Teeth a lemez legkülönlegesebb darabja, lévén egy háromperces basszusszóló. Manapság sem épp szokványos az ilyesmi, a '80-as évek elején pedig kifejezetten meghökkentőnek számított. Cliff Burton zeneiségét dicséri, hogy nem csupán instrumentális tekerésről van szó, hanem egy nem csak bőgőfanatikusok által élvezhető, okosan felépített nagybetűs Dalról. Azt, hogy az elején elhangzó „Bass solo – Take one!" felkonf valóban az igazságot tükrözi-e, azaz tényleg az első próbálkozás került-e a lemezre, a mai napig nem tudni, de ha így van, az mindenképpen Cliff kvalitásait dicséri; gyönyörűen szól kezében a Rickenbacker.

A Whiplash elején Lars diktálja a tempót, majd kétoldalról berobban az a sikálós riff, amely a mai napig az egyik legmeghatározóbb Metallica nótává teszi ezt a dalt. A szikár, kissé száraz hangzás ehhez is csak hozzátesz, így a Whiplash is egy olyan thrash himnusz, aminek energikussága és féktelen vadsága hallatán mindenkinek tátva marad a szája még ma is. Gondoljunk csak bele, mekkorát üthetett 1983-ban! A Phantom Lord misztikus hangokkal indul, és a Whiplash pusztítása után visszavesz kissé a tempóból. Atmoszférája így is végtelenül baljós és komor, a középrészben hallható lassabb téma pedig azt is megmutatta, hogy ettől a zenekartól a féktelen riffelés mellett zeneibb megoldások is kitelnek, szintén előrevetítve mindezzel a Ride the Lightning muzikálisabb megközelítését is. A No Remorse a később is rendre előkerülő háborús témakör első megjelenése a Metallicánál, és természetesen szintén egy gyors darab. Hetfield „Attack!" felkiáltását követően mintha a pokol szabadulna el, a hallgató valóban a harcmezőn érezheti magát. A Seek & Destroy a mai napig kihagyhatatlan részét képezi a Metallica koncerteknek, és talán elég is róla annyi, hogy csak olyan örökérvényű metal himnuszokkal említhető egy lapon, mint például a You 've Got Another Thing Comin'. A záró Metal Militia talán az egyetlen dal a lemezen, amely nem került be az örökérvényű Metallica klasszikusok közé, pedig egyáltalán nem rossz darab ez sem, sőt. Bár kifejezetten kedvelem, azt azonban valóban meg kell hagyni, hogy talán ez az egyetlen darab a Kill 'Em Allon, mely nem éri el a többi nóta által simán hozott 10/10-es szintet.

A Kill 'Em All-lal a Metallica valami olyasmit alkotott, amihez foghatót addig valóban senki nem tett le az asztalra, egy meghatározó mozgalmat is elindítva egyben. A lemez megjelenése és sikere hatására gombamód kezdtek szaporodni a thrash csapatok, a Bay Area pedig a metaltörténelem egy igen fontos helyszínévé, egyben pedig fogalommá vált, melynek aranykorára könnyes szemmel emlékeznek vissza a thrasherek még ma is, hiszen számos mára klasszikussá érett csapat indult hódító útjára a környékről.

Bár valószínűleg nem a Kill 'Em All a Metallica legjobb lemeze, de az szinte biztos, hogy az egyik legfontosabb. Nélküle talán sosem alakult volna ki az a thrash színtér, amely kiváló csapatok sorát kitermelve éveken keresztül uralta a metal undergroundot.