Shock!

Amikor délután öt óra magasságában, közvetlenül az indulás előtt, épp lázasan kutattam - nincs meg, bazmeg, hová a francba tettem, én baromállat – azon papírdarab után, mely feljogosított arra, hogy pár órával később magából kivetkőzött idiótaként üvöltsek a Sportaréna küzdőterének B-jelzésű felében, végigfutott agyamon a több hónapos mizéria, amely a jegyeladásokat kísérte.

Mert szinte mindenkinek van egy sztorija arról, hogy milyen úton-módon szerezte meg végül jól megérdemelt álló- vagy éppen ülőjegyét, továbbá a jegyüzérek egészen biztosan pokolra kerülnek, ahol is lassú tűzön sülve Céline Dion lemezeket kell hallgatniuk, míg világ a világ. És persze senki sem gondolt irigységgel azon embertársainkra, akik képesek voltak a színpad közelébe szóló A-kategóriás állójegyet szerezni (üdv, Dravi!).

Az Aréna előtt kígyózó sort meglátva aztán már biztos volt, hogy a teltház tényleg meglesz, hivatalos adatokkal nem dobálózhatok, de szerintem még egy Papp Laci-nézőcsúcs is benne van a pakliban. A pártsemlegességet kutyába véve a Narancs kapun át hatoltunk be az objektumba, amelynek előterében mindenféle fura népek árulták portékájukat. „Villogó ördögszarv háromezerért, faszom, de jó, hogy válság van" – közölte kritikusan egy érces hang oldalról, aztán csak vett egyet magának, meg egyet a büdös kölöknek is. Amúgy eljött mindenki: plázapicsával villantó, elfoglalt üzletember-figura, motoros ősrocker, anyuka kisgyerekkel, apuka nagygyerekkel, magyar, német, osztrák, szlovák, szerb. És jobban fogytak a fent említett ördögszarvak, mint kuplerájban a koton, így aztán villódzásuk kissé morbid módon, de az alkalomhoz azért illően szinte ünnepi hangulatot varázsolt a félhomályba (majd sötétségbe) burkolózó teremnek.

Ha a söröshordót nem éppen akkor kellett volna kicserélni, amikor mi kerültünk sorra a söntésnél, tán két számnál többet láttam volna az előzenekarok keserédes kenyerét rágcsáló The Answer produkciójából. Két dal alapján pedig sok mindent nem lehet kőbe vésni, ha csak annyit nem, hogy a Robert Plant-fazonú énekes vezette belfasti négyes hangulatos zenét tol, amely leginkább a hatvanas-hetvenes évek blues rockjából eredeztethető. Kaptak bő fél órát, a közönségtől pedig egész tisztes figyelmet és tapsot. Az utolsó számuk első verzéjére pedig vígan ráénekeltük a Takáts Tamás-féle Pocsolyába léptem szövegét, ami szintén azt bizonyítja, hogy nincs új a nap alatt.

Pontban kilenckor aztán kihunynak a fények, magasba emelkednek a mobiltelefonok, és megkezdődik a vicces animációs bevezető egy rock 'n' roll vonatról, ami az ördögi Angus irányításával rohan fékevesztetten előre, miközben lengén öltözött hölgyemények próbálják ebben megakadályozni. A vonat persze kisiklik, és az AC/DC feliratú, ördögszarvakkal ékesített mozdony mit ad isten, pont a két színpadi óriáskivetítő közé érkezik be, hogy központi látványelemként uralja is a színpadképet. A nyitány tehát a Black Ice lemezt felvezető Rock 'N' Roll Train, majd vissza '77-be, amikor még egy jó öreg skót szeszkazán arról énekelt, hogy a pokol nem is olyan rossz hely. A Back In Black klasszikus riffje alatt kezdem egyáltalán felfogni, hogy most akkor nem DVD-t nézek: az 54 évesen is fáradhatatlanul fel-alá kacsázó, iskolai egyenruhás-rövidgatyás Angus Young, a ráspolyos hangú, melóssapkás, kimondottan jó kondiban lévő (több mint hatvan éves korához mérten meg pláne) Brian Johnson és bandája tényleg itt vannak.

A tavalyi lemez azon túl, hogy kiugró siker, valóban méregerős lett, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy szép sorjában jön is róla öt nóta, és itt is arra kell jutnom, hogy a Black Ice, vagy a War Machine témái bizony semmivel sem maradnak el a Shoot To Thrill-féle alapvetésektől. A dalok – ahogy azt előre lehetett is tudni – így aztán három szálra fűzhetőek fel: vannak ugye a Black Ice számai, van az ultraklasszikus Bon Scott-vonal: Dirty Deeds-estől, The Jack-estől, Shot Down (In Flames)-estől, T.N.T-stől. És jön négy tétel minden idők legtökéletesebb új kezdetet jelentő lemezéről, a Back In Blackről, amiből persze élőben is a harangzúgással kísért Hells Bells a legkatartikusabb azzal a hátborzongató gitártémával. Mindebből az is következik, hogy a 1981-től 2008-ig eltelt több mint két és fél évtizedet magányos hírmondóként az emblematikus Thunderstruck képviseli, és ugyan hiányzik a Who Made Who, pláne a That's The Way I Wanna Rock 'N' Roll, fogalmam nincs, mit hagynék ki miattuk.

