Shock!

A hálistennek Budapestet is útba ejtő ősmetal-orgia underground jellegét mi sem bizonyítja ékesebben, minthogy a két társult headliner nyitóbandája, a Syrach azért nem jutott el Magyarországra, mert lerobbant a kocsijuk… Eleinte úgy tűnt, nagyon kevesen lesznek a koncerten, de a korai, valamivel este fél 9 előtti kezdésre valahonnan varázsütésre előkerültek a hazai doomsterek, a saccra olyan 150-200 néző szellősen ugyan, de elfoglalta a Diesel táncterét, így aztán senkinek sem volt kínos a dolog.

A Trouble tagságát persze vélhetően az sem lepte volna meg, ha három fizető néző gyűlik össze a kedvükért, Chicago ászainál több balszerencse ugyanis kábé egyetlen nemzetközileg elismert metalzenekart sem sújtott a történelemben. Egyébként is kényes helyzetben startolnak rá a jövő tavaszra várható The Dark Riff albumra, hiszen legendás eredeti frontemberük, Eric Wagner helyén ma már a Warrior Soul lánglelkű énekese, Kory Clarke áll, és ilyen patinás bandák esetében sosem egyszerű a rajongók által jól ismert régi arcok pótlása. Az első neten hozzáférhető felvételek alapján nekem is voltak kétségeim: úgy tűnt, Kory elég hányaveti módon kezeli a klasszikus énektémákat és szövegeket, a helyzet azonban mára sokat javult. A Ride The Sky-jal nyitottak, majd a Manic Frustration lemez The Sleepere, aztán a ’95-ös The Eye következett – benne a csapat egyik leghatalmasabb riffjével –, és nagyjából ekkorra minden kétségem elszállt a rózsaszín inges, nagy sörényű Clarke-kal kapcsolatban. Habár Kory hangja rengeteget kopott a ’90-es évek első fele óta, ráadásul a banda több tagját, így őt is valami kellemetlen vírus kínozta, az a lendület, amivel eladta a produkciót, simán ellensúlyozta a hiányosságokat. Arról nem is beszélve, hogy plantes mozdulatai, pörgései és kiállása révén fazon tekintetében is tökéletesen illik a Trouble-ba…

Ha nem voltál még Trouble koncerten, nem fogom tudni kellően érzékeltetni, milyen hatást kelt, amikor a műfaj egyik leghatalmasabb gitárduója, Rick Wartell és Bruce Franklin megszólaltatják azokat a védjegyszerű zakatolós riffeket. Olyan töménységgel és egyszersmind könnyfakasztó érzelemgazdagsággal játszanak, aminek hallatán az ember tényleg nem csodálja, hogy James Hetfieldtől szegény Dimebag Darrellen és Greg MacKintosh-on át teljes New Orleansig a metal színtér egész elitje fanatikusan rajong a Trouble-ért. És persze mindannyian elég sokat is tanultak Wartellék lemezeiről… Rick és a fejkendős, napszemüveges Bruce nem mozogtak túl sokat, de láthatóan élvezték a bulit, nem is beszélve a fiatal basszerről, Chuck Robinsonról, aki viszont Koryhoz hasonlóan megállíthatatlanul nyomult, és az új dobos, Mark Lira bemutatkozása is jól sült el. A hangzás nem volt lemezminőségű, de ahogy az a két gitár megszólalt – fülsüketítő hangerővel és iszonyatos dögösséggel –, azt tényleg tanítani kellene. Ilyet tényleg egyetlen más zenekarnál sem hallani!

Legutóbb az A38-on sokkal inkább best of-jelleget öltött a program, ott tényleg a legnagyobb közönségkedvencekre koncentráltak, most azonban kimaradt egy-két menetrendszerű sláger, hogy átadja a helyét pár kevésbé nyilvánvaló választásnak. Az utolsó lemez Trouble Makerét például nem gondoltam volna, hogy játszani fogják, de rendesen odavágott, a Hunters Of Doom című új szerzemény pedig semmilyen irányba sem lógott ki a többi közül tempós betonozásával és ultradoom középrészével. Aztán volt még persze Assassin (benne a 2 Minutes To Midnight riffjének ikertesójával – lopásról persze szó sincs, hiszen ’84-ben nagyjából egyszerre jelent meg a kettő), Come Touch The Sky, Psychotic Reaction, At The End Of My Daze (abszolút favorit), majd a doom alapvetés The Tempter és a végén, ráadásként a R.I.P. a ’90-es lemezről. Nyilván felsorolhatnék egy sor olyan dalt, ami óriási kedvenc és szívesen hallottam volna (The Wolf, ’Scuse Me, Tragedy Man, Opium-Eater, Mind Bender példának okáért), de így sem maradt bennem hiányérzet. A Trouble bizony Koryval is a világ egyik legjobb metal bandája, szóval jöjjön az az új lemez, Clarke hangjának hiányosságait a stúdióban úgyis ki lehet majd kozmetikázni.

Bevallom, némileg meglepett, hogy a Pentagram játszott utoljára, Wartellék után ugyanis nehéz labdába rúgni. Az überkultikus virginiai ős-doom banda azonban tett arról, hogy aki akár csak egy percet is látott a műsorukból, az egész életére megjegyezze őket. Minderről elsősorban az underground legmélyebb bugyraiban legendának számító Bobby Liebling tehetett, aki olyan show-val kísérte a ’60-as évek végét idéző, hasisködbe burkolózott, savval nyakonöntött hippimetalt, amihez foghatóval még soha az életben nem találkoztam. Bobby persze nem kizárólag jószántából, a közönség szórakoztatására produkálta magát úgy, mint egy bohóc, az idén 55 éves figura ugyanis jó eséllyel akkor is élete végéig atomra be lenne nyomva az elmúlt 40 évben betermelt drogmennyiségtől, ha mától fogva csakis eviani vizen és biokertészetből származó zöldségeken élne. Már a kiállása sem volt semmi – mintha egy körúti hajléktalant összekevernénk a Szaffi kancellárjával, és ötletszerűen rádobálnánk pár ósdi cuccot a pincéből –, de ahogy mozgott, pörgött, léggitározott és öltögette a nyelvét, azt tényleg szó nem adhatja vissza… Ahogy néztem, a nézőtéren is rendesen tátva maradtak tőle a szájak!

Távolról sem vagyok Pentagram komplettista, teljes egészében talán csak a Be Forewarned lemezükhöz volt szerencsém annak idején, a Black Sabbath, Hendrix, Cream ihlette patinás zenét viszont zsigerileg bírom, így ilyen szinten tetszett volna a dolog. Ugyanakkor ciki vagy sem, Bobby produkciója nekem sok volt. Hiába gitározott nagyon ízesen a James Rivera kövér verzióját formázó Russ Strahan a rendezői jobbon, hiába sorjáztak egymás után az olyan témák, melyekhez hasonlókat manapság szinte senkitől sem hallani, pár dal után már nem szórakoztatónak találtam Liebling frontemberi tevékenységét, hanem fárasztónak, sőt, kicsit nyomasztónak is, arról nem is beszélve, hogy hosszabb távon jellegzetes fahangja is meglehetősen egyhangú. Ez azonban tényleg kultzene, és a banda nevét a dalok között kórusban kántáló maroknyi hazai Pentagram fanatikus láthatóan remekül érezte magát. Így aztán mindegy, nekem hogy jött le ez a sajátos előadás, a lényeg úgyis az, hogy ők elégedetten mentek haza a műsort követően. Látni viszont mindenképpen emlékezetes élmény volt ezt a csapatot is.

További fotók:
Pentagram
Trouble