Shock!

Valahogy még most is, napokkal a koncert után, olyan valószerűtlennek tűnnek még a szavak is: itt járt az Orphaned Land. Valószerűtlen, mert írjunk bár 2010-et, egy izraeli metal zenekar vendégszereplése még ma is ritkaságszámba megy lombhullató erdőkkel bepettyezett hazánkban. S valószerűtlen még azért is, mert a Petah Tikva városából származó csapat muzikális egzotikumára oly sokan kíváncsiak voltak ezen az estén.

Számomra a csapat új lemeze, a The Never Ending Way Of ORwarriOR az idei esztendő egyik legnagyobb meglepetése volt, s ez év elején még csak álmodni se mertem volna, hogy az utolsó hónapok felé közeledvén élőben is lesz alkalmam megtapasztalni, miként is értelmezik a metalt a Közel-Keleten. Társra pedig nem is akárkiben találtak a minket is érintő európai turnéjukra, főbandaként ugyanis a finn Amorphis érkezett velük, a két csapat, zenei stílusát tekintve tehát egyszerre volt hasonló, s mégis olyannyira különböző.

A finn Ghost Brigade bemelegítő tevékenysége után léptek színpadra az izraeliek, s meglepetésemre az új album zárótételével, az In Thy Never Ending Way (Epilogue) című dallal nyitották programjukat. S micsoda nyitány volt! Egyik oldalon a rövid hajú, alacsony termetű szólógitáros, Yossi „Sassi" Sa'aronból csak úgy áradt az energia és a jókedv, végig fülig ért a szája, ami valószínűleg az addigra elég szépen megtelt koncertterem látványának is köszönhető volt, de a zenészből egyébként is sütött a kiegyensúlyozottság. Folyamatosan táncolt a gitárjával, felugrott a hangfalakra, egyszerűen vonzotta a szemet. Gitárjátéka pedig lenyűgöző, egyedi módon keveri hazája népi motívumait a progresszív rock komplex és nyakatekert meneteivel, s mindebben nagy segítsége, méltó társa Matti Svatitzky ritmusgitáros, aki hosszú, göndör hajával már a hagyományosabb metalos látványt nyújtotta (aki meg akar bizonyosodni Svatitzky gitártudásáról, csak hallgass meg az Ocean Land című dalhoz kanyarított szólóját).

Örömömre az új lemez egyik legkeményebb tétele, a Barakah is felcsendült, miközben Uri Zelcha basszusgitáros úgy pörgette a fejét, mintha valami floridai old school death metal csapatban zenélne, s a hatást hosszú, hollófekete haja, valamint hasonló paraméterekkel rendelkező szakálla csak tovább erősítette. Ő egyébként biztos emlékezni fog nálunk tett látogatására, ugyanis itt találkozott először „ikertestvérével" (a kultikusan vállalhatatlan fotót köszönjük ex-shocker kollégánknak, Kántor Tamásnak), akinek létezéséről addig nem is tudott. A csapat egyébként az új albumról eljátszotta még a fergeteges Saparit is, amit képtelenség egyhelyben toporogva végighallgatni. Ezeken kívül a csapat jobbára a Maboolról szemezgetett, köztük olyan karakteres dalokkal, mint a fergeteges Ocean Land, vagy a pattogós Norra el Norra, ahol a karizmatikus vezér, Kobi Farhi vezényletére még jól ki is ugrálhattuk magunkat. A frontember egyébként igazi színpadi jelenség: fehér, bokáig érő ruhájában, mezítláb vezette csapatát, s még fizimiskára is kiköpött Jézus Krisztus a fickó, noha ezt a hasonlóságot viccelődve letagadta a koncert elején.

A háttérbe szorítva dobosuk, Matan Shmuely precízen hozta keleties témáit, sőt, egy ízben még rögtönzött hastánccal is előrukkolt. A jó hangulatot egyébként nemcsak a zenekar, de a közönség is gerjesztette a táncolással, énekléssel és hejjegetésekkel, a csapatnak pedig szemmel láthatólag igen jól esett a szívélyes fogadtatás. Sőt, ahogy láttam, az énekesnek még lelkes lányokból verbuválódott, külön kis rajongótábora is volt a tömegben. Aztán egyszer csak vége lett a műsornak, a tagok meghajoltak, mosolyogtak nagyokat, majd levonultak a színpadról. Ráadást sajnos nem kaptunk, vélhetőleg az idő szorítása miatt, mivel már készülődtek hátul a finnek, akik aztán valóságos népünnepélyt rendeztek a Diesel falai között. De, ez már a következő fejezet...