Aki látott már díszí koncertvideót, azt persze nem éri meglepetés, a hosszú évtizedek alatt kikristályosodott koreográfia jelenik meg: Angus sztriptíze a The Jack alatt, a Hells Bells-ben a Brian-féle függeszkedés az AC/DC harang kötelén, a mozdonyt meglovagló gigantikus gumiribanc a Whole Lotta Rosie-ban, és még az is simán belefér, hogy Johnson elront néhány sort a You Shook Me All Night Longban. Sőt, talán pont ettől kezdve merő népünnepély az egész show, melyre számomra a koronát a rendes programot záró, szokás szerint fergeteges földönrángatózó-mindenre felmászó Angus-szólóval megspékelt Let There Be Rock teszi fel. A ráadásban még útra kelünk a pokolba, majd szépen integetve elköszönünk az örök zárószám For Those About To Rock ágyúdörgései közepette. We Salute You!

Nincs mit tovább ragozni rajta, én bizony megkaptam mindent, amiért eljöttem: örökbecsű dalokat és tanítanivaló showt hatalmas fazonoktól, fülsiketítő hangzás és hatalmas fényorgia közepette, és ami igazán lényeges – ezzel tizenvalahányezer nézőtársam ugyanígy volt. A koncert után, a férfi WC-ben egy rendesen elázott Sonata Arctica pólós srác azt üvöltötte, hogy az AC/DC a király, baszd meg!!! Igaza volt.

Nagy Andor

Magyarországon simán benne van a pakliban, hogy a koncertlátogató a drágábban megvett A-kategóriás állójeggyel is ugyanonnan szemlélődhet majd a küzdőtéren, mint az olcsóbbat megvásárlók, ezúttal azonban nem így történt: a szélesebbre vett küzdőtér egyharmadát leválasztották, így az első szektorba tényleg csak az juthatott be, akinek oda szólt a belépője. A sold out egyébként nem kifejezés arra, ami összejött a bulira, vélhetően nézőszámrekordot hozott az Aréna ezen az estén, és mivel a megjelentek közül több százan döntöttek úgy, hogy Angus-féle vörösen villogó ördögszarvakkal fokozzák a hangulatot, a megjelentek egy jelentős hányada karácsonyfadíszként villódzott a félhomályban.

Ekkora bandák előtt játszani egyszerre hálás és hálátlan szerep: hálás, mert minden este tízezreknek lehet bemutatkozni, és hálátlan, mert a tízezrek nagyrészét alapvetően nem nagyon érdekli más, csak a főattrakció, gigantzenekarok mellett nem igazán lehet labdába rúgni. A brit The Answer imázsra olyan, hogy a The White Stripes-féle korszerű köntösbe öltöztetett rock'n'rollért rajongó 17 évesnek sem kell kínosan feszengenie a haverok előtt, ha hallgatja őket, de a zene stílusa összességében gyakorlatilag semmiben sem különbözik a 35-40 évvel ezelőtti nagyokétól: szimpla jammelős bluesos hard rock volt ez Free, Rolling Stones, Led Zeppelin és (naná) AC/DC sémákból, ami jó arra, hogy hangulatot csináljon élőben, saját jogon azonban soha az életben nem fognak ekkora helyeken játszani. A szúnyogtestű Cormac Neeson énekes fazonja leginkább a fiatal Paul Rodgerst, mozgása pedig Chris Robinsont idézte, és bár hangja önmagában nem egy nagy szám, feelingesen vezényelte le a röpke félórás koncertet. A többiek is jól játszottak, és ugyan nem lettem The Answer fanatikus, azért maradéktalanul betöltötték a rájuk osztott szerepet.

Az AC/DC nem a meglepetések zenekara, így mondani sem kell, hogy újat természetesen Budapesten sem hoztak a repertoárba, a koncertvideókról jól ismert és oda-vissza fújt attrakciókat sütötték el az évek-évtizedek óta bevált, minden ízében megkoreografált ütemben, de hogy olyan szinten szórakoztatni csak nagyon kevesen tudnak, mint ők, az egészen biztos. A filmes bevezető után megjelent központi látványelem, a két színpadi kivetítő között elhelyezett hatalmas kisiklott mozdony előterében felsorakozott, mindenki által ismert törpenövésű muzsikusokat méterekről látni persze már önmagában is több mint szürreális élmény: mivel előzőleg még sosem volt szerencsém hozzájuk élőben, kellett is néhány dal, mire végre tudatosult, hogy igen, valóban a formáját 61 éves korára is tökéletesen konzerváló Brian Johnson parádézik tőlem mindössze 4-5 lépésnyire a hosszú kifutón...