Oravecz Zoltán

Mikor az Eclipse lemez turnéján először láttam az Amorphist Tomi Jutsennel az A38 hajón, totál lenyűgöztek. Energikus, intenzív buli volt, elsősorban a vokalizálás mellett a banda látványához is igen sokat hozzátevő énekes miatt. Azóta eltelt három és fél év, az Eclipse után pedig megjelent két újabb sorlemez, egy élő anyag, valamint legutóbb a Magic & Mayhem címet kapott gyűjteményes cucc is. Bár a Silent Waters nem győzött meg maradéktanul, a tavalyi Skyforgernek sikerült kiköszörülnie a csorbát, így természetes volt, hogy ismét ott a helyem az épp aktuális Amorphis bulin.

A roppant hangulatos Orphaned Land után nem volt épp könnyű dolguk a finneknek, de természetesen ezúttal sem okoztak csalódást. Ahogy az tőlük már megszokott, mindennemű felhajtás nélkül, egyszerűen csak felsétáltak a deszkákra, és elkezdtek muzsikálni. Látványelemként mindössze a dobcucc két szélére felállított Magic & Mayhem borítós vászon szolgált, hiszen az Amorphisnál mindig is sokkal fontosabb volt maga a zene, mint a körítés.

Való igaz, hogy nem tartoznak a leglátványosabb csapatok közé, de Tomi érkeztével sikerült egy olyan frontembert találniuk, aki ebben a viszonylatban is elviszi a hátán a produkciót, a többieknek így csak a muzsikálásra kell koncentrálniuk. Azt pedig természetesen a legmagasabb szinten művelik, ahogy azt rögtön a nyitó Skyforgerben meg is csodálhattuk. Nem kis húzás volt tőlük ezzel a nótával indítani, amit a Sky is Mine, valamint a From the Heaven of my Heart követett; nyitásnak tehát jókora ízelítőt kaptunk az utolsó lemezről.

Számomra a buli csúcspontja az ezt követő hármas volt, melyet a kedvenc Tomis dalom, a Smoke nyitott. A dallamos témák után ebben végre höröghetett is kicsit, majd következett a számomra mai napig etalon Elegy lemezről a nyitó Better Unborn, valamint a Song of the Troubled One. Mivel a banda korai dalainak Tomi Jutsennel újravett verzióit tartalmazó Magic & Mayhem mindössze két hónapja jött ki, arra számítottam, hogy további csemegéket hallhatunk majd az első három lemezről.

Az Exile of the Sons of Uisliu után azonban a szuperfogós Alone érkezett az Am Universumról, majd jöttek ismét az új dalok, a My Sun és a totál sláger Silver Bride. A ráadás előtti utolsó nóta aztán megint az ős fanok kedvéért szólt, ez volt a Black Winter Day. Ekkor járhattunk olyan hatvan percnyi játékidőnél, ami – valljuk be –, nem túl sok. A ráadásba három nóta fért bele – Into Hiding, House of Sleep, illetve az elmaradhatatlan My Kantele, de összességében így sem töltöttek többet bruttó nyolcvan percnél odafönt.

Az utóbbi időben kissé méltatlanul hanyagolt Tuonela – Am Universum – Far from the Sun hármast most is csak az egy szem Alone képviselte, pedig ezeken a lemezeken is van néhány igazán fasza nóta. Legközelebb legalább néhányat szeretnék hallani róluk, hisz mondjuk a Greed biztos nagyon feküdne Tominak, de a Day of Your Beliefs-t, a Goddess of the Sad Mant vagy a Grieve Stricken Heartot is szívesen meghallgatnám vele. Persze mindettől függetlenül ez egy remek buli volt, de az is igaz, hogy a 2007-es koncertet ezúttal nem sikerült lekörözni.

Kiss Gábor