A Rock'N'Roll Trainnel kezdődött showt szokás szerint az iskolai egyenruha-sapka kombóban ugráló, ismét leeresztettebb hajú Angus Young és Brian adták el, az alapot azonban Malcolm Young, Cliff Williams és a folyamatosan cigarettával a szájában kettő-négyező Phil Rudd szolgáltatták. Fel lehet persze sorolni az összes klisét, mint olajozott gépezet, egymást tökéletesen kiegészítő fogaskerekek, betonbiztos ritmusok, ezt a szimpla zenét sokkal nehezebb ütősen megszólaltatni, mint valami matekosabb, sűrűbb dolgot, és így tovább, de igazából nem érdemes. A hangulatot semmi sem jellemzi jobban annál, hogy nem kellett néhány dalnál több, mire a lelátókon is mindenki felállva tombolt öltönyös, rózsaszín inges marketingmenedzsertől farmerdzsekis, ötvenes családapán át a hatéves, ördögszarvakat viselő gyerekig. Ebben nincs is semmi meglepő, hiszen a másodikként elővezetett Hell Ain't A Bad Place To Be után rögtön a Back In Black következett, a friss – és élőben is ütős – Big Jack után pedig a Dirty Deeds Done Dirt Cheap... Komolyan, kit érdekel ilyenkor, hogy az AC/DC-nek is akadtak kevésbé mágikus évei? Ezzel nyilván ők is tisztában vannak, hiszen a The Razor's Edge-et egyedüliként képviselő elementáris Thunderstruck kivételével jótékonyan megfeledkeznek az 1981-es For Those About To Rock és a tavalyi Black Ice között eltelt nem kevés idő nem kevés lemezéről. Az új dalok egyébként cseppet sem lógtak ki az alapművek üresjárat nélkül elővezetett sorából: a Black Ice például még az egyik abszolút csúcspont Shot Down In Flames után is képes volt odavágni, és ilyen diadalmas visszatérésről ebből a korosztályból csupán álmodozni szokás. Nem nehéz észrevenni, hogy legutolsó turnéja óta az AC/DC is megint kategóriát ugrott, pedig előtte is csont nélkül ott voltak a legnagyobb nevek között.

A döbbenetesen intenzíven építkező koncert az ismert és elvárt menetrend szerint haladt a maga útján: a The Jacknél jött a fokozatosan előtérbe nyomuló Angus legendás sztriptíze (sajnos a boxeralsón nem magyar trikolór, csak egy AC/DC logo virított), majd aláeresztették a mennyezetről belógatott óriásharangot, és következett minden idők legsikeresebb hard rock albumának nyitódala, a Hells Bells. Itt érkeztünk el az egyetlen momentumhoz, amiből a korukra lehetett következtetni, Brian ugyanis csupán két szolidat lengedezett a méretes alkalmatosság nyelvére függesztett kötélen. A Shoot To Thrill után megint két friss nótát játszottak: a War Machine teljesen rendben volt, de az Anything Goes springsteenizmusai nekem személy szerint már a lemezen sem jöttek be túlságosan, ráadásul az egyébként végig remek formát mutató Johnson ezt a dalt bírta a legkevésbé hanggal. Szóval összességében a személyes favorit Smash 'n' Grabnek vagy az überfeelinges Decibelnek jobban örültem volna, viszont a műsor e pontján kellett ez a pár nyugisabb perc, a rendes műsort záró You Shook Me All Night Long, T.N.T., Whole Lotta Rosie, Let There Be Rock kvartett alatt ugyanis jóformán lélegzethez is alig lehetett jutni, olyan adrenalinmennyiség jött le a deszkákról. Fokozottan igaz ez a 10 percesre húzott Let There Be Rockra, amely alatt Angus elővezette szokásos földönpörgős-idegrángós magánszámát – hogy újból egy unalomig ismert klisét engedjünk útjára, megfoghatatlan, miként bírja valaki ezt a tempót 54 éves láncdohányosként. De bírja, sőt, az őrült grimaszok és mosolyok tanúsága szerint ugyanúgy élvezi is, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Egy ilyen produkció után a ráadásban előadott Highway To Hell és az ágyúzós For Those About To Rock finálé már tényleg csak levezetést jelentenek...

A jól dokumentált és mindenütt alaposan megcsócsált jegymizéria miatt talán nem korrekt ilyeneket mondani, de aki nem látta ezen az estén az AC/DC-t, az tényleg rengeteget veszített. Mesteri szórakoztatás, hatalmas fazonok, tökéletes és örökzöld dalok két órában – ennél többet és jobbat 2009-ben sem lehet nyújtani egy rockkoncerten. Nincs más hátra, mint összetenni a kezünket, és fohászkodni, hogy hozzák vissza őket a legközelebbi turnén is Budapestre, de akkor már lehetőség szerint a Puskás Stadionba, hogy senki se maradjon le erről a páratlan élményről.

Draveczki-Ury Ádám